Köszöntők

Kávé és cigaretta, avagy az idegenség és otthonosság

2005. június harmadikán, késő délután, egy bőrönddel, két nagy táskával, amiben filmek, kazetták, diktafon és fényképezőgépek voltak, Gruja bábáék kapuja előtt toporogtam. Brassói barátaim vittek el az utcáig, de onnan tovább már nem kísértek, „fura dolgaid vannak, na – bocsátottak utamra –, ha gondba kerülsz, hívj!”

Nem volt ismeretlen a hely, hiszen már előtte való évben három hónapot éltem a faluban, egy bérelt házban, ami a Felszeg határán volt, a „magyar részben”, onnan jártam ki hol a Felszeg, hol az Alszeg szélső utcáiban élő ürmösi kelderás romákhoz beszélgetni. És azon a nyáron ismerkedtem meg bábá Grujával és családjával is. Az öreg házaspár két fiával, menyeivel és öt unokájával egy portán élt az Alszeg egyik szélső házában. Az „öreg” nagy tekintélyű, jó beszédű ember volt, többen irányítottak hozzá, őt keressem, ha a cigányokról akarok tudni. Azon a nyáron sokat voltam náluk, interjúkat készítettem Grujával, feleségével Mári mámával, román menyével, Lenutával és Zsuzskával, lányukkal, Annuskával. A legidősebb unokával, Nikával jártam a falut délutánonként. Nika jó társ volt, testvérei között egyedülálló függetlenséget élvezett. A húszas éveinek közepén járt és nem volt még férjnél, egy kisegyház tagja volt, sokat olvasott, nagyon szeretett beszélgetni. Nika hamar átlátta a helyzetemet, élvezte a munkámat, folyamatosan javítgatta, tesztelgette tudásomat a kelderásokról, jókat nevetett lovári kiejtésemen.

Nagyon jó barátságba keveredtünk, így adott volt, hogy Nikát, majd bábá Gruját kérdezzem meg arról, hogy a következő év nyarán beköltözhetek-e hozzájuk pár hónapra, amíg a kutatómunkámat végzem. Kérésem valójában nem lepte meg őket, „hova is menne máshova?”, zárta le a témát Gruja.

Így hát azon a június eleji napon egyedül álldogáltam a kapu előtt csomagjaimmal, tudtam, hogy várnak rám, csak be kell lépnem, mégis nehezen szántam rá magam. Valami félelemmel vegyes izgalom volt bennem. Éreztem, hogy a szemközti kapuk előtt ülő asszonyok már kíváncsian nézegetnek, hát rászántam magam és lenyomtam a vaskilincset.

„Itt van!”, hallottam, és Nika nézett ki a ház ajtaján, és már jött utána Lenuta, Csaba, Zsuzska, Gruja bábá, Mári mámá, és kitódultak a gyerekek is. „Szervusztok”, nyögtem ki, de Gruja bábá megállított, „mielőtt bejönne, hadd mondjam el; itt senki nem bánthatja magát, magáért én felelek, maga itt a mi kicsi leánykánk lesz. Megértette?” Nehezen tudtam mit válaszolni, zavartan hálálkodtam, kapkodva keresgéltem az ajándékokat.

Nika oldotta zavarom, „gyere, pakolj ki”, vezetett be a házba. A ház egyik felében az idősebb fiú lakott feleségével és három lányával, a másikban a fiatalabb feleségével és két gyermekével. Bábáék az udvar végén álló külön szoba-konyhás házban éltek.

Én azt hittem, a lányokkal fogok lakni, de a kedvemért kiköltöztették őket a szobából, bárhogy is tiltakoztam. „Láttam tavaly, hogy mindig írsz este” mondta Nica, „meg te már amúgy is asszony vagy, nem illő lányokkal aludni”. Hát megkaptam a kicsi szobát, aminek ablaka az utca szintjével volt egyvonalban, ahogy kinéztem, láttam az arra járók lábait. Olyan igazi forró nyári este volt, a kicsi ablakon áradt be a meleg, a por, még valami állat is bemászik rajta éjszaka, ijedeztem magamban és becsuktam az ablakot. Nika lépett be, kezében tányér, rajta egy pár kis keksz, „neked hoztam”, mondta, szeme a csukott ablakra tévedt és kicsit sértetten elmosolyodott, „itt nem kell félned”, mondta csendesen, „nem fog bántani senki”. „Nem azért, csak az állatok”, válaszoltam, „senki nem fog bántani”, ismételte meg kissé éles hangon. „Meg akarsz mosakodni?” Más vágyam sem volt, izzadt voltam a melegtől, az izgalomtól, lelkesen ragadtam fel a törülközőmet. „Törülköző?”, nézett rám Nika, „itt van!”, lobogtattam meg előtte, „és a másik?”, és akkor már tudtam, hogy hibáztam, „az is”, húztam elő a táskámból a váltó törölközőmet, persze, nem töröljük ugyanabba az alsó és felső felünket. Aztán bevezetett a konyhába, megmutatta a két lavórt, majd az udvarra, hogy hova öntsem ki a vizet, végül hátra, a budihoz, ha szükségem lesz rá. „Legyen nálad elemlámpa, sötét van este, ha kijössz.”

Másnap reggel, hét körül nagyon magányosan ébredtem, hiányzott a férjem, a gyerekeim reggeli nyüzsgése, minden; a terepmunkának mindig az eleje a legnehezebb, biztattam magam, és kiléptem a szobából. Nika a konyhában állt és egy gőzölgő kávéscsészét nyújtott felém. „Kávézunk”, jelentette ki. A ház előtt, az udvaron, a lépcsőn több nő is ült, Mári mámá, Lenuta, Zsuzska, Annuska, beszélgettek, láthatóan észre sem vettek. „Későn keltem”, nyílalt belém a felismerés. Tébláboltam a meleg csészével a kezemben, „hova üljek?”, „a lépcsőre”, hunyorított rám Nika, „mi van, tavaly óta mindent elfelejtettél?” Persze, tavaly is sokat kávéztunk együtt, mindig a lépcsőn üldögélve, de az más volt, akkor nem laktam itt, valahogy könnyebb volt. Helyet szorítottak nekem az egyik lépcsőfokon, lehuppantam és mélyen beleszippantottam a kávéscsészémbe, jó kávé, csapott meg az erős illat, körbejárt a cigarettásdoboz, kivettem én is egyet. Aztán csendben ültünk, kávéztunk, cigarettáztunk. Mári mámá lánya, Annuska, aki legkisebbik gyermekével az ölében üldögélt, egyszer csak hozzám fordult. „Mit keresel te itt?”, szegezte nekem a kérdést. Elkezdtem beszélni magamról, a munkámról, hogy miért költöztem be ide hozzájuk, „és az urad elengedett?”, állított meg, hát beszéltem az életünkről, a férjemről, „És a gyerekeid? Ott hagytad őket? Nekem leszakadna a szívem, ha egy napig is távol lenne”, mindenki hallgatott. Hát mit lehet erre mondani? Hogy nekem is? Hogy könnyek közt, ígéretekkel búcsúztam el tőlük? Hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy miért is fontos nekem, hogy itt éljek egy ideig? Hogy addig a nagyszülőkkel a Balatonon nyaralnak? Hogy biztonságban tudom őket és bíztatom magam, hogy gyorsan telik az idő?

„Nagyon nehéz nekem is most…”, motyogtam, és belém nyílalt a fájdalom, dühös lettem rájuk, miért kell ezt?, mélyet szívtam a cigarettámból, hogy ne kezdjek el sírni. És ekkor Zsuzska kislánya, Daniella kuporodott az ölembe, kezembe nyomott egy fésűt, „fésülj meg!”, mondta. A kicsi lány, aki sokat játszott tavaly az én kislányommal, a csodálatos hullámos fekete hajával. Óvatosan bontogattam a rakoncátlan tincseket, csendben fésülgettem, és közben megnyugodtam, olyan harmonikus, csendes volt minden. Pár percnyi nyugalom után Annuska megjegyezte, „hát rendes gádzsi vagy te, csak furcsa, nehéz megérteni”. Csak bólogatni tudtam. A kávézás véget ért, mindenki ment a dolgára. „Te mit csinálsz ma?”, kérdezte Nika, „bemegyek Rodihoz”. „Rodi”, morogta, „te meg a barátaid”, tudtam, hogy Rodiék másik rokonsági körbe tartoznak, kölcsönösen nincsenek túl jó véleménnyel egymásról. „Oda nem megyek veled – fordult el Nika – úgyis főznöm kell”. Összekészítettem a fotós táskámat, elengedhetetlen tartozékomat terepmunkáimon, benne a gépem, néhány tekercs film, a kazettás diktafonom, pár kazetta és egy doboz cigaretta. „Majd jövök!”, intettem és elindultam a Felszeg felé. Rodiék nem laktak a „cigányok közt”, ahogy mondták, kicsi házuk a temető felé vezető úton volt. Így is ismerkedtem meg velük.

Első ürmösi látogatásomkor, amikor még a két vonat közt 3 órát kellett a faluban elütnöm, senkit nem ismerve, felmentem a temetőbe, és utam Rodiék háza mellett vezetett el, akik éppen téglát vetettek. Felfelé mentemben csak köszöntem nekik, de visszajövetkor már megálltam mellettük beszélgetni. A téglabála addigra már állt, a katlan fákkal megrakva, s ők a bála körül ülve söröztek. Megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket, s ők hajukat lesimítva, ingüket betűrve komolyan néztek a kamerába. Majd lekuporodtam melléjük, s ők sörrel kínáltak. Csendben ment körbe az üveg, meséltek a téglavetésről, és nem kérdeztek tőlem semmit, csak elfogadtak, mintha mindennap ott ülnék velük. Másnap visszavonatoztam Rodihoz, aki épp a reggeli kávét készítette. „Pistuka már hajnalban elment dolgozni a fiúkkal, csak a kicsivel vagyok itthon, gyere, kávézzunk”. Egész délelőtt nála voltam, kávéztunk, cigarettáztunk, előkészítettük az ebédet és olyan sokat beszélgettünk, hogy végül már úgy éreztem, sok éve ismerem. A vonatot is lekéstem, a következővel kellett mennem. Amikor pár hónap múlva beköltöztem a faluba, Rodi ott volt nekem, mint olyan, aki ismer és felelősséget vállal értem. A „jó gádzsi” címemet ő hintette el a cigányok közt, amire nagy szükségem is volt, hiszen bizalmatlanság vett körül kezdetben. Az, hogy azon a nyáron szinte minden délutánomat Rodinál töltöttem, minden szempontból sokat jelentett nekem. A generációs, női tudás kimeríthetetlen kincsestára volt számomra, csodálatos történetei voltak a párválasztásról, a gyerekvállalásról, egy négygyerekes nagycsalád megélhetésének lehetőségeiről, a magyarokkal és románokkal kialakított kölcsönös rendszereiről. Kicsi szobakonyhás házuk gyerekzsivajtól volt hangos, a sparhelten mindig főtt a kávé, már tudtam azt is, hogy nagy öröm, ha viszek nekik, de nem azt az „úri fajtát”, csomagolva, hanem amit kimérve árulnak a sarki boltban, abból lesz a legjobb török kávé. Roditól megtanultam, hogy a kávé összehoz, megenyhíti a feszültséget, elsimítja a bajokat. Az édes fekete ital, ha éhes vagy, elveszi az éhed és megtölti a hasadat.

Bábá Gruja portájára való költözésem első reggelén tehát Rodihoz vezetett az utam. „Hallottam már, hogy itt vagy!”, fogadott, amikor beléptem a kapun, „kérsz kávét?” Egy pillanatnyi elbizonytalanodásom elég volt hozzá, hogy gúnyosan rám nézzen „mi van, már nem kávézol a cigányokkal?”, és mentegetőzzek, hogy igaz, ittam már reggel egyet, de kávét bármikor. A sparheltről vette le a forró török kávét, egy jó adagot belelöttyintett egy bögrébe. „Cigarettát?”, vettem elő a dobozt. Tapasztalatból tudtam, hogy jobban járok, ha én kínálom meg, az ő méregerős, füstszűrő nélküli cigarettáitól a szemem is könnybe lábadt. Kivett egy szálat és gondosan megropogtatta (mert úgy jó a dohány, ha megtörik), rágyújtott és belekortyolt a kávéba. Néztem őt és hirtelen az otthonosság érzése fogott el. „Mit fogsz itt csinálni egész nyáron?”, kérdezte, belenéztem a csészémbe, kavargott a sűrű, fekete lé. Még nem tudom, dolgozom.

Európai példák

A felhívás apropóját Sárkány Mihály kelet-afrikai (kikuju) kutatásai adják, amelyekben az ünnepelt a kávé gazdasági antropológiai, elsősorban a termelésre és a földtulajdonra fókuszáló vonatkozásait elemezte. Az általam hozott európai példák viszont a kávé fogyasztásának témáját járják körül, nem véletlenül. Míg e globális termék előállításának is megvannak a jól behatárolt régiói Afrikában vagy Latin-Amerikában, addig a fogyasztás centrumai (Észak-Amerika és Európa) ettől eltérőek. Az ELTE néprajz szakján folytatott oktatói tevékenységem során, a különböző kurzusokon is elő szokott kerülni a kávé témája. Én ezek közül csak három példát hoznék.

1.

„A nemzeti kultúra antropológiája” című kurzuson sokat foglalkozunk azzal, hogy egy nemzet hogyan alkot képet magáról, illetve más nemzetek hogyan alkotnak képet az adott nemzetről. Ennek egyik vidám hangvételű, mégis komoly kicsengésű példája az olasz rajzfilmrendező, Bruno Bozzetto a YouTube-on is szabadon elérhető rövidfilmje, amely megpróbálja összehasonlítani Olaszországot Európával azzal a felütéssel, hogy az olaszok azt gondolják, hogy ők európaiak.

A rajzfilm azt mutatja, hogy mégsem teljesen. 😊 A magyar hallgatók az egyes témákban sokkal inkább az olaszokban ismernek magukra, mintsem az európaiakban. Talán csak egy kivétellel. A kávézás különbségeit úgy ábrázolja Bozzetto, hogy míg az európaiak ugyanolyan kávét kérnek, számukra a kávé az kávé, addig ahány olasz, annyiféle formában kéri és fogyasztja az italt.

2.

Az „Európai etnológia” mesterszakos kurzuson belül részletesen elemezzük a dél-svédországi Lund európai etnológiai egyetemi műhelyét, amelyet olyan kutatók alapoztak meg az 1980-as években, mint Orvar Löfgren és Jonas Frykman. Az 1990-es évek derekán indítottak angol nyelvű sorozatot „Lund Studies in European Ethnology” elnevezéssel, amelynek 1996-ban megjelent első tanulmánykötete a „Force of Habit. Exploring Everyday Culture” címet kapta. Erről s az 1997-ben megjelent következő tanulmánykötetről Magyarországon először Heltai Gyöngyi írt részletes recenziót az MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Dokumentum-füzetek sorozatában már 1997-ben! Az első kötetben az egyik tanulmány a kávé Svédországban betöltött szerepéről szól. A szerző, Renée Valeri, hosszú távollét után visszatérve Svédországba azt konstatálta, hogy a kávéivás szinte nemzeti rítussá vált. A kávé Svédországban. Egy társadalmi kenőanyag (Coffee in Sweden. A social lubricant) című cikkét azzal a feltételezéssel indítja, hogy a svéd társadalomban a kávé az alkohol bűntudatmentes helyettesítőjévé vált. Funkciója azonban hasonló: serkentő, vigasztaló, közvetlenné, beszédessé tevő ital. Figyelemre méltó adat, hogy a svéd kávéfogyasztás ma megelőzi az olaszt és a franciát. Valeri szerint a kávéivás legalább olyan bonyolult kulturális jelentésrendszerrel bír, mint az alkoholfogyasztás. Európa és Svédország közötti alapvető különbség e tekintetben, hogy a kávé itt elsősorban a privát szféra, az otthon itala. Mára a kávéivás kötelező munkaszüneti rítussá vált. A napi kávészünetek a két háború közti időszakban alakultak ki, demokratikus, informális közeget teremtve a munkahelyi beszélgetéshez. Itt közösen, egyéni ízléstől függetlenül egyféle kávét főznek, s jellemző a sütemények szabályozott cseréje is, de a kávéivás elsődleges funkciója a közösségben való kommunikáció. Az USA munkahelyein ezzel szemben a kávét csak a teljesítményfokozásért isszák, nem az együttlétért. A tanulmány írását megelőzően a szerző arra is felfigyelt, hogy terjedőben a nyilvános kávéfogyasztás, növekszik a kávéházak száma.

3.

Szintén „A nemzeti kultúra antropológiája” című kurzus keretében foglalkozunk a nemzeti kisebbségek önazonosságtudatával, kiemelten a magyarországi nemzetiségekre és a határon túli magyar közösségekre fókuszálva. A 2000-es évek elején, a Klamár Zoltán néprajzos által vezetett kutatócsoport tagjaként több alkalommal is eljuthattam a Szerémség egy szórványmagyarok által lakott településére, Maradékra. A nagyjából 1500 fős település mintegy harmada mondta magát magyar etnikumúnak. Hamar feltűnt egy szomszédos kistelepülés, Dobradó(-puszta), amely jóval kisebb volt, de 100 lakosának szinte mindegyike magyarnak tartotta magát. Papp Rikiék (Papp Richárd Hajnal Virággal) ekkor elsősorban a bácskai magyar településekben kutattak, s ha jól emlékszem, a tippemre kerültek Dobradóra is. Tereptapasztalataik ihlették „A mi kávénk” főcímű tanulmányukat, amelyben három közösség (Dobradó, Bácsfeketehegy, Zenta) kávézási rítusairól, a kávénak a lokális kultúrában betöltött szerepéről írtak. Konkrét megfigyelésektől az általános összefüggések levonásáig széles skálát ölelt fel az elemzés. Az elsőre jó példa az a dobradói eset, amikor a házigazda egy látogatás végén még közös fényképre bíztatta Rikiéket, s ehhez a már kiürített kávéscsészéket és az üres kávéfőzőt használta kellékként. Utóbbira pedig példának hozhatjuk a vajdasági magyarságon belül kimutatható lokális különbségeket, melyek kiemelnek egy „Észak–Dél” szembenállást. Ennek része, hogy Dobradóban a tőle északabbra fekvő bácskai magyarságot „hidegebbnek” jellemezték, „ahol még egy kávéra se hívják meg egymást”.

+1.

Gyermek- és kamaszkoromban sokkal inkább teáztam, alig vagy egyáltalán nem kávéztam. A „kávéval” intenzívebben sorkatonai szolgálatom évében, 1988–89-ben kerültem közelebbi viszonyba. A Lenti határában található laktanya menzája biztosította a sorkatonák ellátását, akiknek nem volt ismeretlen a közétkeztetés és a menza. Sem az ételválasztékban, sem az ételek minőségében nem volt jelentős különbség a megszokott menzai koszthoz képest. Elsősorban a reggeli meleg italok minősége volt nehezen megszokható és tolerálható, ezek mozgatták meg leginkább a sorkatonák fantáziáját. A teához képest is rosszabb híre volt a szinte ihatatlan ízű cikóriakávénak (ezt adták naponta, valódi kávé helyett). Meg is kapta a nem hivatalos nevét a laktanyaszlengben, ez lett a „bivalytej”. Mindenki biztos volt abban, hogy ebbe brómot tesznek, hogy csökkentsék a katonák nemi vágyát. Azóta sem olvastam semmit arról, hogy ez tényleg megtörtént, vagy csak a városi legenda része volt. A brómos tea azóta másokat is megihletett. A 2019-ben, 49 éves korában elhunyt költő így ír:

„A brómos tea íze ebből a barna múltból. A legvilágosabb és legbódítóbb zamat – 
Ínyünkön úgy ficánkol, hogy elszédít az undor.” 
(Részlet Térey János „Bróm” című verséből)

Kedves Mihály! Korábban Te vallottad, hogy ha egyszer írtál valakinek a tisztelgő kötetébe, akkor a 10-20 évvel későbbi festschriftjébe biztosan nem adsz le írást. Elveid ellen teszek most, hogy pár sorban ismét köszöntelek, ugyanis 10 évvel ezelőtt is én köszönthettelek az Intézetben a 70. születésnapodon. Emlékszem, milyen könnyedséggel álltak össze a gondolatok, a mondatok az ünnepi beszédhez, hiszen tanítványként, kollégaként és tisztelő barátként is ismerhetlek, hála Istennek hosszú ideje. Az akkor elmondottak azóta csak még erőteljesebben igaz megállapításokká váltak. Az a szellemi kisugárzás, ami a puszta jelenlétedtől azonnal nyilvánvaló mindenki számára egy megbeszélésen, egy konferencián vagy akármilyen közegben, társaságban – egyedi és utánozhatatlan. Mindig Ilyés Gyula verse jut eszembe a Téged körbevevő, erős auráról. Ilyés – még a világháború előtt – a gondolat szabadságát féltve, a szellem megtartó erejét a kultúrában látta: „Dörmögj testvér egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik.” Így érezzük mi is, mikor a körünkben vagy és megszólalsz. Akkor és ott, ahol Te megjelensz, tudományos műhely teremtődik. Abban a pillanatban, amikor bármilyen környezetben egy társaságban beszélni kezdesz, előadóteremben, kerekasztal-beszélgetésen, irodai kávézáskor, vagy akár borozóban, bármilyen témáról is van szó, mindennek a tudományos oldala kezd kidomborodni. Érthetővé válnak homályos vagy nem ismert részletek, távoli asszociációs mezők érnek össze és érveléseiddel, cáfolataiddal, következtetéseiddel könnyűvé teszed azt, ami nehéz a tudományművelésben: a szellemi építkezést. Ezt az utóbbi hetekben is megtapasztalhattuk, akár az intézet átvilágításának vezetői elemzésekor, akár a Chris Hann-nal töltött munkavacsora vagy az intézeti kihelyezett szakmai nap alkalmából Pomázon. A szellemi bűvkör egy szempillantás alatt kialakul körülötted, és az a hely válik a főhellyé – függetlenül attól, hogy ki ül az asztalfőn –, ahol Te ülsz. Ahogy a 70 éves köszöntődben fogalmaztam, a tudásod révén: „Te akkor is, mindig, mindenhol irányítója vagy annak a csapatnak, amelyben játszol, ha nem Te viseled a csapatkapitányi karszalagot.” Önzetlen csapatjátékos vagy, mint egy szolga, miközben véleményeddel irányítasz, mint egy király. Visszanyúlva ismét a hetvenéves köszöntődben idézett vershez: „mert szolga s király egymaga – ragyogjon hetven csillaga!” Kedves Mihály, azóta 80 csillagod ragyog és még inkább szolga és még nagyobb király lettél!

Balogh Balázs

Terepemlékek a múltból, jelenbéli tanulságokkal

Egyáltalán nem szeretem a kávét. Ezt idejekorán és a legelején muszáj határozottan leszögezni, tekintettel arra a tényre, hogy terepmunkáim során számos alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között kényszerültem ebbéli fogyatékosságomat nyíltan felvállalni. Sok esetben ez hosszú és körülményes magyarázatokat követelt, illetve nem kevés értetlenséget váltott ki. Miként lehetséges, hogy valaki nem szereti a kávét? Miként létezhet egyáltalán efféle „valaki”, és hogyan kompenzálható az a csalódás, amit a gőzölgő kávéscsuporral a vendégeit megtisztelni szándékozó háziasszony érez, amikor a közös kávézás reményét az elutasítás semmivé foszlatja?

A tragikus helyzet súlyossága, a csalódottság mértéke persze mindig számtalan tényező függvénye. Például Gyimesben és különösen a családfő jelenlétében a kötelező kávéfogyasztás elhárításának hatékony módszere volt az egy kávé helyett két feles stratégia, ami kiválóan működött a terepmunkanap első felében. Legkésőbb, általában már déltől ez az egyébként hatékony alku a gyűjtés, a beszélgetések és az adatrögzítés minőségének a rovására ment. Kétségtelenül kevéssé elegáns megoldás, de a lokális terepviszonyok között jól működött. Igaz, a nejek és elsősorban a családfők állapotára tekintettel nem minden esetben örültek a barternek, de tapasztalataim szerint a legtöbbször hajlottak a kompromisszumra. Az egy kávé versus két feles terepalgoritmus dinamikája általában alkonyattájt érte el a mélypontot, hogy teret engedjen az elégedettségnek: ma sem kellett kávét inni.

Más volt a helyzet, ha hallgatókkal jártunk a terepen. Az egyetemisták kávéfogyasztási képességei bámulatra méltók, ami lehetőséget kínált arra, hogy a csoportban megbújva az ember elsunnyogja a kávézást. Persze, ez sem egyszerű feladat. Az éber háziasszonyok fanatikus elszántsággal vadásznak a potenciális kávéfogyasztóra, nehéz a rejtőzködés. A messziről és alapvetően érthetetlen okokból, nem is beszélve az átláthatatlanul homályos célokkal érkező antropológus iránt tanúsított vendégszeretet természetes gesztusaként kínált kávé rituális ital. Beavatási funkciója van, amelynek nemtörődöm visszautasítása kihat a kapcsolatokra, magára a terepmunkára. Szerencsére a hallgatókban, emlékeim szerint, minden esetben bízhattam, bármenyi kávét képesek voltak elfogyasztani.

Ugyancsak hasznos lehet a terepen egy súlyosan addiktív kutatótárs inkorporálása a köszönés, az ismerkedés és a kötelező kávéivás lineáris egyenlet megoldásához. Mindig hatalmas megtiszteltetés volt Gulyás Gyula kollégámmal és barátommal hosszú heteket Erdélyben kóborolni. Vele teljes biztonságban érezhettem magam, mert bárhol, bármikor és bármennyi kávét képes volt abszolválni. Emlékeim szerint soha nem ért meglepetés, mert Gyula mindig helytállt. Széken, ahol a kávét, pontosabban a minél több kávét a diktatúra utolsó évtizedétől megfellebbezhetetlenül a gondtalan és könnyed élet illúziójával azonosították. Minden viszontlátás, találkozás, ismerkedés vagy beszélgetés kötelező tartozéka volt egy csésze fekete. Bálványosváralja határában, ahol román csobánok kalyibájában első pillantásra azonosíthatatlan összetevőkből, valamint hasonlóan homályos fizikai elven működő főzőalkalmatosságon megalkotott és a megtiszteltetés netovábbjaként kínált feketekávé az azonos színű üvegpohárból sem jelenthetett akadályt.

Többször elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka a kávéval kapcsolatos kevéssé affirmatív beállítódásomnak, amit még a terephelyzet kudarcának árnyékában sem voltam hajlandó feladni. A rejtély feloldása régi emlékekkel történő szembenézésre ösztönöz, amelyek közül két „traumatikus” élmény mindenképpen kiemelkedik.

Az első egy gyermekkori utazáshoz kapcsolódik, amikor tizenöt évesen húgommal, nagyszüleimmel és vadonatúj zöld Ladájukkal elutaztunk Bulgáriába sátorozni. Az utazás jó hangulatú és nagyon érdekes volt. Szerbián, majd Szófián keresztül értük el a Fekete-tenger partját Szozopolnál, ahol remek napokat töltöttünk. Egyetlen aggodalomra okot adó probléma csupán az volt, hogy a késő szovjet ipar remekműve néha megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag és egészen váratlanul megállt. Érthetetlen volt, mert a kempingben éppen akkor és ott tartózkodó autószerelő sátorszomszéd is csak vakarta a fejét, miután órákig tanulmányozta a motort. Mindettől függetlenül úgy tűnt, hogy megtalálta a megoldást, mert a Lada újra működött. Hazafelé, és mint utóbb kiderült, elég meggondolatlanul a Sumen (Kossuth lakóhelye két évig), Veliko Tarnovo (a középkori Bulgária fővárosa), Sipka-hágó (1308 m) útvonalat választottuk. Az autó aztán Gabrovo határában, az egyik lakótelep mellett végleg megadta magát. Nagyszüleim kétségbeestek, amit a kocsinál megálló helyiek is pontosan érzékeltek. Németül kommunikálva végül találtunk egy igen kedves mérnökembert, aki meghívott kilencedik emeleti lakásába, amíg nagyapámmal és más önkéntes segítőkkel igyekeztek újra működésbe hozni a kocsit. A háziasszony megnyugtatásunk végett hatalmas adag kávéval állt elénk, amiből mindenkinek töltött egy csészényit.

A helyzet drámai volt. Nemcsak azért, mert mindig kakaópárti álláspontot foglaltam el, hanem azért is, mert úgy éreztem, ahogy ezt nagyanyám tekintete ellenkezést nem tűrő módon szuggerálta, itt nincs választás. Tertium non datur. Úgy éreztük, ha nem iszom meg a szívesen kínált óriási adag kávét, akkor az autót sohasem szerelik meg, a hazajutás reménye a Balkán eldugott szegletében egyszer és mindenkorra semmivé foszlik. Természetesen mindez irracionális feltételezés volt, viszont jól rávilágít a krízishelyzetek szociálpszichológiai természetére és az ebből következő belátásra: kellő mértékű ijedtség esetén még a kávé is iható.

Averzióim szempontjából a másik meghatározó emlékem már valódi tereplátogatáshoz köthető és talán még pontosabban magyarázza, hogyan létezhet olyan társadalomkutató, aki nem szereti a kávét. 1988-ban Ilyés Zoli barátommal Udvarhelyre látogattunk. Terveink között több település bejárása szerepelt. Gyulakuta, Erdőszentgyörgy, majd onnan Bözödújfalu, melynek határában láthattuk Ceausescu vidék- és magyar kisebbségellenes politikájának egyik tragikus következményét. Fiatalemberekként döbbenten néztük a Küsmöd patak völgyében felduzzasztott víztározóból égnek meredő templomtornyot, az elárasztott Bözöd mementóját és a parton megmaradt néhány düledező házat. Aztán gyalogosan az erdőn keresztül átsétáltunk utazásunk tulajdonképpeni célállomására, Kőrispatakra. Látogatásunk elsődleges oka az volt, hogy Zoli nagypapája, néhai Ilyés Áron kőrispataki illetőségű volt, és a távolabbi rokonok közül még számosan éltek a településen.

Vendéglátónk és egyben szállásadónk, Kecseti Imre szombatos hitű gazdálkodó ember volt. Látogatásunk az akkortájt politikai okokból erősen izolált Romániába és az igencsak elzárt faluban nagy meglepetést okozott. A rendőrség és a román adminisztráció a Magyarországról érkezett vendégeket gyanakvással kezelte, megtiltották és büntetéssel sújtották azokat, akik házaikban szállást kínáltak az utasoknak. Az intézkedés célja az volt, hogy a látogatók hivatalos szálláshelyekre terelésével és a megfélemlítés légkörét teremtve vegyék el a kedvét a magyar utazóknak az Erdélybe látogatástól.

Kecseti Imre és családja mindennek ellenére és figyelmen kívül hagyva a zavaró körülményeket, szívélyesen látott bennünket. Az élelmiszerhiánnyal küzdő, a kenyér- és cukorjegyek mindennapi valóságában tengődő, elszegényedett lakosság számára a vendégfogadás kétségkívül megterhelő volt. A szinte önellátásra berendezkedett, roppant szorgalmas család azonban gyakorlatilag mindent megtermelt magának. Emlékszem, amikor a háziasszony ludaskását szolgált fel vacsorára, finom házisavanyúsággal, süteménnyel. A szombatos vagy zsidózó székely közösségek mentalitása, gyakorlatias és törekvő munkakultúrája évszázados hagyomány. A Kecseti család portája rendezett, az istállóban bivalyok, az udvaron lábas jószág, az ólban erdélyi malac, a kertkapu mögött néhány kaptár, a kert pedig tele mindenféle veteménnyel. Még mindig magam előtt látom a zöldségágyások katonás rendjét, mintha mérnök tervezte volna a parcellákat. A nagyszerű benyomásokat csak tetézte a jó beszélgetés és az, hogy az ember közvetlenül láthatott bele egy szombatos székely család mindennapi életébe, világképébe. Az idillre és a kiváló tereptapasztalatra csupán egyetlen apró momentum vetett némi árnyékot.

Első reggelünkön a háziasszony cseppet sem leplezett büszkeséggel és félliteres csuprokban tette le elénk a valódi pörköltkávéból készített tejeskávét. Ismerve a körülményeket, tudható volt, hogy az arannyal vetekedő értékű kávé becsülete az egyébként a fogyasztási élvezetekkel szemben óvatos szombatosok kulináris értékrendjében is megkérdőjelezhetetlen. Az alkoholt például teljes mértékben elutasító családfő vidám tekintetéből kiviláglott, hogy az asztalra elénk tett tejeskávé egyrészt a vendégbarátság szimbóluma, másrészt az emberi táplálékhierarchia tetőpontja, sarokköve, a reggel alfája és omegája, amiért mindennap érdemes felkelni. Mindezt olyan időkben, amikor a hiánygazdálkodás miatt Romániában a kávé konvertibilis valutaként funkcionált. A magyarországiak ekkortájt nem igen vettek például vonatjegyet, mert a Kolozsvár és Csíkszereda távolság tízdeka Omniából négy fő számára a kalauz által felügyelt különfülkében gond nélkül megoldható volt.

1988 koraőszének egyik reggelén Kecseti Imre szombatos gazda asztalán a forró sötétbarna tejeskávét mustrálva tudtam, hogy ezt most meg kell innom. Az elhatározás és a tudatosság erős volt, igaz, két további tényező rögzítése a kedves olvasó számára fontos lehet a tekintetben, hogy érthetővé váljon az áldozathozatal nagysága. A kávéscsésze tetején, úgy fél centiméter vastagságban olajsárga zsírkorongok ütköztek egymásnak, hogy összeolvadva záróréteget képezzenek a folyadék felszínén. A megfigyelés és az azt megalapozó látványos fizikai folyamat elemzése csak pár pillanat erejéig feledtette, hogy ezt muszáj lesz meginni. A koaleszencia és az interferencia vizuálisan érzékelt folyamatairól folytatott rövidke töprengést a házigazda közbevetése szakította félbe. Közölte, hogy a kávé alapját képező bivalytej mostanában igen jó, majd’ kilenc zsírszázalék. Hát ezt tényleg jó tudni, gondoltam, amikor újabb intermezzo akadályozott meg abban, hogy visszatérjek elmélkedésem tárgyához. A kedves háziasszony minden kérdezés nélkül három evőkanál kristálycukorral fokozta kávém élvezeti minőségét, mondván, hogy az csak elég édesen jó. Hát ez is fontos kávézástani alapismeret, keserédes tudás, gondoltam, nem feledve, hogy a cukrot akkortájt legfeljebb jegyre vagy a pult alól lehetett szerezni.

Emlékszem, hogy poharam elfogyasztása után csak kicsit lettem rosszul, aztán a friss levegő jót tett, meg az a gondolat, hogy többet nem kell kávét innom. Persze azóta itt-ott, hébe-hóba előfordulnak megoldhatatlan csapdahelyzetek, például az embert az autópályán letaglózó álmosság, amit kávés csokoládéval átmenetileg elég jól lehet kezelni. Ettől függetlenül is elismerem minden addiktív rajongó mély meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy az univerzum és az emberi létezés végcélja elválaszthatatlan a kávé ontológiai lényegétől, nevezetesen a fogyasztásának értelmet adó ajándéktól, a pillanatnyi boldogságtól.

A kávé varázsital, minden kétséget kizáróan. Ha valamiért mégsem ekként hat, az minden bizonnyal baljós jelnek tekinthető. De hagyjuk a baljós jeleket.

Most inkább arról, hogy milyen természete lesz a kávénak, ha nem otthon, az ibrikből töltjük ki, ha nem az otthoni megszokás, ha nem a feladatokkal teli nap indító rituáléjaként kortyolgatjuk, hanem valahol távol, például egy hegy oldalában, magaslati szeles sziklaperemen, avagy szelíd napos tisztáson a szemlélődés élményébe lopjuk bele a megszokott, de alkalomról alkalomra mégis meglepő íz érzetét. Vagyis amikor természetjárás közben a kávé a termoszból kerül elő. A termoszt az ember ugyanis magával viszi hét határon át, és a tudat, hogy a termosz kávé ott rejtőzik a hátizsákban, izgalmas ígéretként kíséri az utast. Az elsődleges hatáskeltő tényező természetesen maga az út: lépések az ösvényen, bandukolás felfele vagy botladozás lefele, és maga a látvány, ami a hét határ mindegyik lépésében elénk tárul, izgalmat keltve akkor is, ha nem először járunk arra. Az út sosem ugyanaz, nem ismételhető, legyen bármilyen ismerős. A kávé sem ugyanaz. Nézzük például az évszakokat: télen nem lehet csak úgy letelepedni a földre egy kávézásnyi időre. Le kell taposni néhány talpalatnyi helyen a havat, ahol majd állva isszuk meg, apró kortyokban. A fagyos levegőben az leheletnyi párafelhők homlokunkig gomolyognak, és ezt a nap meglepetéseként fogadjuk az íz és illat már várt bizonyossága mellé. A helyzet attól válik még sajátosabbá, ha a körülöttünk fehérlő hóra hosszú sötét árnyékot vetünk (ehhez persze szükséges a hátulról betűző napfény), mintha fehér vászonra vetített jelenetet néznénk a filmtörténet hőskorából, és a kortyolás ritmusára szájunkhoz emelkedő kezünk árnyjátékát kiragadva az idő múlandóságából (lásd a tavalyi hó esetét), a jelenetet egy fotográfián örökítjük meg. De ha egy melegebb évszakban lépegetünk az ösvényen, és felérünk valamilyen magaslatra, a kávézás hosszas üldögéléssé válik. Kitöltve a termoszból, először is boldogan állapítjuk meg, hogy lám, olyan forró, mintha most főtt volna meg, a hét határon bandukolás közben nem illant el varázslatos hatásának egyik fontos eleme, a hőmérséklete. Letelepszünk hát egy földre dobott kabátra, és ennek az az előnye is megvan, hogy kettőnknek kell elférnünk rajta. A környező látvány hatása nem szokott elmaradni. A várakozás pedig, hogy megérkezzünk arra a helyre, amelyet pihenőként jelölünk ki a hét határ valamelyik pontján, felfokozódik és beteljesedik a szemlélődéshez mellékelt kávé ízével. Izmainkat ellazítjük, de képzeletünk gyakran épp ekkor kezd elszabadulni. Kiránduláshoz illő műanyagpohárral vagy termoszkupakkal a kézben, hosszú percekre nyújtva az önfeledtséget, míg elindul a szél és kihűlnek az utolsó kortyok. Télen már a pohár falának érintése is örömet okoz, a fagyos ujjakat, ha fel nem is melegíti, de megbizsergeti – talán nem is bőrünket, nem is nyelvünket, hanem egy sokkal összetettebb érzékelést (melyik érzékszervünkkel is?) okozva, amely a visszavonhatatlanul múló idő megállításának reményével társul. Mindjárt lemegy a nap, mindjárt harapni kezd a fagy, mindjárt ránk terül a sötétség – de előtte még csak ezt a percet, csak ezt a fénysugarat, csak ezt a kortyot... A nyári kávézás zöld díszletei ráérősebb és felelőtlenebb pillanatokat hoznak. A nap lassú járása, a langymeleg finom érintése könnyen elhihetővé teszi a zölden viruló és napfényben fürdő örökkévalóságot – sosem ér véget a nyár, sosem megy le a nap, sohasem ürül ki a termosz. A kávé ígéretével kísérve az utat átélhetővé válik a természet és a kultúra békés szimbiózisa, a feladatok és a felszabadultság összebékíthető lesz. Sosem hisszük igazán, hogy ez lehetséges, néha mégis sikerül. Induljunk hát! El ne feljtsük a kávét!

Soha nem iszom kávét. Ez a mondat persze csak akkor igaz, ha a „soha” kifejezést kibővítjük a „szinte” szóval. Tehát: szinte soha nem iszom kávét, viszont épp ezért, amikor ittam (innom kellett), az az élmény emlékezetemben hosszan – máig – megmaradt.

Viszont állítólag nagyon jó kávét főzök. (Azért állítólag, mert még a magam főzte kávét sem iszom meg…) Családomban mindenki nagyon kedvelte (kedveli) a fekete italt, s gyermek- és ifjúkoromban a vasárnapi ebéd utáni kávézás elmaradhatatlan része volt a pihenésnek szentelt napnak. Mivel én nem ittam kávét, de a közös együttlétet én is át akartam élni, kialakult az a szertartás, hogy a kávét én főzöm, tálalom és viszem be Édesapám „Könyvtárszobának” nevezett dolgozószobájába. Máig emlékszem a hangulatra, a kávé illatára, az elégedett bólintásokra, amikor a család többi tagja az ajkához emelte az apró csészéket.

Terepmunkán valahogy mindig sikerült elkerülnöm, hogy kávét igyak. Azonban akadt olyan, terepmunkára emlékeztető alkalom, amikor ki kellett üríteni a fekete levest tartalmazó csészét: a legemlékezetesebb Jézus Krisztus szülőföldjén esett meg. 1988-ban nyílt először lehetőség magyar állampolgároknak hosszú évek után, hogy könnye(bbe)n szerezhessenek izraeli vízumot, s Palesztin Hatóság még nem lévén, ezzel az 1967-ben megszállt területek egy részére is el lehetett jutni. Ám ekkor már tartott a végül a Palesztin Hatóság létrejöttével (és a PFSZ részéről Izrael állam elismerésével) végződött első intifáda, s egyik napon, amikor Észak-Ciszjordánia dombjai közt egy római erőd állítólagos maradványait kerestük (és nem találtuk), a közeli falu felől gépfegyverropogás hallatszott. Képzelhetni, milyen óvatosan közelítettük meg a települést (de meg kellett, mert onnan lehetett csak visszatérni Jeruzsálembe). A falu határán izgatott férfi állított meg minket: mi történt? Mivel szerinte mi onnan jöttünk, ahol a lövések felhangzottak. Mi viszont azt hittük, a faluból jött a fegyverdörgés. Mivel a két fél egyikének sem volt semmi ismerete a valós helyzetről, elég sokáig elég gyanakvó hangulatban folyt a beszélgetés. Ám a férfit lassan sikerült meggyőznünk ártatlanságunkról, olyannyira, hogy a beszélgetés lezárásaként behívott magához, igyunk egyet a nagy ijedtségre. Természetesen kávét. Arab módra készült, „zaccos” kávét. Ittunk. 2 csészével. Ma is a számban van a fekete lé íze és a zacc roszogása…

Kedves Mihály, nagyon boldog születésnapot és még sok-sok alkotó évet kívánok:

Balázs

A 2023-ban megjelent, Földrajz mint sors című könyvében, amely Anglia 10.000 éves történelmét tárgyalja, a régész és ókori történész Ian Morris többször visszatér a kávé társadalmi jelentőségére. Eszerint a 17. században a kávéház fontos szerepet játszott a kulturális polgárosodásban. Szemben a teával, amely később érkezett a szigetországba és rövid időn belül könnyebben megfizethető lett mindenki számára, a kávé magas ára miatt hosszú ideig kizárólag az elit számára volt elérhető. Morris visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában a közép-angliai Stoke-ban a kávézásnak sznob csengése volt. A Starbucks előtti időszakban az észak-amerikai kultúrával asszociálták (Morris 2023: 290). Akkor még nem latte macchiato-ról volt szó, hanem porból készült Nescaféról, amit egy nagy csészéből vagy bögréből ittunk. Tizenévesen én is így ismerkedtem meg a kávéval, sokáig nem ismertem más készítési módszert.

Morris kitér a koffeinfogyasztás messzemenő társadalmi jelentőségére. A sör (eredetileg ale) fokozatosan elvesztette a hagyományos paraszti társadalomban betöltött szerepét az angolok táplálkozásában. Azok az emberek, akik nem jártak gyakran a szomszéd kocsmába, és félig meddig ittasan-álmosan töltötték napjaikat, az energiát követelő iparosítás kihívásaira a teafogyasztásra való áttéréssel reagáltak, a koffeintartalmú italt cukorral édesítve (Morris 2023: 288–289; cf. Mintz 1985). S mivel a tea elkészítéséhez szükséges volt a víz forralása, az új divat hozzájárult az egészségügyi helyzet javulásához, valamint az átlagéletkor növekedéséhez (Macfarlane – Macfarlane 2003).

Én először budapesti ösztöndíjasként fedeztem fel az erős presszókávét, valamikor 1975–76 táján. Olvastam a híres kávéházakról, amelyek a Monarchia idején és még utána is legalább olyan fontosak voltak a magyar fővárosban, mint a 18. századbeli Londonban (1979-ben rövid ideig a New York kávéház óriási épületében volt a munkahelyem). Az volt a benyomásom, hogy Angliával szemben a szocialista Magyarországon a kávé nemcsak sokkal finomabb, de alapvetően jóval demokratikusabb ital volt. Zuglóban és Angyalföldön éppen olyan jóízű, erős feketével kínáltak barátaim, mint amilyet az akadémiai intézetben kaptam Budán, és 2 forintért minden kis presszóban kapható volt a dupla (a szimpla ára ki volt ugyan írva, de nem emlékszem, hogy valaha kértem volna ezt a pici mennyiséget). Keverve a cigarettafüsttel, a kávé szaga mindenütt jelen volt.

Amikor 1976-ban terepmunka céljából vidékre költöztem, rá kellett jönnöm arra, hogy a kávéfogyasztás a magyar társadalomban mégsem univerzális. A vidéki káderek között éppolyan elterjedt volt a jó fekete, mint Budapesten, de a falusi házinénimnek nem volt kávéfőzője; az ő konyhájában csak híg teát ittunk. A szomszédban lakó unokája és családja főzött ugyan kávét, de nem minden nap. Nekik a feketekávé már nem számított különlegességnek, de mégis inkább vendégeket kínáltak vele. Sok parasztgazda inkább saját készítésű pálinkával kezdte a napját, mint kávéval; és inkább saját borával folytatta – mint ahogy azok az angolok, akik az iparosítás előtt ale-t fogyasztottak nagy mennyiségben. De idővel, ahogy Morris írja Angliáról, a kávé a magyar vidéken is „a korábban mámoros nemzetet egyre szélesebb körben koffeinizálta” (Morris 2023: 290). Így felborult a korábbi egyensúly a szeszes és koffeintartalmú italok fogyasztása között, mégpedig az energiadúsabb italok javára.

Noha ez a tendencia más szocialista országban is megfigyelhető, emellett tovább éltek a nemzeti sajátosságok is. Lengyelország nem rendelkezett presszókávé hagyománnyal, ehelyett forró vizet öntöttek a finoman darált kávébabokra. Sajnos a 80-as évek elején szinte lehetetlen volt valódi kávét találni a varsói boltokban. Örülni kellett, amikor sikerült egy drága üveg Nescafét vásárolni a dollár boltban (Pewex). Ezekben az években Magyarországon is népszerűvé vált a Nescafé. Nem volt olcsó, engem korábbi angol tapasztalataimra emlékeztetett, de elkészítése egyszerű volt, és elérhetőségének körülményei bizonyos presztízst kölcsönöztek neki.

Ezek a jelenségek természetesen globális összefüggésben értelmezhetők. Közismert, hogy a kávé az Oszmán birodalomból került Európába. A legtöbb török mind a mai napig tisztában van azzal, hogyan kell főzni a hagyományos török kávét az erre szolgáló kis fémedényben. Mégis, az 1950-es évektől kezdődően Törökországban a tea vált nemzeti itallá: ugyanannyi koffeint tartalmazott, mint a kávé, és ugyanúgy kellett hozzá a sok cukor, de a tea sokkal olcsóbb volt. Nem is kellett importálni, mert a Fekete tenger keleti partján fekvő Rize környékén a csapadékos éghajlat kedvez a teacserje telepítésének. Kisüzemi módszerrel csípik le a felső leveleket, amelyeket aztán a teagyárak felvásárolnak. Ez hasonlít ahhoz a termelési konstellációhoz, amelyet Sárkány Mihály tanulmányozott Kenyában, ahol teát és kávét egyaránt képesek termelni. Itt a gazdasági antropológus kutatási kérdései összefonódnak az agrárszociológus és a fejlődéstanulmányokat folytató szakember érdeklődésével.

Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az erősödő globalizáció eredményeként a Nescafé növekvő népszerűségnek örvend Törökország-szerte, és egyre több város, köztük Rize, a teagyártás hagyományos fellegvára is, saját Starbucks-szal dicsekedhet, amelyet elsősorban a tehetős középosztály fiataljai látogatnak. Magyarországon is a Starbucks elszaporodása képviseli a globalizációt, de létezik sok specializált egyéni barista is, akiknek üzletei nagyobb teret engednek a differenciálódásnak. Manapság mindenki, aki megengedheti magának, otthon, saját konyhájában készítheti el kávéját a legmodernebb technológiával. Rég nem láttam azt az egyszerű kotyogót, ami az én szememben a szocialista kávékultúra demokratikus jellegét jelképezte.

Manapság azt mondják a külföldi turistáknak Budapesten, hogy a szocializmus alatt bezárták a kávéházakat, mivel Sztálin tartott a szabad polgári kultúrától (Gallo 2018). Ekkora badarságot! Nemcsak, hogy nem zárták be a kávéházakat, de még a közértekben is árultak jó minőségű babkávét forintért, sokszor a világpiaci áron alul. A Kádár-rendszerben ezt valaki a vezetőségben fontosnak tartotta. Igaz viszont, hogy a posztszocialista fővárosban megváltozott a kávékultúra. Még mindig kapható az Omnia, a legkedveltebb szocialista márka, amit ajándékozni szoktak most is (például amikor magyar vendég jön hozzánk Cambridge-be). Története éppen 1968-ig nyúlik vissza, az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetéséig; ugyanabban az évben, amikor Sárkány Mihály ösztöndíjasként az Országház utcában működő Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjához került. Az Omniát annak idején csak kávébab formában lehetett kapni; a technológia még nem volt képes a koffeinmentes változat előállítására.

A szocialista tulajdonviszonyok persze nem élték túl a rendszerváltást. Eladták a Compack céget, és az Omnia márkát a holland Douwe Egberts birodalom kebelezte be.^[1] Népszerű a Barista Editions, és természetesen kapható kapszulás formában is. Kérdés, hogy a továbbra is Omniát vásárló fogyasztó éppen olyan hűségesen ragaszkodik-e a hagyományos magyarországi borokhoz, és elvi alapon elutasítja a magyar árunál olcsóbb import bor vásárlását. Az a fogyasztó, aki a koffeinmentes kávét részesíti előnyben, vajon munka után inkább szeszmentes sört rendel? Ezek a kérdések is a gazdasági antropológia témaköréhez tartoznak, átfedéseket mutatnak a cultural studies-zal, sőt a közönséges piackutatással is. A jelenlegi piacon sok más, erősen cukrozott, ún. energiaital található a kávén kívül, és bámulatos a szeszes italok választéka, de az iparosítás utáni társadalmakban hiába keresné a kutató a Morris által vizsgált átalakulást; újabb modellekre és hipotézisre van szükség, amit terepmunkával kellene tesztelni és továbbfejleszteni.

Nem emlékszem, hogy ittam volna valaha Nescafét Sárkány Mihállyal. Starbucks-ban sose jártunk. Ha munkanapon kevés idő állt rendelkezésünkre, az ő intézeti szobájában ittunk egy feketét. De legtöbbször az intézettől pár száz méterrel odébb található, hangulatos Mézeskalács Boltba mentünk, ahol igazi, jó minőségű presszókávét kaptunk. Nagyon sajnáltam, hogy a néprajzosoknak el kellett távozniuk az Országház utca 30. alatti szép épületből. A vállalkozó, aki a Mézeskalács Boltot 30 éve családilag üzemelteti, nagyon szeretné megvásárolni; de az eddigi polgármesterek (pártállásuktól függetlenül) a privatizálás helyett inkább minden évben egyre magasabb bért követelnek tőle. Bízik benne, hogy a vétel majd egyszer sikerül. Az üzlet egyelőre inkább a pizzából él, mint a presszókávéból, és nem Omnia babszemeket őrölnek, hanem az olasz Lavazza cég márkáit, amelyek a magyar piacot dominálják. Mégis nagyon sajnálnám, ha a Mézeskalács Bolt helyére valamikor egy Starbucks költözne.

Irodalom

Gallo, Kathy 2018 ‘Hungarian coffee culture. All you need to know’. Daily News Hungary, 30^th November.

Macfarlane, Alan – Macfarlane, Iris 2003 Green Gold. The empire of tea. London: Ebury.

Mintz, Sidney W. 1983 Sweetness and Power. The place of sugar in the modern world. New York: Viking Adult.

Morris, Ian 2023 Geography is Destiny. Britain and the world, a 10,000 year history. London: Profile.

A Mézeskalács Bolt cégére
(forrás: Wikipedia Commons) 

 A Méseskalács Bolt belül, Országház u. 8. Várnegyed, Budapest (saját felvétel, 2024.06.07.)

 Jegyzet

^[1] Manapság Jakobs Douwe Egberts. Lásd: https://www.omnia.hu/rolunk/

A vers letölthető PDF-ben

Csáji László Koppány:

 Café Oran – délután

(Észak-Afrika huszonegy kortyban)

A hőség hasa domborodik rád     

és rám

súlyos vasmacska már minden belénk kapaszkodó napsugár is

és a hangok

míg langyos   pálmalombok lengése     lepellihegése       

a lassuló látvány kerti kútja

sárguló leveleinek íve        lelógó szempillák tompa kése  

legyezők      szárnyak     fullánkok lebegése 

a Tibeszti-hegység sziklarajzai elmerülnek újra

mint távozó tetteid  

tüzes ikrák

⁕ ⁕ ⁕

Utam végén Orán vár

hosszú forró délután egy afrikai kávézó

ponyvával fedett teraszán

porló emlékeim köszönnek rám

árnyékukban a távolság piheg velem

kopott korhadó tonett székeken

a Café Oran elé dagad     a városi forgatag

dudáló dallamot játszik az élet

az embersípokból körém épített    óriás orgonán

versek fuvallatával hűsítem magam

az elmúlt hónapok zápora rám szakad

bálnadűnék idevonszolva függenek

pálmalevelek szigonyán

mint fennakadt szavak

⁕ ⁕ ⁕

Évezredek pora egy tóban megfeneklett   iszappá vált   

magukra kenték vízilovak    zsiráfok    zebrák    

míg úsztak a tóban a bátrak

az őslakók e képet    sziklára festették

aztán csönd lett         a Nap kiszárította a vizet

jöttek a kecskék         az iszap kemény lett

most szemünkbe fújja porát a szél

az idő könnyebb mint a fátylak

az idő a legszerényebb

⁕ ⁕ ⁕

Dűnék   szirtek   szurdokok

a kavicstenger szigeteinek Robinsonja voltam míg

megismertem Iszmáil berber gyógyítási technikáit

Szamíra szótlan szembogarát       és valami mást is

robogó buszok fregattjaiból            oázisok kikötőit

sohasem untam meg felmerengeni a végtelen égre

mentem         öklöm útlevéllé     rohadt zsebemben

utam végén   a Café Oránig érve

pohár helyett végre csésze    tea helyett végre kávé

a lomha hullámok                  végre megmozdultak

sudár árbocok meredeznek  a kikötőben

megannyi kacér agávé

szabadságot álmodtam itt

mint még senki szebben

⁕ ⁕ ⁕

Mesére váró gyerekek

magukba kuporodtak az árnyékok és az ebek

a hömpölygő napszítta melegben         

édeskés langy árnyékidő folyik     mint a lekvár

kőfodrú kasbák      medinák szivacsa    

szórt rendű utcák örve      talányos terei

megküzdött veletek a lábam

puha élethalmok  moccanáspárnákon hevernek

a Nap szabdalta     ősi sziklarajzok

örök falak közé zárt      titkos kertek

kendőkbe burkolt női arcok      

lopva rádpillantanak

és tovalibennek

⁕ ⁕ ⁕

Fonott sámlikról meztelen lábfejek meredeznek

akárcsak Európában a parabolaantennák távoli párkányok bástyáin

posztmodern angyalokról készült megannyi új ikon

némelyek egymásnak így üzennek

elhúzzák keményedő életük dalát

talphúrjaikon

⁕ ⁕ ⁕

Ventilátor-ősz    mesterséges passzát

a hőség helikopterének befelé lógó propellere

röpíti mélyre e füstös teret ma

mélyre    messzire

életek metaforájaként parázslik megannyi olcsó cigaretta

monoton ventilátor légcsavarja    mint valami ócska gőzös kereke

mixelő házi robotgép     óriás ragadozó rovar    zuhanó repülő búgása 

süllyedő hajó meddő csavarja    mechanikus lóhere

a magasság szemének szivárványhártyája és pupillája

korallzátonyok körkörös csillóvirága      a plafon köldöke 

működésben lévő gigászi patkányfogak  

⁕ ⁕ ⁕

A partra hasaló hullámok buja kéje    szurdokok menedéke

kiszáradt folyómedrek magánya        mélyükön kővé vált agyag van

elhagyatott barlanglakások bája         derengő sötétje

meghágják útvonalak a sivatag          homokméhét

spermautasokat lövellve belé              mint drogot

beborít a tiszta égbolt mindenütt és   körülvesz

láthatatlan végvársorokként                a Korán

fuldoklik a terméketlen föld a porló  kecskeszarban

míg e távolságokból összegyúrva       várnak e kávéházban

hallgatag dobok                                     fürkésző emberarcok

délután

köröskörül   mindenütt Orán               Orán

⁕ ⁕ ⁕

Egy patkány kaján ívben rohan

a szemétgyapjas úton  át

mint háttal álló karmester pálcájának suhanása

kalligráfia-ívben hulló levél a szélben 

gólra szálló labda röpte  

meghallom letépett ruháid jajszavát

hajnalban gyilkos virágok szirmainak nyílása

meredten állok lesütött tekintetek viharában

rémtettek hírét hozzák     terjed az információs járvány 

az emlékek mind olyanná válnak      mint az álom

⁕ ⁕ ⁕

Ami réges-régen történt    

a szél súgva elmeséli    míg rozsdaszín homokot söpör a szemembe

szinte látni ahogy egy görcsbe rándult kéz      rövid írásra mutat

„Irtsátok ki hetedíziglen    Abdul  al-Szárim családját    lányát és fiát”

forró felhőt kavart    lovak patája a messzeségben     

aranyló  porfelhőt      tovagörögve

s hallották anyák  és gyermekek sikolyát az Atlasz hegyeinek lábán megtelepedő göcsörtös kaktuszok       és akáciák

vörös a föld az    el-Dáhá  szurdokban       mindörökre

⁕ ⁕ ⁕

Nőket nyelő   könnyű leplek     redőinek hullámzása

bárkák farocskái   a kékszirmú vízben

illatos rakomány van     minden uszályban

álmaim kikötőiben hömpölyög a mámor

ragadozó madár     néma zuhanása   

a kávézó szegletében egy vén zenész

minden húrja vibrál     szinte lángol

széjjel táruló lábak íve éjjel     közülük a nő   

nedves tölcsérszemével                  néz feléd       

szétkapart parázs izzó foltjainak örvénylése     mintha kéjjel élne még

süteményekre száradó

olvadó meleg méz

⁕ ⁕ ⁕

Pohármedencék partján üldögélők   

a kávéház vendégei    vendégei a világnak

kint az ócska taxiáradat csordája közt egy szamár riadtan bőg fel

a fájdalom torkából messze árad

míg gazdája ismét fekélyes hátára csap

bár csontjáig kivájva már a szőre és a húsa

csigolyája íve     mint az Ahaggar kopár csúcsa     mered fel

álmában nem vár több ébrenlétet          olyankor csak újabb terheket kap

melyek egyre súlyosabbnak tűnnek      szinte égetnek és égnek

a porló mélység tölcsérébe préselik       és éjjelre bekormozzák a világot

eldől a szamár      nem üvölt csak puffan        lassan vége lesz

eleget látott           nekihajtja fejét a járdaszegélynek

már nem kíván se vizet se szalmát

csak álommentes végtelen alvást

mint nedves kancamélyet

⁕ ⁕ ⁕

Hajó közeledik      és elvisz a peckes Európába

ahol várnak már rám az élcek     meg a percek

bőröm sohasem merészlett          álmokat vedlik

hámló hulláim    rajtam heverésznek

egy keserű élet    az utcáról rám mered    tekintete félszeg

megbotlik a járdapadkában          azt hiszem részeg

pedig öntudata csak                       az éhségtől elenyészett

mintha ismerne      de én sohasem ismerem meg őt

pénztárcámat már túl sokszor kitártam      na ennek vége

suttogva olvasom rá       menj a fenébe

de torkomba böffen a szégyen     pedig szemei nem fenyegetők

vajon melyikünk az elvakultabb      

és ki a szegényebb

⁕ ⁕ ⁕

Olvadóban a spirális szellő és a napsugár          átúsztuk lassan e délutánt is

a fókamozgású pincér   mellig kigombolt viseltes fehér ingben kopott rózsaszín

nyakkendővel           melynek laza csomója mellén mint gömbölyű női popsi

idéz fel egy könnyűvérű ®égi asszonyt

széttárt fölfelé ívelő lábakkal     míg nyakkendőteste lelóg egész a pincér derekáig de

nincsen meg a feje     sem a karja

hattyúnyakú teáskannák rezének felcsillanása   egy arab rádióadó hullámzó muzsikája

vékony poharakra csukódó húsos ajkak   cuppanása      tealevélkék tánca    

mint a vurstli vidámsága és méla monotóniája

kopott      ócska felhő itt minden bútordarab     a kattogó vén pénztárgép asztmásan

csilingel     és kidugja számlanyelvét a vendégekre

a szakadozott ponyvával fedett teraszról beszól egy ott hűsölő árnyék    hogy

hozzon a pincér neki egy üveg jó hideg sört is  

ritka az ilyen hely errefelé ahol alkoholt is mérnek             igen

mondhatni ez itt a sör egyik egérlyuka Észak-Afrikában

mert errefelé alkohol helyett a hőség tompa robbanása lovagol az emberek agyán

üget izzadt homlokukon         vágtat zsibbadó idegsejtjeiken

⁕ ⁕ ⁕

A falióra másodpercmutatója           az idő parittyája

lassan agyondobál minket           megannyi puffanása 

rövid nyugvása majd újrapuffanása

míg a fókapincér mellszőrzetébe akadt légy zümmög kétségbeesetten

bemegy egy apró szobába de az ajtót résnyire nyitva hagyja

egy megfakult meztelen nő homorít a geometrikus-csempemintás falon

idekint papucsokból előmászó korhadó lábak Velencéje    

széklábcölöpökre épített    korhadó kőrakások

⁕ ⁕ ⁕

A falakon mintha még megjelennének árnyékai   

némely öltönyös kalapos gyarmatosítóknak

akiknek spórái    szétszórva     közöttünk nőnek

rég volt kezeikről a lecsorduló verítékcseppek is

meg-megcsusszannak     az azóta

szerteszét repedezett szecessziós kövezeten

amin a hajdani minta indái talán két flamingót rejtenek

vagy azok csupán frissen odasercentett véletlen nyáljelek?

⁕ ⁕ ⁕

A gyarmati világ hajója kürtjelekkel terhesen

állítólag elhajózott réges-régen

müezzinkiáltások rajzanak most

és pártázott lapos tetőkről szétszálló ruhák vibráló

színei gyülekeznek         a kristályosan tündöklő felhőtlen égen

halpiacszag       cukrászda- és rózsaolaj-illat

rothadó szeméttelepek kaleidoszkópjai

porgalaxisok és zsírfoltos ruhák a szélben 

álmaim vályogából fölépített óváros sikátorlabirintusát ábrázoló kusza

csempeminta     folyik hosszan körbe    a kávéház koszos falán 

geometrikus gyűrűjében ülünk itt

misztikus folyam melynek nincs se vége se kezdete

csak formája és hosszú partja van

közötte heverészik Café Oran óriási csarnokában

a pestisűzte tömeg

halk zsibongó sziesztája ki-tudja-mikortól

és hogy ezután meddig ér el 

elmélázol

most vagy itt      de holnap is és mindig mindig itt leszel         

igen      itt fogsz ülni  valahányszor arra gondolsz

hogy valójában mit is teszel   

elmondod ezt szomszédodnak is           

erre az csak mélán tenyerébe ásít   

kortyolsz egyet hűlő italodból   

megint fogyott a délután néhány szívdobbanásnyit

ezalatt a Nap odakint narancsot érlel        

mint női farocskákra bámul rájuk szúró tekintetével

s közben mumifikál     egy elszunnyadt lusta békát

körös-körül elomló látvány-rezzenések       

Észak-Afrika kopár kőtára kint remeg

poros színeit a fény mint bódító italt hörpölte ki     

homok és várakozás    

üres pohár 

⁕ ⁕ ⁕

Sakktáblák az asztalokon                      és

sakkbábukként gyűlnek a földön         olajos magvak kiköpött héjai

vízipipák füstjéből előmosolygók          Camus fintora

a folyadék ritmikus buggyanásai             zenére várva hallgatok de semmi

barnásvörös hennával festett végtagok     nem juthat szóhoz itt a nő-zseni

köpcös férfi-ujjak    tömzsi testei között kéjelgő fehér cigarettaszüzek

mintha mindet csak a doboz csadorja óvta volna meg a naptól

míg a kilógó részek barnán domborodnak      már cigarettaidolokra emlékeztet

a szökőkútból előömlő    buja víztest is

gyújts rájuk     lógasd a lángba őket     mártsd beléjük a régóta vágyott tüzet

füstöld el életük   gyilkos szenvedélyeket gyűjts magadnak

ha már haldoklik a pestis          itt az idő      vadállatokat nemzeni

⁕ ⁕ ⁕

A szemközti épület a tér jobb oldalán      a napsütésben mint csillogó tükör

fehér fogsor nyúlik el        a ház világos tömege     hosszú madár         

vicsorgó csőr     a tér zipzára

közöttünk örvénylik a körforgalom fekvő óriáskereke    a város ovális homloka

ahonnan talán

messzire látni

intál  erisszem   nálat   nannoha

franciakorlátok          szempillák ablakok tekintetén

megannyi merengő mocorgás             emberek?

csak az épületek ajtószájainak szétszálló szavai ők

fáradtan lecsukódó szemhéjak     leengedett redőnyei

s az autók mind        átkokat mormoló vándor hasbeszélők

itt a házak hordják méhükben a valóságot    

minden reggel egy-egy fájdalmas szülés

a szemközti fehér épület ablakszemei lassan felnyílnak   ahogy közeleg az este

halk nyögdécselés sikongás bújik elő az egyik benti homályból

kéjesen liheg a szoba puha levegőteste

s egy függöny a kitárt ablakon át kilebben

míg vak koldus ütközik a teraszponyvát tartó vasnak

hirtelen hars kacaj csattan a ventilátorszéltől átlyuggatott

Café Oran-i nagy teremben     

de a pincér már fáradtan nyúlik el a bádogpulton

s egy asztal sakktábláján koppanó   mattot adnak

⁕ ⁕ ⁕ 

Mint vörheny

fekélyes égő foltok

rajtam és rajtad

máig elő- elővillan gyógyuló emlékeinkben Orán

Oránod és Oránom  

emlékeink sárga szemcsés lánggal égnek

könyörgőn nézel     bár lehetne késed          hogy azzal lekaparjad

mert másféle sejteket oltottak ott beléd        berber szavakba daráltat

melyek mind mint valami idegen test          máig küzdve élnek

nyomukban nyugtalan bizsergés olvad       bennem főnek szét a tájak

Marrakesben nem esznek libamájat              libitebitu limábiti máábitu     

amit szeretsz azt én is szeretem         de amit nem azt én sem szeretem

kérlek       a barátságot      soha ne tettesd

a tintaég alkonyatkor nekifeszül a napsütötte másik égnek

és turisták falják Kodak-szájaikba az esthajnalcsillag fertőző herpeszét

míg a Nap egy messzi domboldalra

titokban pár pillanatra

narancsligetet fest

⁕ ⁕ ⁕

A távolság zsebéből előlép egy szakállas koldus

és áldást oszt                           néhány piaszterért

az ilyenkor magukat                módosnak érző bent ülőkre    

majd tovább lép a következő asztalhoz és csöndben ismét megáll       

garasokat dobnak neki             lassan lehajol és összeszedi

áldást mormol és tovább csoszog aztán a terem egy másik asztalánál

csöndesen megint                       megtorpan          

belép néhány újabb vendég       bő burnuszban vonulnak

ismerőseikre vigyorognak          székeket hoznak nekik nyomban

kólát rendelnek                             vérhas-áztatta reggeli ágytál

odakint a kávézó előtti csenevész pálma száradó levelének éles ívén

egy légy fel-le mászkál

emberek édeskés parfümillata        

az utca szemétgleccserének    rothadásszaga

innen minden odaát van    az otthon    a szálloda    a hajóállomás

Párizs is és Budapest is

errefelé nem foglalkoznak a láthatárról lelógókkal

mégis lassan újra átköltözik ide Európa

mert terjed az idővírus   

és a tengerből egyre közelebbnek    tűnik fel az USA

széjjelgörög 

patkányfogatokon

civilizációnk      műanyag bacilusa

A kávévám emelése elleni tiltakozás egy érve. Magyarország 1881–1900 között

Ahogy Afrikában megterem a kávé, és termesztése a gazdálkodás, a megélhetés része (Sárkány 2001, 2015), úgy a magyarországiak a kávét közvetítőkön keresztül ismerték meg a 17. században, és ahogy terjedt a fogyasztása, a 18. századtól egyre nagyobb mértékben kereskedelem útján érkezett az országba, így van ez napjainkban is (Kisbán 1988; Kapronczay 1999).

Mint egzotikus növény egyre népszerűbbé és keresettebbé vált, egyre több kellett belőle, így a kereskedelem révén vámköteles volt a gyarmatok nélküli európai országokban. A 18. századtól a kávé gyógyhatásáról orvosok írtak, mértékkel való fogyasztását különböző betegségekre, gyengeségekre javasolták és javasolják ma is. A hangsúly azonban az egészségre gyakorolt hatásáról átkerült az élvezeti értékére, és egyre szélesebb körben vásárolták, bekerült a mindennapi és ünnepi étrendbe, az alkalmi eseményekre, a városi vendéglátás meghatározó italává vált.

A 19. század végén az Osztrák-Magyar Monarchia hosszú egyeztetés és mérlegelés után, 1881-ben egységesen fogyasztói vámot rótt ki a kávéra, de mellette a cukorra, a csokoládéra és a sörre is. A vámemelést hatalmas vita előzte meg a korabeli lapok hasábjain, de a képviselőházi üléseken is.

Mivel erre az időszakra az arisztokrácia, a városi polgárság minden rétege és a munkások egy része is rendszeresen fogyasztotta a kávét, hatalmas ellenállás alakult ki országszerte a kávévám emelése miatt. Nagyon sok érvet felsorakoztattak pro és kontra, és bár elismerték a vámbevételek fontosságát, de a gazdasági mutatók mellett az árdrágítás mechanizmusát és annak káros hatását is sorra vették.

A Pesti Hírlap 1880 decemberében az áremeléssel kapcsolatban a beletörődés hangján írt: „Hiába jajgatnak a kereskedők, a kormány az új fogyasztási adókat keresztül viszi. De nemcsak a kereskedők jajgatnak, hogy drágább lesz a cukor, kávé, csokoládé, pótkávé, cukorsütemény, cukorka és a sör, nemcsak a kávésok és vendéglősök panaszkodnak, hanem az egész középosztály, és városokban a szegény nép is búsul, hogy a kormány adóemelési mániája minden háztartást megdrágít s az életet megnehezíti. Mert nem ám a kereskedő fizeti meg az adót, hanem a vevő, a kereskedő csak előlegezi, megfizeti a fináncnak mázsában és beszedi a vásárló közönségtől fontonként, sőt hogy maga kárt ne szenvedjen, minden törtszámnál az árt magasabbra veszi egy fél, vagy negyed krajcárral, hogy kerek számban könnyebb legyen a számítás. Ha tehát az új fogyasztási adó rossz és terhes, nemcsak a kereskedőnek rossz, hanem a közönségnek terhes” (Pesti Hírlap, 1880: 1).

Közvetlenül a törvénycikk kihirdetése előtt A Hon újságírója, miközben támogatta a vámtarifa emelését, szociális indokkal kötötte össze a kávé és a pálinka fogyasztását. Úgy vélte, akkor igazságos az állam, ha a régi élvezeti szer, a pálinka adója mellé a kávé adóját is megemeli. Azaz, ha a szegény osztály reggelijét — a pálinkát — háromszorosan adóztatjuk meg, a jobb helyzetben levő polgári osztálytól, kik a fekete kávét élvezetes mulatságul isszák, a sínlödő haza nevében elvárható, hogy áldozatot hozzanak a drágább kávé megvásárlásával (A Hon, 1881: 1).

Kevesen osztották ezt a véleményt, sokkal erőteljesebb volt a tiltakozók hangja, amelyet elnyomott a gazdasági kényszer és az osztrákokkal való megegyezés igénye. Minden vita, tiltakozás ellenére megszületett az 1881. évi IV. törvénycikk a czukor-, kávé- és sörfogyasztás megadóztatásáról ^[1], és április 1-én lépett életbe.

Hamar belátták a tiltakozók, hogy a polgárok, a kávéházak érdekei nem szolgáltattak elég nyomos indokot a tiltakozáshoz, össztársadalmi szempontból nem volt lényeges, hogy a szalonokban és a kávéházban üldögélők elmerengenek-e egy csésze kávé mellett a vámok, így a kávé árának emelkedéséről. Ugyanis a felső társadalmi rétegek kávézási szokásain nem változtatott az áremelés még akkor sem, ha a kereskedők és a szolgáltatók azt a fogyasztókra hárították. Ezt erősítette meg a Nemzetgazdasági Szemle újságírója 1887-ben, visszatekintve az előző húsz évre és az1881-ben életbe lépő törvénycikkre. Úgy látta, hogy a kávéfogyasztás az áremelkedés ellenére is gyorsan elterjedt Magyarországon, egyúttal a kávé és a kávépótók behozatala rendkívül fontos nemzetgazdasági jelentőséggel bírt, ami igazolta az áremelés jogosságát (Telkes 1887: 493).

Matlekovits Sándor (1842–1925), a kor jelentős jogi, közgazdasági szakpolitikusa 1890-ben, a vámok hatásáról írt értekezésében visszatért a tíz évvel korábbi kávévám emelése miatt keletkezett nagy képviselőházi és publicisztikai vitákra és tiltakozásokra. „Ha a szabadkereskedést valló napilapok a kávévám fölemelésekor mégoly erősen hangoztatták is a népre súlyosodó megterheltetést és kiszámították, hogy a csésze fekete kávé legalább 3 krajczárjával meg fog drágulni, a bekövetkezett vámemelés után a konzervatív kávéélvező mégis naponkint fekete kávéját szürcsöli, a magasabb vám (talán a pillanatra fölemelt kávéár) nem térítette el őt szokásától” (Matlekovits 1890: 569). Így is lett, és utólag Matlekovits cáfolta a korábbi kételyeket, egyúttal igazolta a Pesti Hírlap újságírójának még 1880-ban tett megjegyzését, miszerint bár széleskörű volt a tiltakozás, nem minden réteget érintett egyformán az áremelés, és nem csak azért, mert eltérő vagyoni helyzetű csoportokból kerültek ki a vásárlók. Mert például akkor még a falusi földmívelő-nép roppant tömege nemigen vagy elvétve fogyasztott kávét, sört sem ivott és kevés cukrot használt, ugyanakkor a felső és középosztályhoz tartozóak rendszeresen kávéztak már akkor is (Pesti Hírlap, 1880: 1), Matlekovits utólag sem ismerte el azokat az érveket, amelyeket a Pesti Hírlap cikkírója még 1880-ban megfogalmazott, miszerint a városi köznép is rendszeres kávéfogyasztó volt, és őket érzékenyen érintette a drágulás, ugyanis ahogy jellemezte a helyzetet, a fővárosi szegény családok, és kivált az asszonyok és a gyermekek fő eledele a kávé (Pesti Hírlap, 1880: 1).

Pontosan a szegény réteg érdekét a zászlójukra tűzve, az áremelés elleni tiltakozókat sem 1881-ben, sem később nem hatotta meg az ország vámbevételének gyarapodása, sem a felső társadalmi réteg változatlan kávéivási szokása. Olyan össztársadalmi problémát találtak és társítottak a kérdéshez, amely már az 1840-es évektől komoly egészségügyi, gazdasági, szociális és morális értelemben is széles réteget érintett. A burgonyából főzött olcsó pálinka túlzott fogyasztásával járó alkoholizmus a 19. század közepére népbetegségnek számított az ország egyes területein (Gortvay 1953). Kezdetben elsősorban az erdélyi és felvidéki lakosság körében jelent meg, majd kiterjedt más területekre is, és a század végére megjelent a városi szegény munkások körében is a pálinka, amit – a korabeli elképzelések szerint – a kávé valamennyire helyettesített, vagy helyettesíthetett.

A szakemberek és a művelt közvélemény a pálinkát és a kávét egyaránt élvezeti szernek tekintette, úgy gondolta, hogy a kávéivás elterjedése visszaszoríthatja a pálinkát, vagy legalább mérsékelheti annak fogyasztását. Ez volt az egyik igen markáns érv a kávévám elleni tiltakozásoknál, amelyek elsősorban szociális, másodsorban egészségügyi indokkal domborították ki a kávéivás hasznát. Sőt, az alkoholizmus elleni küzdelem egyik lényeges érveként, a tápláló, frissítő, egészséges italnak tartott kávét állították szembe a pálinka romboló hatásával.

Szociális indokokat is felsorakoztattak, mivel a 2-3 krajcárral megemelkedett kávé ára nem keltett riadalmat a kávézó felső és középosztály körében, de az alsóbb rétegeket keményen érintette, főleg azért, mert egyszerre nőtt a kávé, a cukor, kakaó és sör adója is. A 19. század végén úgy vélték, hogy a cukor összefüggésben áll a kávé, tea, a kakaó és a csokoládé fogyasztásával, és mindezek ugyanazt jelentik a jobb módú és művelt rétegek számára, mint a szegények és a műveletlenek számára a pálinka, azzal együtt, hogy körükben is megjelentek más élvezeti cikkek is (Deutsch 1887: 868; lásd még: Balázs 1998).

A Népszava újságírója is összekapcsolta ezeket a termékeket, és mint a szegények mindennapi táplálékára hivatkozva, ugyancsak a pálinkával érvelt: „Ha most azt a kis kávét, czukrot és sört is megdrágítják, miből éljen a munkás és más szegényebb család? A sör igen egészséges és tápláló ital. A bor aránylag drágább, ha jó, és az olcsó bor vagy lőre, vagy hamisított gyártmány, mi az egészségre káros. Mire fog a szegény ember szorulni? A pálinkára, úgy a férfi mint a nő is” (J. 1881: 1).

A témához egészségügyi szakemberként Imre József (1851–1933), szemész orvos, 1896 májusától az országos közegészségügyi tanács tagja is hozzászólt a Budapesti Szemlében megjelent programadó írásával, „Az állam teendői az iszákosság ellen” címmel. „A munkásosztály táplálkozási módjának hiányossága ellen, mi kétségtelenül egyik oka annak, hogy a pálinka túlságos ivása oly makacs szokás, maga az oktatás semmit sem ér; meg kell tenni mindent, hogy a munkás a lehető legolcsóbb áron kapja meg azon tápszereket, melyek a pálinka ingerlő hatása nélkül is képessé teszik a szükséges munkára.” Azaz határozottan javasolja, hogy minden alapélelmiszert, például a húst is adómentessé kell tenni, mert az áremelés még inkább a pálinka felé viszi a szegényeket. Éppen ezért azt is javasolta, hogy azokat a nem alapélelmiszereket, de a pálinkát pótló vagy kiváltó élvezeti szereket is adómentessé kell tenni – sör, kávé, tea, cukor –, melyek ártatlan inger nyújtása által elszoktathatják a köznépet az ártalmas ingerlő szer élvezetétől (Imre 1883: 183).

Majd két évtized is eltelt már a kávévám emelése és a pálinka ártalmainak összekapcsolása körül kialakult vita óta. A pálinka megmaradt, az alkoholizmus is komoly egészségügyi és társadalmi problémát okozott. Alapvető változás nem történt még a megoldási javaslatok szempontjából sem. Ezt bizonyítja az Országos Magyar Gazdasági Egyesület szociális bizottságának alakuló ülése, amely a falusi nép védelme érdekében gyűlt össze 1910-ben. A Budapesti Hírlap röviden megemlékezett az ülésről és kiemelte, hogy Mandelló Gyula (1868–1919) neves közgazdász két megoldással állt elő az alkoholizmus felszámolása érdekében. Az egyik, amelyik gazdaságilag is hasznos lehetne, a szesz nagyobb mértékű ipari felhasználása. A másik javaslatát szociálpolitikai szempontból tartotta fontosnak, ami szerint a népet kávé- és tea-ivással kellene vagy legalább részben lehetne leszoktatni a pálinkaivásról (n.n. Budapesti Hírlap, 1910. febr. 18.).

Pálinka vagy kávé? – volt a kérdés a 20. század elején. A vita nem dőlt el, sokféle választ adott rá az élet a városokban és a falvakban egyaránt. A század közepére vidéken is egyre inkább a pálinka után vagy előtt, a kávé is ott volt a háziak és a vendégek előtt. Máig így van ez, mindkettővel rendre megkínálják a terepen kutató, házról házra járó etnográfusokat és antropológusokat is.

Irodalom

Balázs Géza 1998 A magyar pálinka. Budapest: Aula Kiadó.

Deutsch József ifj. 1887 Tanulmány a répaczukoradóról. Nemzetgazdasági Szemle 9. 1887. 12. f. 844–890.

Gortvay György 1953 Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Budapest.

Imre József 1883 Az állam teendői az iszákosság ellenében. Budapesti Szemle, 1883. 35. k. 80. sz. 161–187.

J… 1881 Hiszen csak egy pár krajczárral lesz drágább. Népszava 9. 1881. 4. 1.

Kisbán Eszter 1988 A kávé bevezetése Magyarországon. Ethnographia 99. 1988. 149–177.

Kapronczay Károly 1999 A kávézás. Valóság 42. 1999. 8. 72–79.

Matlekovits Sándor 1890 Értekezések a vámok hatásáról. Nemzetgazdasági Szemle 14. 1890. 7. f. 563–593.

n.n. 1880 Cukor, kávé. Pesti Hírlap 2. 1880. 335. 1.

n. n. 1881 Az Országgyűlés. Képviselőházi ülése január 27. A Hon 19. 1881. 28. 1.

n.n. 1910 A falusi nép védelme. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület szociális bizottsága ma délután Mailáth József gróf elnöklésével alakuló ülést tartott a Köztelek tanácstermében. Budapesti Hírlap 30. 1910. 41.17.

Sárkány Mihály 2001 Kávé és földtulajdon a kikujuknál. In Hála József – Szarvas Zsuzsa – SzilágyiMiklós (szerk.): Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. 171–177. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet.

Sárkány Mihály 2015 Hogyan termelnek és nem termelnek kávét kikuju kisbirtokosok? In Jakab Albert Zsolt – Kinda István (szerk.): Aranykapu: Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. 617–617. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság – Székely Nemzeti Múzeum – Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum.

Telkes Simon 1887 Az eledelipar. Nemzetgazdasági Szemle 11. 1887. VII. f. 466–497.

^[1] htps://net.jogtar.hu/getpdf?docid=88100004.TV&targetdate=&printTitle=1881.+évi+IV.+törvénycikk&referer=1000ev (utolsó letöltés: 2024.07.15.)

Egy aprócska, mázatlan agyagedény történetét hoztam Sárkány Mihálynak a jeles alkalomra.

Az edényke kidolgozása elnagyolt, ormótlannak mondanám, ha nem lenne ilyen kicsi és bájos. Készítője nem törekedett arra, hogy szépen elsimítsa a falát, jól látszanak rutinos mozdulatai az agyagon, nem javította ki a hibákat, nem bánta, hogy ott marad az ujjlenyomata. Ebből is lehet sejteni, hogy nem dísztárgynak készült, és még csak nem is olyan hétköznapi eszköz, amit hosszú távon használnak. Tárgyunk egy Indiából származó, egyszerhasználatos kávéscsésze. Onnan tudom, hogy én ittam belőle.

A kutató olyan tárgyakat hoz egy adott helyről, amelyek a kutatásához tartoznak, az utazó ajándékokat hoz a családjának és emlékeket magának. Ez a kávéscsésze számomra egyszerre tárgy a terepről és egy emlék Indiából. Most, ahogyan nézegetem, forgatom a kezemben, arra próbálok visszaemlékezni, hogy miért hoztam el? Az ember Indiából szép sálakat, fűszereket, ékszereket hoz, nem csúnyácska agyagedényt. 2005-ben jártam először Indiában, a doktori disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot. Addigra már nagyon sokat tudtam az országról, a kultúrájáról, kulturális antropológiai érdeklődésem a hétköznapokra is kiterjedt, és az első pillanattól kezdve minden nagyon ismerős és otthonos volt számomra. A tudományos érdeklődés és a várva várt találkozás az országgal együttesen határozták meg az ottlétemet.

Az indiai utcákon számtalan kifőzde és kávézó várja az embereket. Ezek gyakran csak egy utcai pultból állnak, ahol a vendégek állva fogyasztják el a vásárolt ételt és italt. Máskor egy árnyékoló alá letesznek néhány ócska széket is. Ilyen helyeken adják e kicsi agyagcsészékben a sűrű, tejes, cukros, fűszeres, alig két kortynyi kávét. De ugyanilyenben kínálják meg a vevőket a boltokban is, ahova be lehet ülni és az eladóval együtt lehet kortyolni a forró italt. Az itt kiállított csésze is egy ilyen kisvárosi boltból származik. Miután megittam, az eladó segédje el akarta vinni, de én kértem, hogy hadd tartsam meg. Az eladó persze furcsállta a dolgot, és akart hozni egy újat, használatlant, de én ehhez ragaszkodtam. Addigra már tudtam, hogy ezek az edénykék az egyszeri használat után a szemétben végzik, ahol aztán az esőnek és a párás levegőnek köszönhetően nagyon hamar szétmállanak. Az eladó segédje végül kiöblítette és nekem adta a csészémet.

Most azon gondolkodom, hogy ha műanyag vagy papírpohárban kapom a kávét, egészen biztosan nem hozom el. Miért nem? A tudományos gondolkodás számára fontos ez a kérdés, hiszen arra mutat rá, hogy a gyűjtést is befolyásolhatják hétköznapi prekoncepcióink: a műanyag pohár nem érdekes, nem gyűjtendő tárgy, az agyagcsésze viszont szokatlan, különleges, egzotikus. De azért itt többről van szó: a mázatlan agyagedényke használata akkor még általános volt Indiában, tehát elhozása egy hétköznapi, ugyanakkor az adott kultúrára jellemző, speciális tárgy begyűjtését jelentette. Ráadásul ez az indiai tárgy szorosan kapcsolódik a már akkor is létező, mostanra pedig már tudományos kutatássá formálódó ökológiai érdeklődésemhez: a csésze nem képez szemetet, lebomlik. Készítése munkát ad a fazekasoknak, akik nagyon egyszerű technikával készítik el az edényeket, megfizethető árut ad a vevőknek, és nem jelent terhet a természetnek. Kávéscsészénk tehát élő példája annak, hogy érdemes odafigyelni az idegen kultúrák jelentéktelennek tűnő mindennapjaira.

Farkas Judit

Pécs, 2024. június 4.

Mázatlan agyagcsésze, magassága 2,5 cm, átmérője 5 cm, származási helye India, 2005. (Fotó: Csernák Bálint) 

Utcai árus, India, 2005. (Fotó Havasi Róbert)

Kávéfogyasztás egy bogotái Anonim Alkoholisták (Alcohólicos Anónimos) közösségben

Hernando kezdi a megosztást kedd reggel a terem elülső részében elhelyezett pulpituson. Noha az „ego” elleni küzdelmeit igyekszik összefoglalni, messzebbről indít: részletesen bemutatja, mennyi „aljasságot” követett el ittasan a családja ellen. Egyre hangosabban ostorozza magát a csoport előtt, majd, amikor odaér, hogy voltaképp fizikai és szexuális abúzust követett el a saját gyerekei ellen, hiszen a teljes tudatborulás – „filmszakadás” – kontrollvesztett állapotában akár tehetett volna valami hasonlót is, Jorge áll meg előtte egy kanna feketekávéval. Hernando megszakítja a beszédét, jelzi, hogy két adag cukrot kér. Sokáig mozgatja a keverőpálcikát a forró „tinticóban”, aztán folytatja a nyilvános önelemzést.

2022 nyarán bogotái büntetés-végrehajtási intézetekben próbáltam tapasztalatokat cserélni egy helyi alapítvánnyal, illetve női és fiatalkorú fogvatartottak részére tartottam reintegrációs csoportfoglalkozásokat. Mivel a bérelt lakásunk épp egy Anonim Alkoholisták (Alcohólicos Anónimos) közösség szomszédságában helyezkedett el, engedélyt kértem a résztvevőktől és a gyűlés vezetőitől arra, hogy a fennmaradó időmben a programjaikon is részt vehessek. Abban, hogy a néhány alkalomra tervezett látogatásból egy öt hónapnyi, napi rendszerességű intenzív terepmunka született, a szívélyes fogadtatáson és a szoros kapcsolatok kialakításán túl alighanem szerepet játszott az is, hogy az AA-tagok valamennyi gyűlésükön a város egyik legfinomabb kávéját szolgálták fel.

Magyarországi AA-kutatók és résztvevők beszámolói, illetve a saját, egyesült államokbeli önsegítő csoportoknál tett látogatásaim alapján úgy tűnt, hogy a korábbi titkok, problémák „nyílttá tételét” célzó, a gyűlések „lényegét” jelentő egyéni megosztás megszakítása, bármilyen jellegű megzavarása („belekérdezés”, hozzáfűzött megjegyzések, a figyelmetlenség nyilvánvaló jelzései, a későbbi verbális és nem verbális reagálások stb.) tiltottak a közösségekben. Kolumbiában hasonlóképpen csendes és tiszteletteljes figyelem irányul a pulpituson állóra – akit kizárólag az aznapi kávékészítő és -kínáló szakíthat félbe. (Ha túl hosszan beszél, a gyűlés vezetője ugyan óvatosan csengethet, ez azonban nagyon ritkán fordul elő. A megszakításnál jellemzőbb a tervezettnél 30–40 perccel hosszabbra nyúló gyűlés.)

A legelső szombati interaktív gyűlésemen – amikor végre kérdezni is lehetett a résztvevőktől – első dolgom volt, hogy a kávékínálás felől érdeklődjek. „Mi, kolumbiaiak nagyon hagyománytisztelők vagyunk – magyarázta Pablo. – A kávéfogyasztás ennek a része, az identitásunkat fejezi ki”. Kezdetben elfogadható válasznak tűnt Pablo összefoglalója, különösen, mivel a csoport tagjai gyakran hasonlították össze magukat más latin-amerikai, főként mexikói önsegítő csoportok tagjaival, akikről „elrettentő videókat” osztottak meg egymás között (elsősorban a mexikóiak „direktségét”, az alkohol visszautasításával kapcsolatos meggyőzés alkalmankénti erőszakosságát ítélték el). Világos volt, hogy a kolumbiai közösségekben fontos nemzetiidentitás-jelző elem a kávézás, a válasz ugyanakkor mégsem magyarázta, hogy a „tintico” elfogyasztása miért élvez prioritást az érzelmileg gyakran rendkívül megterhelő és intenzív egyéni megosztással szemben.

Süteményt, üdítőt, kávét ráadásul más országokban is felszolgálnak az önsegítő csoportok találkozóin – rendszerint azonban a közös találkozások végeztével, a gyűlés informális záró szakaszában. A Kolumbián kívüli közösségekben a – korábbi én újrastrukturálásának rítusául szolgáló – megosztás kávéfogyasztással való megszakítása alighanem a személyes megváltás-narratíva konstrukcióját, ezen keresztül pedig az én újjászületését akadályozná meg. Miért működik másképp mindez Kolumbiában? A kapunyitást követően miért megy az aznapi gyűlésvezető (coordinador) elsőként a teakonyhába kávét főzni (megelőzve sok esetben még a villanyok felkapcsolását is)? Miért töltik újra többször is a poharakat a körbe-körbejáró felelősök az összejövetelek idején?

A mintegy 5 hónapnyi bogotái terepmunkám során többször is végignézhettem Carlos megosztásait. Egyike volt azoknak, akik gyakran még a pulpitusról is leugrottak, hogy rendkívül dramatikus formában, igen érzelemtelítetten jeleníthessék meg az elbeszéléseiket. Egyik alkalommal Carlos felelevenítette, amikor évekkel korábban első ízben próbált meg segítséget kérni egy másik bogotái kerületben található AA csoporttól. Részletesen leírta, milyen rettenetes fizikai állapotban – mosdatlanul, soványan, még ittasan – tért be a közösségi gyűlésre. „Ott ültek, és még kávéval sem kínáltak meg!” – kiáltotta, és zokogva csuklott össze. A teremben ülők hangosan felhördültek, a legközelebb ülők előre szaladtak, átölelték és igyekeztek talpra állítani a megosztást immár befejező Carlost. A kávé megtagadása a legkeményebb elutasítással, kizárással, egyidejűleg pedig a változás reményének teljes elveszítésével vált egyenértékűvé.

A kávékínálás említett értelmezését alátámaszthatják az alábbi történetek, megfigyelések is. A bogotái AA gyűlések szó szerint nyitottak: mivel a terem ajtaja a gyűlés ideje alatt az utcára nyílik (azaz a megosztások idejére sem csukják be azt), gyakran jelennek meg kéregetők a teremben. A gyűlés vezetője, a coordinador rendszerint elmondja nekik, hogy a közösség a helyiség bérleti díját is alig tudja összegyűjteni, pénzt nem adhat, ugyanakkor kávét minden esetben kapnak az idegenek is.

Louis józanságának 30. évfordulóján – az AA terminológiájával élve: a 30. születésnapján – tartott ünnepi beszédének szintén a kávé állt a középpontjában. Louist aznap a családja, két fia és a felesége is elkísérték a gyűlésre. Hoztak házi készítésű süteményeket, édességet, szénsavas üdítőket, és természetesen maguk főzték a „tinticót” is. Szónoklatában Louis felidézte azt a 30 évvel korábbi napot, amikor hajléktalan drog- és alkoholfüggőként, 50 kilóra fogyva ennivalóért kopogtatott be egy gyűlésre, ahol – Carlossal ellentétben – átölelték, leültették és forró kávéval kínálták a „testvérei”. „Az a szeretet és elfogadás – mondta –, amit ott kaptam, tartott ott, és tart itt közöttetek a mai napig”.

A pulpitusról a közösséghez intézett beszéd, a személyes megosztás természetesen a kolumbiai AA-gyűléseknek is fontos része – úgy tűnik azonban, hogy önmagában vizsgálva nemhogy nem a legfontosabb eleme a gyűlésnek, illetve a józanodás folyamatának, hanem még hátráltathatja is a közösség tagjait az alkoholfüggőséggel, valamint az annak hátterében álló „ego-megszállottsággal” vívott harc során. Azokat a tagokat, akik késve érkeztek, elmondták a saját megosztásukat, majd másokat végig sem hallgatva távoztak, halk rosszallással, illetve a későbbi négyszemközti beszélgetéseink során kritikával illették a társaik. Úgy tűnt, hogy az elvárt pozitív irányú személyiség- és viselkedésváltozás nem az egyéni megosztások szofisztikált szövegében / „megkonstruálásában”, sokkal inkább a közösség iránt kifejezett alázatban vált megragadhatóvá a tagok többsége számára. (Természetesen maga a megosztás is „közösségi” jellegű annyiban, hogy a csoport mint hallgatóság felé irányul. Azokban az esetekben képezi ugyanakkor „veszélyes egoizmusként” kritika tárgyát, amikor elsősorban egyéni „megkönnyebbülésre”, „ventilációra” használják, illetve amikor a megosztásból származó egyéni nyereséget nem ellensúlyozza a közösség felé mutatott odafordulás.) Ahogy Enrique fogalmazott: „Egy céget vezetek, dolgozom egész nap, azt hiszem, jót is tesz az egómnak, hogy kávét készíthetek és szolgálhatok fel másoknak”.

Visszatérve az egyéni megosztások kávékínálással történő megszakításának magyarázatához: Annak ellenére, hogy a közösség tagjai nyíltan nem bírálják egymást, sőt, az egymás megosztására való direkt reflexió sem támogatott, a megosztások sorrendje, tartalma, a gyűléseket követő beszélgetések, a tisztségviselők megválasztása, a velük szemben megfogalmazott alkalmankénti kritikák mind arra utalnak, hogy a bogotái AA közösségen belül is léteznek egyenlőtlenségek és súrlódások. A közös kávéfogyasztás, illetve a kávézás közösségi szertartásának előtérbe helyezése – afféle „szeretetlakomaként” – ezeket az ellentéteket hivatott feloldani és elsimítani. Ahogy Carlos és Louis példáin keresztül láthattuk, a kávéval kínálás üzenete elsősorban a közösségen kívüli státuszokat, pozíciókat megszüntető „communitasba” történő befogadás (amikor az AA csoport a „tékozlót”, a „kinti közösség” által kitaszítottat, a „lecsúszottat” öleli magához). A kávéval kínálás megtagadása Carlos esetében egyúttal a communitas alapjául szolgáló „mélyen emberinek” a megtagadása: az elutasított rendkívül fájdalmas dehumanizációja, ami épp amiatt elviselhetetlen, mert a visszautasítás és megbélyegzés immár az „egyenlők” sorsközösségétől érkezik.

Az ellenkulturális mozgalmak vizsgálata kapcsán maga Turner sem tartotta lehetségesnek a liminális állapot „tartós” fennállását: új szerepek és struktúra kialakulását valószínűsítette. Amint láttuk, az AA-közösségben a testvériség hangsúlyozása ellenére is kialakulhatnak hierarchiaviszonyok, vetélkedések, amelyek a gyűlés menete során számos különböző, szimbolikus módon fejeződhetnek ki és erősödhetnek meg (mindezzel terjedelmi okok miatt nem foglalkozom). Az AA mint az alkoholizmussal – illetve az alkoholfüggőséggel mint „spirituális betegséggel” – küzdő „egyenlők” sorsközössége, időről időre megújításra szorul (különösen, mert rendszeresen elhangzik, hogy nem egyszerűen a „program” és a „lépések”, hanem maga a befogadó közösség gyógyít). A „tintico” együttes elfogyasztásának előtérbe helyezése – ami különösen a személyes megosztás megzavarása által feltűnő – épp a közösségiség megerősítését, az individuális háttérbe szorítását, a pulpituson álló átmeneti zárójelbe tételét jelképezi a kollektívvel szemben.

AA utcafront, közeli (fotó: Fiáth Titanilla)

Kintről be - Alcohólicos Anónimos (fotó: Fiáth Titanilla) 

Kedves Mihály!

A Te születésnapi köszöntésedből nem lehet kimaradni! Ha valakinek a volt tanáraink közül, akkor Neked feltétlenül szeretném kifejezni nem múló nagyrabecsülésemet és szeretetemet. Sokat gondolkodtam azon, hogy miképpen tudnék a szervezők felvetette 'kávé' hívószóhoz csatlakozni, de végül is úgy éreztem, hogy egy kis színes, tárgyszerű témaötlet kifejtése talán túl személytelen lenne. Másrészt a kávé kevésbé kapcsolódik a hozzád fűződő, immáron több évtizedes emlékeimhez. Hiszen volt szerencsém 1980-tól hallgatni az előadásaidat az ELTE egykori Pesti Barnabás utcai épületének legfelső emeletén, a néprajzi tanszék audiovizuális termében, a mindössze mintegy 10 főt számláló évfolyamunk tagjaként. Aztán az egyetem után 1985-től, kereken négy évtizede a munkatársad lehetek az MTA különböző neveken futott Néprajztudományi Intézetében. Ez akárhogyan is nézem, 45 évnyi időfolyam (közel félévszázados, szinte valószínűtlen távlat), tehát elmondhatom, hogy tudatos életem számottevően nagyobb, majd kétharmadnyi részében szinte napi kapcsolatban álltam Veled, és ezért – ha nagy szavakat szeretnék használni, s mikor tegyek így, ha nem egy köszöntésben –pályám, munkahelyem és életem meghatározó része voltál.

Bár a kávé kapcsán kétségtelenül eszembe villan, hogy addig, amíg ki nem költöztették az intézetet a budavári, Országház utcai épületéből, az Etnológiai Osztály titkárnői irodájában, a Te szobád előterében volt az intézet egyetlen, közösségi kávéfőzője (és a jelenléti ív is), ezért meglehetősen sokat lábatlankodtunk a többnyire nyitott ajtód előtt. Szívet melengető volt intézeti napokon összefutni Veled a gőzölgő kávé hívogató illata mellett, és számtalanszor invitáltál minket, hogy a csésze frissítő feketét közösen, egy hasonlóképpen felpezsdítő, jóízű beszélgetés keretében, együtt fogyasszuk el. Így a Vargyas Gáborral megosztott szobád – ahol a szekrényen hagyott tárgyak egy része még az intézet tragikusan hirtelen eltávozott igazgatója és egykori professzorunk, Bodrogi Tibor óráiról oly ismerősek voltak, időről időre befogadó közösségi térré vált, amelynek esze, szíve, lelke – Te voltál. Nem kell erőlködnöm, hogy felidézzem a vári intézeti létünk pillanatait, kiváló humorodat, a szájszögletedben megbúvó ravaszkás, sokat sejtető mosolyt, az azt kísérő jelentőségteljes bólogatásokat, s a leghétköznapibb helyzetekben is a tudás kimeríthetetlen kútfőjeként mindig megcsillantott lenyűgöző ismereteidet, világlátásodat, bölcsességedet. Mivel most is ugyanilyen vagy, semmit nem változtál, kortalan és önazonos maradtál, és legfőképpen nem távolodtál el tőlünk: most is velünk, az intézeti kollektívával vagy, a mai napig is időről-időre melegedhetünk az életigenlés és az intellektus benned ki nem hamvadó izzásánál.

Nemcsak az emlékeim, hanem a képeim között is kutatva akadtam egy fotósorozatra, amelyben legnagyobb örömömre kezembe került Rólad egy kép, amit sokkal jellemzőbbnek érzek, ugyanis számomra kevésbé kávéscsészével, mint inkább borospohárral a kezedben jelensz meg. Hányszor kötöttünk ki egy-egy hosszú egyetemi nap után a Grinzingi borozóban Veled, a Veres Pálné, Irányi utca sarkán, egy iramodásnyira a bölcsészkartól! A tanóra gondolatköre és ezernyi más izgalmas téma megbeszélése kötetlenül ott folytatódott. Borospohárral a kezedben látlak magam előtt a nyári gyűjtőgyakorlaton a tiszacsegei komp melletti csárda kockás terítős asztalánál, a pécsváradi finn-magyar konferencia szekszárdi pincelátogatásánál, a tanszéki kirándulások estéin és az intézeti karácsonyozások ünnepre hangolt összejövetelein.

A fiókomban talált fekete-fehér képsorozat egy régi tanszéki karácsony hangulatát idézi 1986-87 tájáról. (Bevallom, nem emlékszem már, hogy ki kattintotta a képeket, de valószínűleg az én, akkor már meglévő Fujica fényképezőgépemen készült, ha nálam van a teljes sorozat.) A mi egykori, 1980–1985-ös évfolyamunk minden évben közösen ünnepelte a karácsonyt a tanári karral, az utánunk jövők folytatták a bevett szokást. Mi, mint a szülői háztól nehezen elszakadó gyermek vissza-vissza jártunk még azokban az években is, amikor már elhagytuk az "iskolapadot", helyesebben a tanszék felhajtható asztalkás fémvázas székeit. Ez és még néhány karácsony a budaörsi kollégiumban zajlott, ahol a mindannyiunk által szeretett Papp József tanár úr mellékállásban a kollégium igazgatói tisztét is betöltötte. A képeken több évfolyam hallgatói tűnnek fel, köztük olyan csoporttársak és oktatók, akik azóta sajnos már nincsenek közöttünk. (Mihály, az ülésrendet látva annyit hadd jegyezzek meg, hogy a jobbodon a szak egyik legszebb hallgatója Barati Antónia, balodon szerénységem és Stefány Judit barátném ül. Már nem emlékszem, hogy mi húzódtunk-e szívesen a közeledbe – mint nem egyszer azóta is – vagy Te tüntetted-e ki a „hölgytársaságot” sziporkázó szellemű jelenléteddel.)

Most, újra advent ideje elérkezvén remélem, hogy ezévben és még ezt követően is sok-sok közös intézeti ünnepen örvendhetünk kivételes személyiségednek, sorsunkat szeretetteljes figyelemmel követő barátságodnak, bölcs meglátásaidnak, megszívlelendő tanácsaidnak.

Kedves Tanár Úr, kedves Mihály, magam és a képeken látható és nem látható évfolyamtársak nevében is – képzeletbeli borospohárral kezünkben – boldog kerek születésnapot és áldásokban bővelkedő, szellemi frissességben, jó egészségben és töretlen jó kedvben töltött további szép életet kívánunk, sok szeretettel:

Fülemile Ágnes

és e képekkel üzenve az 1985-ben végzett évfolyam tagjai: Stefány Judit, Nagy Piroska, Katona Edit, Balázs Géza, Lágler Péter, Emilio Arias Astúa, Bharat Bhushan Sharma

(Kézdi Nagy Géza, Nagy Emőke, Nagy Józsefné Cofi és Szíjjártó Csaba sajnos már nem lehet közöttünk)

1. Sárkány Mihály tanár úr és Barati Antónia

 

 

3. A tanszéki karácsony asztaltársasága

4. Csoporttársunk, a pécsi gimnáziumi tanárnő, Nagy Józsefné Cofi és Paládi-Kovács Attila tanár úr

 

5. A terepgyakorlatainkat vezető Papp József tanár úr

12. Papp József tanár úr

13. Indiai csoporttársunk, Bharat Bhushan Sharma, nekünk Busi

22. Kottmayer Tibor és Emilio „interakciója”

23. A búcsúzás pillanata, Kodolányi János elköszön Sárkány Mihálytól

1993-ban indultam első, önálló terepmunkámra Mongóliába. 30 éves voltam, és mélyen elkötelezett a kávé és a dohányfüst élvezete iránt. Így aztán nagy mennyiségű holland cigarettadohánnyal és egy nagy üveg Nescaféval indultam neki a nagyjából három hónaposra tervezett útnak. Útitársam, Zsombor is dohányzott, na de a kávé, a kávé csak az én műsorom volt. Mint később kiderült, szó szerint.

Ulánbátorban hó és –5-10 °C fogadott bennünket, amikor október elején betoppantunk reménybeli házigazdáinkhoz, ahol viszont – tekintve, hogy nem jeleztük érkezésünket – csak két gyerek volt otthon. A feleség, akit nem ismertünk, estére érkezett meg, a ház ura pedig, akit ismertünk, egyáltalán nem, ugyanis ő Magyarországra látogatott velünk párhuzamosan. Na, de az ilyesmi arrafele előfordul. Nagyjából egy hetet töltöttünk a fővárosban, amíg felvettük a mongol tempót, bevásároltuk birkabundával bélelt déljeinket (a mellkason keresztbegombolt, hosszú köpeny), ormótlan nemezcsizmáinkat, és megismerkedtünk egy csodálatos családdal, akikkel fogadott rokonságunk máig is tart. Na, de ez egy másik történet… Mindjárt rátérek a kávéra.

Életem első repülőútja után, amely Ulánbátor és Mörön relációban valósult meg, barátaink tanácsát követve, ismét egy olyan családhoz estünk be, ahol két kisgyerek volt csak otthon. A házigazdáink a kézzel írt levélből derítették ki, hogy kik is ülnek a szobájukban, amikor hazaértek a munkából este. Más- vagy talán harmadnap már egy UAZ dzsipben zötykölődtünk, jeges vízmosásokon átkelve, nem működő elsőkerék-hajtással, széteső kardánnal és elromlott fűtéssel. Csillapítva kiapadhatatlan élménysóvárgásomat, legalább 6 órás út után érkeztünk meg egy sötét kis brigádközpontba, amiről inkább csak reggel derült ki, hogy hol vagyunk. Nagyjából itt kezdődik életem egyik legnagyobb kalandja, sőt tulajdonképpen már elkezdődött.

A következő két hónapot jobbára a brigádközpont kis iskolájában töltöttük, annak is a konyhájában, ahol meleg és barátságos szálláshelyet kaptunk, szomszédban a távolról bejáró gyerekek hálótermével, a bejárattól balra pedig az iskolagondok és szakács családjának jurtájával.

Na, szóval a kávé! Hát kérem, ulánbátori házigazdánk ismerte, sőt élt vele, hiszen világpolgár módjára vonatozott Moszkva és Ulánbátor között, sőt, mint mondottam, Magyarországra is többször ellátogatott. A brigádközpontban, aztán később az onnan tett kirándulásaink során azonban kávéfogyasztásom igazán csodaszámba ment. Na jó, ez így önmagában nem igaz, hiszen már eleve mi magunk is csodaszámba mentünk. Hiszen a gyerekek többsége még egyáltalán nem látott fehér embert, és a felnőttek is maximum oroszokkal találkoztak. Így aztán külön program volt minden alkalommal megmagyarázni, hogy nem oroszok vagyunk, esetleg amerikaiak, hiszen valamelyest róluk is hallottak. Ennek megfelelő volt az irányunkba megnyilvánuló érdeklődés: gyakorlatilag egyetlen percet nem tölthettünk magunkban. Mindig volt valaki ismerős vagy ismeretlen, vagy ismerős ismerőse, vagy ismeretlen ismeretlen ismerőse, aki csak úgy bejött és leült a konyhánkban egy időre. Csak üldögélt és szemlélte, hogy mit csinálunk. Volt, aki próbált beszélgetni is, volt, aki nem. Na, kb. ebben a helyzetben kell elképzelni, hogy nekiállok kávét készíteni.

Máskor mi keltünk útra, vagy csak én, Zsombor nélkül. Napokig motoroztunk Dúdzsíval a fagyott folyóvölgyekben és jártuk a jurtákat. Dúdzsí egy IZS motorkerékpár tulajdonosa volt. A közlekedést nehezítette, hogy Dúdzsí jobb lába helyén egy faprotézis volt, így a hátsó féket nemigen használhatta a motoron, az elsőt pedig azért, mert a fagyott földön könnyen fejre eshettünk. Így aztán leginkább maradt a motorfék, illetve a motor dombhajlatnak irányítása. A jurtáknál meg azért álltunk meg folyamatosan, mert még indulás előtt valaki kilopta a benzin nagy részét a tankból, így egy félliteres vodkásüveggel haladtunk jurtáról jurtára. A módszer az volt, hogy amikor megállt a motor, elgyalogoltunk a legközelebbi szállásra, ahol tudtunk félliter benzint szerezni, majd visszagyalogoltunk a motorhoz, és megint mentünk vele, amíg meg nem állt. Ez néhány napon keresztül így ment. Váltóruhát egyáltalán nem vittem magammal az útra, egyetlen kísérőm a cigaretta és a kávé volt.

A bemutatásomra és kávéfőző produkciómra így már komplett, kialakult műsorrend született. Amíg megteáztunk és megebédeltünk, addig Dúdzsí jobbára a helyi dolgokról beszélgetett a háziakkal. Rám leginkább akkor került sor az ebéd vagy reggeli végén, amikor Dúdzsí felszólította vendéglátóinkat, hogy készítsenek számomra forró vizet, hogy megihassam a „saját teámat”, ahogy ő nevezte. Miközben pakoltam a forró vízbe a fekete port, Dúdzsí hosszasan ecsetelte, hogy ez milyen erős és milyen különleges, és ha akarják, akár meg is kóstolhatják. Mindeközben elmesélte azt is, amit már tőlem tudott. Olyan dolgokat, hogy Magyarország szomszédos Oroszországgal, Ausztriával és Csehszlovákiával, és hogy Magyarországon a teheneket házakban etetik, a lovaglásért pedig fizetni kell. A legnagyobb attrakció azonban ezután következett, amikor előkerült a kis műanyagdoboz, amiben a kicsi, fehér, cukorpótló tablettákat tartottam. Úgy gondoltam ugyanis, hogy cukor helyett sokkal egyszerűbb, ha ezt hordom magamnál, másrészről hozzá kell tegyem, hogy ebben az időben kristálycukrot egyáltalán nem lehetett kapni vidéken, még az orosz savanyú, keménycukorkához is – amit a vendégek kínálására használnak – csak alig lehetett hozzájutni. Dúdzsí hatalmas átéléssel tájékoztatta a helyieket a csodáról, miszerint ebben a kis fehér tablettában hatalmas erő lakozik, rendkívül erős, rendkívül édes, így magában megkóstolni nem is szabad. A jurták népe pedig mindig nagy tisztelettel bámulta a fehér tablettákat és hallgatta a történeteket rólam és Magyarországról. Ez volt az én időm! A kávéfőzés, a kávéívás és a kávékínálás rítusa! Ez adott alkalmat arra, hogy produkáljam magam, hogy megragadjam a figyelmet, és hogy ne oroszként vagy más külföldiként, hanem Zoltánként tekintsenek rám, aki náluk, a jurtában megfőzte a kávét a jégből, üstben olvasztott vízből, és a csodás szerekből, amelyeket Magyarországról hozott magával.

„Cavéhoz minden készület meg vala”: kávézó hercegnék és pogácsázó sárkányok a 18. század végén

1789-ben sok fontos és érdekes dolog történt Európában és a nagyvilágban. Egy észak-kelet magyarországi kúriában például papírra vetettek pár szöveget. Most ez a számunkra ismert legkorábbi magyar nyelvű mesegyűjtemény. Mivel javarészt tündér/varázsmeséket tartalmaz, természetesen előkelő helyet foglalnak el benne a SÁRKÁNYOK. Hétfejűek, és vagy egy tóban laknak és naponta egy-egy szüzet igényelnek ki a városból, vagy esténként az erdőben röpködnek, például így: „Vacsora közben hallanak nagy süvöltést, fák tetejének roppogását, hat ime olly sebessen le repül egy sárkány a tüzhöz, hogy majd mindnyájon fél holttá lettek.” De a legkisebbik királyfi szerencsére tudja a megoldást: „Bátyaim, ugy mond, im, ez az nagy állat, nem jöt tsudánkra, de gondolom éhezik ez. Adjunk nékie harom pogácsát, mivel ez nagy állat. A Testvérjei meg engedék, melyre ő is oda vét néki  harmat, ez fel kapvan, repül, szinte az erdő zug beli.”

Louis Marin Bonnet: The Woman Taking Coffee, 1774. The Metropolitan Museum of Art, https://www.metmuseum.org/art/collection/search/713319

Nemcsak az derül ki a 235 éve lejegyzett mesékből, hogy a Sárkányok szeretik a pogácsát, hanem az is, hogy a Hercegnék pedig a KÁVÉT szeretik, miközben a csikósok a szalonnára és a pálinkára voksolnak. Árva Groff János, hogy elhárítsa mostohaanyja, a megözvegyült Herczegné házassági ostromát, egy vendégfogadóban táncoló csikóssal állít haza, akit a Herczegné kezére pályázó Királyffyként mutat be. A csikósnak pedig nemcsak a megmosatást, frizérosztatást kell túlélnie, hanem Királyffy mivoltában immár a kávézást is:

„Reggel Nyolc óra tájban fel kél az János, be megyen az Csikóshoz, hát, ime, láttya őtet már az ágyon ülni.  Nem ugy, monda János, nékie tiz óráig kel itten aludnia, azután kávézni és ugy ebédelni. De, ugymond az Csikós, üsse meg a kő az Urasságot, ehetném már én, nem alhatnám. Hanem adjon nékem Nságod szalonnát és kenyeret, mert én már ehetném. De mind az által tsak le feküdt ö, továbra. Midőn az Herczegné fel kelne, maga bé megy az szoba leányokhoz, hogy az kávét az jövevény Királyfinak kedve szerint főzhessék. Fel is adják már az Kávét, bé hivják az iffiu Királyt aki igen Szép vala az Költsönzött öltözetben, de nem kedve szerint itta az Kávét, mivel soha sem itta ennek előtte, és már jól lakatta János szalonával pálinkával reggel alatomban.”

Ebből most már tudjuk, hogy egy virtigli arisztokrata sokáig alszik, és ha magához tér, kávét iszik szertartásosan.

Bár e kéziratos mesegyűjtemény recepciója meglehetősen távolságtartó volt, feltehetően annak jegyében, hogy ami (valóban) régi, az sajnálatosan nem volt elég népi a néprajztudomány számos képviselője számára, szerintem ez az egyik legérdekesebb magyar mesegyűjtemény, melyben az évek óta az erdőben bolyongó királynak utat mutató Medve a füleiben tintát, pennát és papirost tart előzékenyen – így ugyanis könnyebb a királynak a Contraktust aláírnia és a kiszabadításért cserébe a saját gyerekét elígérnie a Medvének. Évek múlva a királykisasszonyért a királyi udvarba egy kimondhatatlan szépségű Paripa érkezik, aki „nagy tsattogással fényes patkóival uti az Pavimentomot”, s elviszi „nagy Erdőken által” a lompos Medvéhez a Kis Aszonyt. Ez a szépség és a szörnyeteg meséje, de kávé azért a szörny háztartásában is van, a civilizáció jeleként: „Cavéhoz minden készület meg vala, fölöstökömölt is a Kis Aszony.”

A Cave, a Contraktus és a Pavimentom mellett van még ezekben a mesékben Pretensio, distractio, decretum, arany pixiss, jáger, komerdiner, regement, perspectivum és Strucz tojás, arany thronus, gavallér, mágnás és firhang – de amikor a két testvér meséjében a Királyffy az erdőben éjszakázik, tüzet rak, nyulat süt, az erdőből előkerült Vén Aszony pedig békát húz a nyársra, és eközben így szól: „én süti béka hus, te süti nyúl hus, én is adi néked, te is adi nékem”, akkor ebből így együtt talán érzékelhető az a csodálatosan hibrid és poétikus 18. század végi nyelv, amely Ámor és Psyché, a hajnalkötöző királyfi, a civakodó ördögfiak, a sárkányölő vitéz vagy a hálás halott meséjét beszéli el, rögzíti írásban magyarul szinte elsőként.

Zárásként mit is mondhatnék:

Éljenek a Sárkányok, éljenek a mesék!

Boldog születésnapot, Tanár Úr!

***

Az ún. Sárospataki kéziratos mesegyűjtemény az eddig ismert legkorábbi, nagyrészt tündérmeséket tartalmazó magyar nyelvű kéziratos gyűjtemény, mellyel kapcsolatban tudásunk igen kezdetleges. A kéziratot talán Szilcz István vasmegyeri földbirtokos (Szabolcs m.) állította össze 1789 táján. A gyűjtemény 13 szöveget tartalmaz, amelyekből nyolc szöveg mese, öt pedig rege, vagyis monda. A szövegeket nem folyamatosan jegyezték le, hanem kihagyásokkal, több alkalommal. A Mese-gyűjtemény című kéziratot a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárának Kézirattára őrzi, lelőhelyéről kapta a korpusz a sárospataki megjelölést. A kéziratos gyűjtemény az 1910-es évekig ismeretlen volt, Harsányi István, a sárospataki református kollégium tanára és főkönyvtárosa fedezte fel, Gulyás József 1917-ben részletesen ismertette, 1931-ben pedig előszavával kísérve a meseszövegeket a sárospataki teológus hallgatók kiadták. A 2003-ban Benedek Katalin gondozásában megjelent újabb kiadás a Gulyás József-féle kiadás szövegeit adta közre ismét, folklorisztikai jegyzetekkel kísérve.  A fenti idézetek a 2003-as kiadásból származnak, kivételesen az olvashatóság érdekében a központozást és a mondatok tagolását a mai helyesírás szerint emendáltam. 

***

Irodalom

Gulyás József: A sárospataki kéziratos népmese-gyűjtemény. Sárospatak, 1917; A sárospataki kéziratos népmese-gyűjtemény. Sárospatak, 1931; Három vándorló Királyfirul való Historia: A sárospataki kéziratos népmesegyűjtemény (1789). Utószó, jegyzetek és mellékletek: Benedek Katalin. Bp., 2003.

A kép forrása: Louis Marin Bonnet: The Woman Taking Coffee, 1774. The Metropolitan Museum of Art, in the public domain,  https://www.metmuseum.org/art/collection/search/713319

Budapest, Szentimreváros.
2016. április 17.

Sárkány Mihály születésnapjára

Gyerekkorunk egyik legelbűvölőbb rítusa a kávéfőzés volt. Az akkoriban divatos, két üveggömbből álló kávéfőző mindig akkor került elő, amikor vendégek jöttek, ezért valamiképpen a külvilággal való kapcsolatot is jelentette. De maga a kávéfőzés azok közé az alakváltó varázslatok közé tartozott, mint a pitypang sárga szirmainak átváltozása fehér ernyőcskékké, a hernyók átváltozása gubóvá, majd pillangóvá, vagy ahogy a porcsinka színes virágait felváltották a kis kemény kupakban lapuló mákszemnyi magok. Üvegen keresztül látni valamit amúgy is varázslatos, legyen az színes üveggolyó, üveggömbbe zárt hóesés, a kályha máriaüvegei mögött lobogó tűz, a flipperasztal golyói és labirintusai vagy éppen az Üveghegyek domború üvegfelszíne alatt lapuló apró házak és fák – ha valaki így képzeli el a népmesék Üveghegyeit. A felső gömbben kis kupac a kávé. Az alsóban egyszerű víz. Aztán az áram elkezdi forralni a vizet és az egyszer csak felszökik a felső gömbbe, magába fogadja a kávé sötétbarna szemcséit, és sitty-sutty az átlátszó tiszta víz átváltozik sötétbarna, átlátszatlan folyadékká. Aztán ez a folyadék lehanyatlik az alsó gömb alsó világába, s mikor újra felfut, már lehet is kiönteni a kecses csészékbe. De ha úgy vesszük, a varázslat már akkor megkezdődik, amikor az egzotikus kávémagokat a hosszú nyelű, zárt serpenyő méhében megpörkölik, s aztán a darálóban porrá darálják. A felnőttek sokféle mágiát ismernek.

Nem csoda hát, hogy amikor mi magunk kezdtünk varázslatos módon átváltozni gyerekből felnőtté, ennek egyik jelképe az volt, hogy megízleljük a KÁVÉT: nem a tejjel higított, kakaóhoz hasonló, de annál kevésbé élvezett italt, hanem azt a forró, keserű valamit, amit a törököktől „fekete levesként” tanultunk meg inni. No persze nem az eredeti zaccal telített löttyöt, hanem a tisztára szűrt, fanyarul vonzó illatú „eszpresszókávét”, amely az eszpresszók nagy főzőgépeinek csöves csapjaiból úgy bugyog elő, mint hajdan állítólag Mátyás király visegrádi palotájának kútjaiból a bor. A kávé, még ha cukrot teszünk is bele a kizárólag erre a célra készített kiskanállal, keserű, s ez lényegéhez tartozik: talán épp ez jelképezi benne a felnőttséget. A felnőtt az, aki nemcsak le tudja nyelni azt, ami az életben keserű, hanem még élvezni is tudja. (Lásd: katarzis.) Már magához a „fekete leves” elnevezéshez is baljós képzetek fűződnek; nem csak Török Bálint Arany János által felidézett kávézgatással való tőrbecsalása okán, hiszen a „hátra van még a fekete leves” mindenképpen a dolgok valamiképpen kellemetlen kimenetelére utal. Ehhez képest a kávé csöppet sem kellemetlen. Fogyasztása szertartás, akárcsak a teáé, s így a beavatási rítusokkal is rokonságba hozható. Kávé és cigaretta: e két élvezeti cikk összekapcsolása Jim Jarmuschnál nyilván nem véletlen: mi is ezekkel a szerekkel avattuk magunkat felnőtté.

Az egyetemen ez összekapcsolódott a munkával: az éjszakába nyúló tanuláshoz nélkülözhetetlen eszközzé vált a stimuláló kávé; akár egyik a másik után. Amúgy nehéz megmondani, hogy miért is élvez az ember valamit, ami keserű. Talán a jungi kollektív tudattalanban van a magyarázat; hogy mi, azt csak találgathatjuk; talán az egzotikum vonzereje. Arábia, Afrika egzotikuma. Mindenesetre első közös „nyugati” (franciaországi) utazásunk során – négy hét száz dollárral (1975-ben ennyit volt szabad magunkkal vinnünk) – le kellett mondanunk az egzotikum luxusáról. A négy hét alatt négyszer ettünk meleget (egyszer sült krumplit, háromszor Croque Monsieurt, vagyis melegszendvicset), a kávé ebbe már nem fért bele. Miután négy hétig nem ittunk kávét, én (Gábor) arra jöttem rá, hogy – szimbolikus jelentőség, egzotikum ide vagy oda – tudok én e keserű folyadék nélkül is élni.

Eltelt megint húsz év. Mi már a szociológia kandidátusai voltunk akkor, de igazán nem a szociológia fővonalának kvantitatív szemlélete vonzott minket: sokkal inkább a jelenségek résztvevő megfigyelése, az így nyerhető tapasztalatok, s az ezek alapján a társadalmi – kulturális folyamatokról levonható következtetések. Boglár Lajosnak akkori munkáink ismeretében jutott eszébe, hogy meghívjon bennünket előadónak a frissen alapított Kulturális Antropológia Tanszékre. Csapatát építendő összehozott bennünket a kulturális antropológia két hazai úttörőjével, két kiváló néprajzossal: Hofer Tamással és Sárkány Mihállyal. S így lettünk (lelkesen) részei a kulturális antropológusok Magyarországon akkor gyökeret eresztő sajátos szubkultúrájának.

Az egzotikum vonzereje itt is jelen volt. Kollégáink Afrika, Latin-Amerika, Belső-Ázsia dzsungel- és sztyeppevilágairól hoztak nagyon izgalmas tapasztalatokat; de például a néhány év múlva a nem kevés iróniával a hajdani Pártfőiskola épületében megrendezett Sámánkonferenciára hoztak eleven (amazóniai) sámánt is. Mi hasonlóképp egzotikus tapasztalatoknak nem voltunk birtokában. (Bár lehetőségünk lehetett volna: a nyolcvanas években egyszer azt ajánlották fel nekünk, hogy Brazzaville-Kongóban legyünk kulturális tanácsadók, ezt nem vállaltuk be, már csak azért sem, mert éppen kisgyermekes szülők voltunk; egy más alkalommal orosz társintézetünk igazgatója invitált bennünket az éghajlati skála másik végére, egy kutatás vezetésére a soknemzetiségű – svéd és angol kisebbséggel is rendelkező – Arhangelszkbe. Ez utóbbit elvállaltuk volna, de kiderült, hogy az oroszok nem gondolták komolyan, a kutatást kezdeményező gorbacsovista igazgatót „felfelé buktatták”, utódai pedig érzékelhetően nem lelkesedtek „gyanús nyugatiak” bevonásáért, különben is Gorbacsov és a „nyugati nyitás” gyors bukására számítottak.)

A végső igazság persze az, hogy szenvedélyes utazókedvünk dacára a legalapvetőbben saját társadalmunk izgatott bennünket. Úgy láttuk s látjuk ma is, hogy saját világunkban ugyanúgy észrevehetjük, felfedezhetjük az archaikus struktúrákat, szellemi alakzatokat, mint akármely „egzotikus” régióban; ugyanúgy megfigyelhetjük modernizáció és tradíció találkozását, ütközését és egymásra hatását, mint a klasszikus gyarmatok törzsi kultúráiban. Szerencsére abban az időben a saját társadalom kulturális antropológiai kutatása világszerte mind nagyobb teret hódított, s így ilyen kutatókként mi is megtalálhattuk a helyünket a szakma palettáján.

Mihállyal, aki mindkét területen – Afrikában és a magyar társadalom kutatásában is – otthon volt, nagyon jó kollegiális-barátias kapcsolatba, sok színterű együttműködésbe kerültünk, s vagyunk azóta is.  Beleszagoltunk azért Afrika kávéillatába is, igaz csak az északi sávban: Egyiptom és Tunézia mellett (s talán a legmélyebben) Marokkó világa érintett meg bennünket. Itt másztuk meg az Atlasz hegység legmagasabb csúcsát, a 4200 méteres Toubkalt, (résztvevőként megfigyelve a magashegyi turizmus rituáléjának működését), s itt találkoztunk olyan, a történelem mélyeiből üzenő jelenségekkel, mint az oázis életben tartásának ősi technikáit gyakorló berberek munkája vagy a sokszemélyes történeteket egymagában – s egész napon át – előadó (eléneklő, eljátszó, elpantomimező) vándor-rapszodosz, amilyenek Homérosz elődei is lehettek. De számunkra ez a világ megmaradt egzotikumnak, érdekes tapasztalatokkal gazdagított, de nem vált kutatási területünké, mint Sárkány Mihálynak. Mihálynak, aki – legyen szó a kikujuk gazdaságáról vagy a kulturális antropológia történetéről, Kelet-Afrikáról vagy a magyar falvakról, az evolúció elméletéről vagy a rokonsági rendszerek gyakorlatáról – történeti megközelítéssel, gazdag adatolással, tágra nyitott fókusszal dolgozza fel, amit tárgyául választ, mindig figyelve a gazdasági folyamatokra, a változásoknak a társadalomszerkezetre, a kultúrára gyakorolt hatására, s a helyi jelenségeket beillesztve a világrendszer alakulásába.

A mi kutatásaink mindig a saját társadalom jelenségei között mozogtak. Ám a kulturális antropológiában éppen az a nagyszerű, hogy megtanít nemcsak arra, hogy saját világunkra is azzal a frissességgel csodálkozzunk rá, ahogy egy más galaxisból jött idegen tenné, hanem arra is, hogy ami elsőre egzotikusnak, egy idegen világról szóló híradásnak látszik, nem különbözik lényegileg attól, amit ismerünk, hiszen a világot ugyanazok a törvények mozgatják. Miként Mihály is írja (többek közt éppen a kávé, az „egzotikus” kelet-afrikai kávétermelés kapcsán): „Első dolgom az volt, hogy megtanuljam, milyen munkákat kell végezni a kávécserjével a jó termés érdekében. Hamar kiderült, hogy szinte minden munkafázis megegyezik a szőlővel végzett munkákkal. Ugyanúgy harmadik évben hoz a cserje termést ültetését követően, ugyanúgy kell trágyázni, metszeni, gyomot irtani, növényvédő szereket alkalmazni. Csak a termés, a kávécseresznye szedése tér el, az a cseresznyééhez hasonló, majd a feldolgozás, ami már ipari keretek között történik” (Sárkány Mihály: Hogyan termelnek és nem termelnek kávét kikuju kisbirtokosok? www.kjnt.ro/szovegtar, ARANYKAPU • Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére, p. 209).

Igen, az emberiségben éppen az a nagyszerű, hogy minden egyes tagja egészen különböző, s mégis mindannyian egyként vagyunk emberek. S amikor a gyerek rácsodálkozik bármely varázslatra, arról felnőttként megértheti, hogy nem varázslat, hanem okok és következmények, szimbolizáltak és szimbolizálók világosan megmagyarázható összefüggése, ám attól még varázslatos; éppen attól varázslatos, hogy emberi.

Kívánjuk Sárkány Mihálynak, emberi természetünk bölcs megértőjének, hogy még nagyon sokáig ámulhasson ezen a világon!

Kapitány Ágnes (az MTA doktora, Széchenyi-díjas)

Kapitány Gábor (az MTA doktora, Széchenyi-díjas)

Budapest, 2024. június

Emlékeim a beás rokonságban, barátoknál töltött kávézásokról Sárkány Mihálynak

Naponta 10-12 kávét iszom és ezt roma rokonságom is tudja, így föl is készülnek rá, ha tudják, jövök. Ha váratlanul megyek (ami a roma családjaimban nem jelent gondot, jövök-megyek, ahogy akarok), vagy ismereteim szerint szegényebb rokonokhoz, barátokhoz érkezem, akkor viszek magammal kávét, kotyogóba való őröltet. Ma már kotyogó majd mindenhol van, a gazdagabbaknál fejlettebb gép is.

De nem mindig volt így.

A Nagykanizsa környéki beás roma közösségekben a kávéfogyasztás és -kínálás a nem roma környezetből került be a kényszerek és lehetőségek hatására az 1970-es évektől. Mik is voltak a kényszerek? Elsősorban a nem roma környezet elvárásai, főleg a vegyes etnikumú dolgozókat alkalmazó, már kávézási szokásokkal rendelkező munkahelyeken (merthogy voltak csak roma brigádok is például a kanizsai tsz-ekben vagy az erdészetnél). Több beás családba a munkahelyi környezetből került be a kávézás, nem feltétlenül a munkahelyen fogyasztottak szünetekben, hanem nem akartak kimaradni a munka előtti reggeli együtt kávézásból a roma dolgozók, akár a nők, akár a férfiak. A valamikori kanizsai lámpagyárban (Izzó, Tungsram) a beás asszonyok még össze is dobtak egy-egy csomag kávéra valót, mondván: „ne maradjunk szégyenbe a parasztok előtt”. Otthon viszont csak akkor honosodhatott meg a kávézás, amikor már volt a háznál megfelelő eszköz (kávéfőző), és jutott a kávé és cukor beszerzésére elegendő jövedelem. Megfigyeléseim szerint az élvezeti cikkek tekintetében egy zalai beás családban legelőször a cigarettára költöttek, majd a borra (esetenként olcsó házipálinkára), és csak azután a kávéra. Eleinte a beás férfiak a kávézást „női szokásnak” tartották, még akkor is, ha ők a gyárban vagy a brigádban a főnökkel már kávéztak.

A kávézás mint vendégfogadó rítus

Ez minden családnál szokásban volt és van ma is Nagykanizsa vidékén. A kávézás együtt járt a köszöntéssel, és a vendégek hellyel kínálásával. Ezt a kínáló vendégfogadó és a vendég is el kellett, hogy fogadja, ha nem így történt, akkor zavarba került mindkét fél. A rítus azonban különbözött attól függően, hogy ki, milyen céllal és milyen társadalmi csoportból érkezett:

1. Kávéval kínálás a beás hajlékba hivatalból érkezők esetében

Amikor jön az orvos, a védőnő, a tanító, a tanárnő családlátogatásra, illik megkínálni. A zalakarosi és a murakeresztúri cigánytelepeken hamar híre ment egy-egy ilyen vendégnek, és akkor elsősorban attól kérték kölcsön a kávéskészletet, akinek volt, illetve befutottak kávéért a kocsmába (de persze ilyenkor a gyereket küldték és nem az amúgy odajáró embert, hátha ott ragad), sokszor, akárcsak a bort, hitelbe hozták. (Koma Laci valamikori korcsmatulajdonos barátom mesélte, hogy az elszámolásnál a bort, pálinkát kifizettette vagy – ha a beás férfi ezt választotta – ledolgoztatta. A kávé árát viszont elengedte („Nem sok volt, amúgy se ők itták meg az egészet.”).

A valamikor telepen, a vendégfogadásra kevéssé alkalmas hajlékokban lakók azt mesélték, hogy ilyenkor valahonnan szereztek kávét és poharat is, cukrot is (amit néhányszor el kellett dugni a gyerekek elől, meg ne egyék), hogy meg lehessen kínálni a hivatalos embert. Őt pálinkával vagy más szeszes itallal nem illett kínálni. Ekkor a vendégfogadás a hajlék előtt folyt le, kitéve egy kis asztalt, széket, és a kávét, amit szereztek és őriztek a vendég számára, lehetőleg termoszban. Ott szolgálták fel a kávét, amit a vendégnek illett is elfogadnia. A családból mindig egyvalaki (aki a fogadóbizottság vezetője is volt) kávézott velük. Amint a kávézás szertartása véget ért, a vendég benézhetett a hajlékba, illetve kérhette, hogy a családfőkkel négyszemközt beszélhessen (ez a nagycsaládban amúgy feszültségeket is okozhatott), és szóba hozhatott kényes témákat is. Ilyenkor a család kiöltözött, a hajlékot rendbe rakták (ezt több védőnő is megerősítette, jellemző mondattal: alig van valamilyük, de a putri, kunyhó, ház tiszta, rendezett volt, a lakói igyekeztek).

Fontos a saját hagyományaikat tartani akaró beás közösségeknél a kínálás és annak elfogadása. Ha ez nem történt meg, akkor annak különös oka és következménye volt: leginkább egyfajta kommunikációképtelenség. Azaz a hivatalos ember nem jutott érdemi információhoz, érezhette az idegenkedést. (Ha tudta a közösség, hogy retorzió miatt jön a „tanácstól” valaki, akkor nem, hogy kávéval, de még vízzel sem kínálták meg. Ha valaki egészségi okok miatt (vagy mert nem kávézik) utasítja vissza a kávét, akkor mindig kínálják mással is, és általában elvárja a beás család, hogy valamit fogyasszon velük a vendég, mert ezzel jelzi, hogy velük valamelyest egyenrangú tárgyalópartner.

A kilátogató pedagógusok egy része azzal magyarázta a nem elfogadást, hogy olyan nagy szegénységet tapasztaltak, hogy nem volt szívük elfogadni. Ez elfogadható ugyan, de a beás család felől inkább az látszott az esetek többségében, hogy nem tartja őket tisztának, a kávét megfelelőnek, lenézi őket a pedagógus.

2. Kávézás családtag vagy rokon látogatásakor

Ilyen esetekben a kínálásnak természetes része a kávé. Ha férfi jön, akkor pálinkát vagy bort kínálnak előbb, és csak ehelyett vagy emellé szolgálják fel a kávét. Ha nő jön, akkor csak kávét kínálnak (nőknek még ma sem illik a hagyományait tiszteletben tartó zalai beás közösségekben szeszes italt kínálni). Ilyenkor a hangulat fesztelenebb, azaz a kínáló dohányozhat is, illetve nincs előtte nagy készülődés. Kivételt képeznek a nagy ünnepi alkalmak, mint a keresztelő, a lakodalom vagy a virrasztás. A virrasztás esetén itt, Dél-Zalában még ma is itatják a halottat, azaz főznek neki kávét (kiteszik a számára készített étel mellé) vagy loccsintanak a kávéból a földre, ahogy pálinkából, borból is.

3. Nem beások érkezése és kávéztatása

E harmadik csoport tulajdonképpen az előbbi két csoport közötti átmenet, vagyis azok a nem a beás közösséghez tartozó emberek, akik – lehet, hivatalból jöttek először (ide tartozhatnak a roma közösségek kutatói is), de a többszöri látogatásokkal megerősített ismeretség kapcsán a beás család már nem teljesen külső személyként tekintett rájuk. Ez a vendégfogadás rítusa alól ugyan nem menti fel sem a vendéglátót, sem a vendéget, azonban annak lefolyása lazább, kevésbé feszélyezett.

Általános szabályok is vannak, függetlenül attól ki a vendég:

– Minden eseten illik dicsérni a kávét, kávéfőzőt. Ez az elfogadás része.

– A kávé erősségéről, minőségéről a kínáló véleménye a mérvadó, azt kell elfogadnia a vendégnek, azaz csak dicsérni szabad, ami kávé esetében a „jó, erős” kávét jelenti.

– A zalai beás cigányok nem tesznek semmit (se tejet, se szeszt) a kávéba, és a varsányi vagy a kecskeméti cigánysoron sem tapasztaltam ilyet. A férfiak a kávé helyett, mellett vagy kávézás előtt isznak röviditalt. A kávé mindenhol, ahol jártam, a rövid presszókávét jelentette cukorral, sehol sem főztek más módon, másfajta minőségű kávét.

A kávézást már gyakorló dél-zalai roma közösségekben (és elsősorban nem a beásoknál, hanem a kolompár és köszörűs családok esetében) megismertem néhány olyan szokáselemet is, amelyek a kávét már más szokásokba is beépítik. Ilyen volt pár jósnő zaccból jóslása (nemzettségen belül nem pénzért, hanem „ingyen”, pontosabban valamilyen viszonzást azért várva). Hasonlóképpen virrasztáskor a kávézaccot nem lehet kiönteni, össze kell gyűjteni (ami persze idegen e beás családoknál), vagy a tűzben kell elégetni, mert egyes beás vélekedések szerint az „fekete lelket, szellemet hoz”.

Kávézás terepen, Varsányban

Sohasem felejtem el a varsányi gyűjtés első napját a kávézás szempontjából sem. Varsányba Sárkány Mihály kutatócsapatának tagjaként jutottam el az ottani romungro közösség feltérképezésére. Mint már említettem, sokat kávézom.

Busszal mentem az első nap Nagykanizsáról, előbb Budapestig, majd Balassagyarmatig, aztán Szécsénybe, s onnan végül Varsányba. Öt presszókávéval. Gyarmattól egy varsányi bácsikával utaztam, Szécsénybe meg is hívtam egy kávéra (amit fröccsre cserélt), és minden faggatás nélkül mesélni kezdett a varsányi „úri és munkás cigányokról”, azaz a vállalkozó és nagyon katolikus Berki családról és az ELZETT gyárban dolgozó romungro lakatos munkásokról, meg a pár üzletelő, főleg oláhcigány családról (Hevesiék, Ráczék). Ő javasolta, hogy a „cigánykocsmában, ahová a cigányok jobban járnak”, még többet is megtudhatok.

Mielőtt Varsányban elfoglaltam a szállást, és mert a csapat többi tagjánál (Misinél, Piroskánál) jóval korábban értem oda, úgy gondoltam, jó volna egy terepszemle. Elsétáltam a kocsmába, majd a „cigánysorra”. A kocsmában is kávét kértem, de láttam, hogy csak kávéval gyanúsnak tűnök, hát kértem egy sört is, és ez megoldotta pár ott lévő ember, köztük egy lovakat tartó roma nyelvét. Hozzá másnap mentem át, és aki először kávával kínált, majd pár tapogatozó kérdés és erre adott válasz után pálinkával. Lovakról beszéltünk leginkább, és ebben otthon voltam, lévén volt – saját családi gazdaságunk okán – „lóhajtási engedélyem”. Ő azon különleges emberek közé tartozott, aki a patkoláson kívül a jó házassághoz is értett, hiszen úgy dicsérte felesége kávéját, mint saját pálinkáját. S valóban, meg is felelt emlékeim szerint mindkettő e dicséretnek. Azért vigyáztam a fogyasztással, így még egy kiadós sétát tettem a cigánysoron, s innen tértem vissza szállásra, ahol a házinéni (a nevére sajnos nem emlékszem már) kávéval és pálinkával kínált.

Másnap és harmadnap minden felkeresett család kávéval és ülőhellyel kínált (hál’ isten pálinkával csak ritkán), akkurátusan lesöpörve asztalt és széket előtte (hiszen viszonylag váratlanul érkeztem). Hevesiéknél, mivel erősen dohányosok voltak, dohánnyal is kínáltak, s mire mondtam, nem szívok, rákérdeztek, „nem baj, ha mi?, úgy is már csak ez a doboz van”. Jó történeteik azonban feledtették, hogy később rendszeresen kértek ők is és a szegény Berkiék is valamicske hozzájárulást a kávéhoz és dohányhoz…

Az asszony megjegyezte egyszer: „régebben láttam ólomba, most csak zaccba” – azaz régen ólomból jósolt, most pedig zaccból. De csak falun kívülieknek! Szécsényieknek, rimóciaknak. Szóval az első néprajzi gyűjtéssel töltött hétvégém sok-sok kávával telt, amelyek között – nem a szokás miatt, hanem az intimitása miatt – leginkább az asszonyok kávé mellett, mellé elmondott szavai hatottak meg. Egyikük arról panaszkodott kávézásunkkor (a férj dolgozott, de mivel már sokszor voltam náluk és tudta, hogy a régi szokások után érdeklődőm és nem az asszonya után, bízott bennem), hogy az ő varsányi élete miatt teljesen elzáródott rimóci lovári családjától, és nem is beszélt már évek óta „cigányul” (vagyis ez esetben lovárul), és ha megtenném, egy üzenetet elküldhetne-e testvérének…

Megtettem, azóta már találkoztak is.

Hálás köszönetem mindezekért Mihálynak, aki bízott bennem és bíztatott mindvégig.

Kemenesi Zsuzsanna képei I–V. 

 Kemenesi Zsuzsanna:
„Szeress úgy, mintha jó volnék” V.

A hagyományos gazdálkodás fennmaradásának esélyei és a külső hatások következményei a 20. század végi és napjaink mexikói totonák paraszti gazdaságában

Kézdi Nagy Géza (1958–2022) tanulmánya eredetileg 2004-ben, a Sárkány Mihály 60. születésnapjára készült Motogoria kötetben jelent meg. Ha Kézdi Nagy Géza közöttünk lenne még, nem mulasztaná el, hogy köszöntse az ünnepeltet. Ezért e honlapon is közzétesszük az írását.

A tanulmány eredeti megjelenésének adatai:

Kézdi Nagy Géza (2004): A hagyományos gazdálkodás fennmaradásának esélyei és a külső hatások következményei a 20. század végi és napjaink mexikói totonák paraszti gazdaságában. In A. Gergely András – Kemény Márton (szerk.): Motogoria. Tanulmányok Sárkány Mihály 60. születésnapjára. 128–134. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete – Könyv Kiadó Kft. – ELTE Kulturális Antropológia Szakcsoport. https://mek.oszk.hu/06800/06865/

A tanulmány a PDF ikonra kattintva letölthető.

1. kép. Fekete, édes vagy keserű

„Szeretem a kávét, az illatát, az ízét és a kultúráját, ami övezi. Az ember beül egy kávézóba, leül egy finom csésze kávé mellé és mindent elfelejt.”

A kávénövény Etiópiából származik. Először a délnyugat-etiópiai Kaffa régióban említették időszámításunk szerint 900-ban. Akkoriban a leveleket és a szárított cseresznyét forró vízben forralták fel, ezt követően fogyasztották el. és csak később, amikor a kávé az arab világ, valamint Isztambul révén eljutott az Oszmán Birodalomba, az elkészítés már jobban megfelelt a mai formájának. A nyers, száraz magvakat (mert szigorúan véve nem bab) megpörkölték, finomra őrölték és vízben többször felforralták.

Az első kávéházak a 16. században nyíltak meg Isztambulban. Az akkori Oszmán Birodalom kávéfogyasztói számára azonban a kávéfogyasztás „minden volt, csak nem „kávészünet”. IV. Murád uralkodó alatt a kávézást még be is tiltották, a kávéházakat lerombolták, a kávéfogyasztókat pedig üldözték és büntették. Meglepő módon a bajorok nem csak a jó sör iránti érzékkel születtek, az első kávéfeljegyzéseket is egy augsburgi orvosnak köszönhetjük, aki 1582-ben beutazta a Közel-Keletet.

„A 17. században kávéházak nyíltak Velencében, majd Londonban, Bécsben és végül Párizsban. Az első német kávéház 1673-ban nyitotta meg kapuit Brémában és 1721-ben Berlinben.” (https://www.coffeecircle.com/en/e/coffee-history)

A kávéházak megjelenése a 19. század második felére tehető. „Különböző, szűkebb és tágabb baráti és asztaltársaságok találkozóhelyévé váltak, ahol meg lehetett egymással vitatni a politikai és kulturális élet eseményeit. Itt nem kell még a mai fényűző kávéházakat képzelni a korba, mert az első kávéházak berendezésére inkább a praktikum volt a meghatározó. Ennek ellenére a nagy üvegablakok, Thonet székek, bőrfotelok, márvány asztallapok azért a mai felfogásban is állnák a versenyt az esetenként minimalista jelenkori berendezésekkel.” (https://kavehazmagazin.hu/a-kavehaz-tortenete/) 

2. kép. Használat és történet a jelenkorban

A kávé érzése sokak számára egyedülálló élmény, amely több érzékszervet is bevon. Az illata gazdag és mélyreható, a reggelek meghatározó eleme, amikor a frissen őrölt kávé aromája betölti a levegőt. A főzött kávénál nincs nagyszerűbb élmény. Bár manapság a kapszulás kávéfogyasztás világát éljük, mégis továbbra is kulcsszerepe van a tradicionális kávéfogyasztás kultúrájának.

Az első korty kávé íze meleg és megnyugtató, egyensúlyt teremtve az enyhe keserűség és a gazdag, pörkölt aromák között. A kávé textúrája sima és selymes, különösen, ha tejjel vagy tejszínnel készítik. Az ital melege átjárja a testet, energiát és éberséget hozva, mintha lassan felébresztené az elmét és a szervezetet. A kávézás egyfajta rituálé is lehet, amely egy kis szünetet nyújt a rohanó napban, teret adva a gondolatoknak és az elmélyülésnek, élményt, nyugalmat és feltöltődést hoz, ugyanakkor lendületet is a nap folytatásához. A napokhoz, melyek illékonyak és változatosak, feszültek és örömmel teliek.

A kávézás szokása mélyen gyökerezik sok kultúrában, és különböző formában van jelen a világ számos részén. Ez a szokás nemcsak az ital fogyasztásáról szól, hanem társadalmi, kulturális, és akár spirituális jelentőséggel is bír.

Számos ember számára a kávézás a nap elindításának rituáléja. A reggeli kávézás segít felébredni, felkészülni a napra és mentálisan összpontosítani a feladatokra, az egyéni működésre. Az otthon készített kávé illata gyakran a nyugalom és a komfort érzésével párosul, ami egyfajta menedéket nyújt a napi teendők előtt. A kávézókban készítettek pedig a közösségi hangulatot biztosítják. E szokás különleges hagyomány, amely a társasági élet és az emberi kapcsolatok ápolásának lehetősége is. Ez a hagyomány számos kultúrában jelen van, nemcsak a saját életterünkben, és különböző formákban fejeződik ki így a közös élmények, valamint az együttlét megélésének egyik módjaként.

3. és 4. kép. Párban és finoman 1-2.

A közösségi kávézás egyik legfontosabb színtere a kávéházak világa, ahol az emberek találkoznak, érintkeznek és együtt töltik az időt. Ezek a helyek gyakran a közösség szívét képezik, ahol a művészet, a zene, az irodalom vagy akár a politika is napirendre kerül. Manapság az olvasáson és találkozáson túl a munka világa is megjelenik a kávéházakban. Egy jó kávé mellett elkészítjük előadásainkat, elvégezzük munkáinkat vagy éppen egy külföldi kutatóintézetnek végzünk fontos, szakmai feladatokat.

A közösségi kávézásnak társadalmi szerepe is van, hiszen segíti az emberek közötti kapcsolatok építését és fenntartását. A közös kávézás során megosztott történetek, tapasztalatok és ötletek hozzájárulnak a közösségek összekovácsolódásához, új kapcsolatok alakulhatnak és régiek szakadhatnak meg. Ez különösen fontos szerepet tölt be a városi életben, ahol a kávéházak és kávézók közösségi központokként működnek. Ma már a klasszikus kávéházak mellett számos új hely létesült, ahol élvezhetjük a fogyasztást, valamint a kávéval kapcsolatos élményeinket bővíthetjük.

5. kép. Egy tatai kávézó

A világ különböző részein a kávézásnak különféle kulturális hagyományai vannak. Olaszországban például a gyors, állva elfogyasztott eszpresszó jellemző, míg Törökországban a kávézás rituáléja lassú és ceremoniális, amelyhez gyakran kapcsolódik a jövendőmondás a kávézaccból.

A Skandináv-félsziget természeti adottságai miatt az északi országok kultúrájában mindennapos gyakorlattá váltak a meghitt, otthonos hangulatú összejövetelek és kávészertartások, amelyeket a Hygge és a Fika szavak írnak le. A közismert dán mondás szerint a hyggét nem lefordítani, hanem érezni kell, de körülbelül a belső béke, az otthonos nyugalom és a tökéletes harmónia hangulatait foglalja magában. A „fika” egy fontos társadalmi szokás, amely során az emberek egy szünetet tartanak a nap folyamán, hogy kávézzanak és pihenjenek.

6. kép. Meghittség

A digitális korban új tendenciákat tapasztalhatunk. A közösségi kávézás fogalma átalakult. Az online platformokon szervezett „virtuális kávézások” teszik lehetővé, hogy az emberek távolról is együtt kávézzanak, beszélgessenek és kapcsolatot tartsanak. Ez különösen népszerűvé vált a globális pandémia idején, amikor a fizikai találkozásokra nem volt lehetőség. Az online kávézás során a résztvevők videókonferencia-platformokon, mint például Zoom, Microsoft Teams, Google Meet vagy egyéb hasonló alkalmazásokon keresztül találkoznak. Mindez otthonról, az irodából vagy bárhonnan történhet. A cél ugyanaz, mint a hagyományos kávézásnál: beszélgetés, kommunikáció, kapcsolatok építése és ápolása, közös időtöltés. Az életünk egyre inkább az online platformokra terelődik, ezek a képességek kulcsfontosságúvá válnak bármilyen fogyasztásról legyen szó.

7. kép. Közösség és gondolkodás

Aki szereti a kávét, annak talán a könnyű dolga, amikor írni kell a témáról. A jelen esetben ez így történt. Jó érzéssel íródott ez a tanulmány. Végiggondolva a kávé társadalmi szerepét, a fogyasztási lehetőségeket és az egyéni igényeket, mindenféleképpen megállapítható, a kávé szerves része életünknek, kultúránknak. Kávét inni egy életérzés.

13. kép. Együtt és külön

Felhasznált irodalom

The history of coffee. Letöltés helye: https://www.coffeecircle.com/en/e/coffee-history

A kávéház története. Letöltés helye: https://kavehazmagazin.hu/a-kavehaz-tortenete/

A fotókat a szerző készítette.

Sárkány Mihály tiszteletére

Tegnap reggel Párizs még ébredező utcáin indultam útnak. A Chabrol utca csendjéből léptem ki, hogy a Faubourg Poissonnière és a Bergère utcákon át elérjem a nagy sugárutakat. Egy apró küldetést tűztem ki magam elé: vajon hány kávézót tudok lefotózni tíz perc leforgása alatt? Párizs elképzelhetetlen a tipikus kávézók nélkül.

Ahogy haladtam az utcákon, eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Sárkány tanár úrral üldögéltünk a város legendás kávézóinak egyikében. A kávézok telve voltak, a helyek falai történetekkel voltak tele. Tegnap reggel azonban egészen más arcát mutatta a város: a kávézók asztalai majdnem üresen álltak.

Miközben fotókat készítettem a kihalt kávézókról, elgondolkodtam: vajon mennyi ideje van még a hagyományos kávéfogyasztásnak ebben a gyorsan változó, globális világban? Párizs kávézói dacolnak az idővel; az eszpresszót ma is ugyanúgy készítik, mint harminc évvel ezelőtt. De vajon meddig tartható meg ez a különleges egyensúly a tradíció és az újítás között?

És honnan is érkezik ez a fekete arany, amely naponta több millió csészében ragyog? Lehet, hogy Kenya zöldellő dombjairól? Vagy talán egy mexikoi kávéültetvényről? Ki milyen kávét választ, és miért pont azt? Milyen történeteket hordoznak magukban ezek az ízek, amelyek összekapcsolnak minket a világ különböző pontjaival?

Bízom benne, hogy nemsokára újra leülhetünk együtt, Sárkány tanár úrral, egy kávézó teraszán, egy csésze gőzölgő fekete mellett. Ott, ahol a beszélgetések és az aromák varázsa megteremti a helyet a „fekete leves” globális és lokális jelentőségének megvitatására.

Boldog születésnapot kívánok, tanár úr!

Fotók: Valamennyit Lammel Annamária készítette Párizsban, 2024 november 18-a reggelén.

 

Párizs, 2024.11.18.
(Fotók: Lammel Annamária)

.

Mokka, az élet keserűsége^[1]

Tessék, ez sör! – mondta Ali bácsi^[2], és a kezembe nyomott egy doboz alkoholmentes sört, amibe beleöntött egy kis vodkát. Hát így készül „házilag” a sör egy olyan országban, ahol egyébként mindennemű alkoholfogyasztás nagyon-nagyon szigorúan tilos. Ez az ország pedig Jemen.

2001-ben volt szerencsém két hetet tölteni Jemenben^[3], és tényleg nem lehet tudni, hogy a sorsunk melyik fordulata nevezhető különösen szerencsésnek. Szerencsésnek tartom magam, mert még láthattam Boldog Arábiát egy olyan korszakában, amikor egy rövid időre megint boldog volt. Béke volt: lezárult a déli kommunista rezsim és az északiak több évtizedes polgárháborúja. Északon már korábban megdőlt az imám uralma, egy polgári demokratikus berendezkedés jött létre. Minden szépnek tűnt, bár számomra, a kívülálló számára mégis az autoriter rezsimek néhány jellemvonását hordozta magán. Lépten-nyomon szembe találkoztunk a diktátor fényképével, gyakoriak voltak a katonai ellenőrzőpontok és minden este kijárási tilalom volt.

Miért volt kijárási tilalom? Például a közkézen forgó sok lőfegyver miatt. Nem vizsgáltam a fegyvertartás helyi szokásait, mégis megfigyeltem, hogy aki egy kicsit is jobb autót vezetett, annál a terepjáróban volt egy kalasnyikov is. Egy házibulin mi is lőttünk célba kalasnyikovval, és még oly sokfelé kalandoznék el szívesen írás közben, de a felkérés szerint a kávéról fogok írni.

Gyermekkori emlékemet idézem fel, ahogy etióp nevelőnőnk, Mamita mesélte nekem a kávé történetét^[4]. Mamita szerint a kávécserje élettani hatását egy etióp pásztor fedezte fel, akinek a kecskéi feltűnően virgoncok voltak a kávécserje rágcsálása után. A pásztor maga kezdett el kísérletezni először a kávébokor levelével, aztán a piros bogyójával, majd az érett bogyóval, végül azt megpörkölte, megőrölte, megfőzte, és kialakult a ma is ismert fekete leves.

Szomáliában egyetértenek a történettel, kiegészítve azzal, hogy a pásztor oromo, azaz szomáli volt, és csak azért etióp mégis a kávé, mert az Abesszin felföld oromo-lakta részét az Etióp császárság elfoglalta a XIX. században, gyarmatosító hatalomként versenyt futva a tengerpartot kolonizáló olaszokkal, franciákkal és britekkel. Ez a területi vita az etióp-szomáli konfliktus egyik alapja.

A jemeniek szerint viszont a pásztor és a kecske története Jemenben történt, és nem az etiópok hozták a cserjét Arábiába Kr. u. 525-ben, Szána rövid ideig tartó megszállása időszakában (ahogy az etióp hagyomány tartja), hanem fordítva: a kávé Jemenben őshonos növény, az etiópok itt ismerték meg és innen visszavitték magukkal.

Sárkány Mihály iránti tiszteletből ezúttal nem foglalok állást arról, hogy a kávé a jemeni, az etióp vagy a kenyai felföldről származik-e. Írásom szempontjából csak annyi a fontos, hogy a kávé a jemeni kultúra és identitás fontos eleme, és Jemen valóban kiváló termő-adottságokkal rendelkezik a kávé számára. Ezeknek az adottságoknak is köszönhette Boldog Arábia az egyik boldog korszakát.

Egy kvízkérdést teszek fel az olvasónak: Mikor kell kávét inni, etióp szokás szerint: reggel, ebéd után vagy este? Esetleg mindhárom, vagy egyik sem? A helyes megfejtést lásd a lábjegyzetben.[5]

Arabia Felix

2001-ben jártam Mokka kikötőjében, és ugyan összesen csak két-három órát töltöttem itt, de hetekig tudnék mesélni róla. Mielőtt belevágnék, egy rövid történeti névmagyarázattal kezdem. Az antik időkben létezett még Arabia Petrea, azaz Köves Arábia, körülbelül a mai Jordánia, és a mindenfajta megkülönböztetés nélküli Arabia, az a hatalmas sivatag, amely elsősorban a mai Szaúd-Arábia területét jelenti. Az arab félsziget délnyugati sarka volt Arábia Felix. Miért nevezték Boldog Arábiának a mai Jemen területét? Azért, mert termékeny. Ez az Arab-félsziget egyetlen olyan területe, ahol elég magasak a hegyek ahhoz, hogy feltorlódjanak az Indiai-óceán felől érkező felhők és legyen csapadék. A terület kiemelkedő exportcikkei voltak az ókorban a füstölő szerek. Egy újabb kvízkérdés az olvasó felé: mi a különbség a mirha és a tömjén között?^[6]

A jemeni felföldön természetes módon zöld a táj, az alacsonyabban fekvő területeken pedig sivatagi öntözéses kultúrákat alakítottak ki. A mai Shibám városa felett például az ókorban egy völgyzáró gát épült. Feltételezik, hogy innen érkezett Salamon királyhoz látogatóba a legendásan gazdag királynő, akire a következő kvízkérdés vonatkozik: hogy hívták a királynőt?^[7]

A kávé később jelent meg a területen. Még ha igaza is van az etióp nemzeti legendának, miszerint ők vitték magukkal a kávét Jemenbe 525-ben, a kereszténységgel és a harci elefántokkal együtt, a kávé csak évszázadokkal később lett jelentős exportcikk. Isztambulban az 1550-es években nyíltak az első kávéházak, a velencei La Bottega del Caffé pedig büszkén állítja magáról az itallapon, hogy ez az első európai (értsd: nem török) kávéház, 1624-ből. A kávéházak XVII. századi európai divathulláma párhuzamba állítható napjainkban a szintetikus koffein felhasználásával készülő energiaitalok vagy a tápiókakeményítő golyókkal megbolondított tajvani jeges tea, a bubble tea divatjával.

A kávé iránti kereslet a XVII. században rövid idő alatt a többszörösére nőtt. A kínálat viszont alig növekedett, mert a kávé szigorúan őrzött monopólium maradt, korlátozott termőterülettel és egyetlen, privilegizált helyzetű kikötővel, ahol a kávébabokat hajóra rakták. A jemeni felföld híres termőhelyeinek a nevét nem tudom megnevezni, pedig a mai borvidékekhez hasonlóan ezeknek a kávétermő völgyeknek is megvolt a maguk presztízse. A kikötőt viszont nagyon jól ismerjük, ahol a kávét hajóra rakták: Al-Mukha, vagy ahogy a magyar nyelvben köznevesült, Mokka.

Az 1935-ös születésű nagynéném ma is mokkacukornak mondja a kockacukrot, hiszen a kockacukrot alapvetően a kávé mellé adagolták. Egy kávéhoz két kockacukor járt, és mokkáskanállal kellett elkeverni, ami kisebb, mint a kiskanál. Ha valaki cukor nélkül itta a kávét, akkor azt mondták, hogy keserűn kéri. Tej nélkül pedig feketén. Abban mindenki egyetértett, hogy az igazi ínyenc mindig feketén és keserűn issza a kávét. A kávé számomra ezért egy nagyon érdekes ital. Az élet keserűségének az esszenciája.

Na, de térjünk vissza Mokkára, a kikötővárosra.

Mokka fénykora a kávémonopólium időszaka volt. A kikötőben egymás után épültek a kereskedőtársaságok helyi arab stílusú palotái, amelyeket mi, budapestiek velencei, mór stílusú palotaként azonosítanánk be: mint megannyi Uránia mozi egy tengerparti sétányon. Évtizedeken át folyamatos volt a kikötőfejlesztés, hogy a minél nagyobb merülésű hajók minél biztonságosabban közelíthessék meg a várost, a kereskedőházak alatt kiterjedt pincerendszert alakítottak ki az áru raktározására.

Mokka sorsa azonban hamarosan keserűbbre fordult, mint a legsötétebb pörkölésű kávé. 1670-ben egy Baba Budan nevű szúfita férfinek sikerült kicsempésznie Indiába hét kávébabszemet, és ezzel megtörnie a kávémonopólumot. A jemeniek nyilván átkozták, a szúfi vallásban viszont épp ellenkezőleg, kanonizálták, hiszen ebben az iszlám irányzatban, az ortodox és a katolikus valláshoz hasonlóan, létezik a szentek tisztelete. Ereklyetartóját Indiában, a róla elnevezett kávéhegyen (Baba Budan Giri) őrzik^[8].

Napjainkban a kávécserje az összes magas heggyel rendelkező trópusi területen megtalálható. A legnagyobb exportőrök Brazília és Kolumbia, a legjobb kávé pedig szerintem a perui, de ilyenkor egy andinista is beszél belőlem. Mokka, az egykori kávémonopolista kikötő pedig lassan a feledés homályába merült.

Kat

Jemenben nyomokban még fellelhető kávé az eredeti termőterületen, de a jemeni kávét többnyire kiszorította egy másik kultúrnövény, a kat. Ezt a növényt nagyon szigorúan betiltották, kábítószerként bélyegzik a földgolyó szinte összes országában. Jemenben viszont legális a fogyasztása, és ugyancsak legális Etiópiában és az Etiópiától időközben levált Eritrea területén is.

Mi is ez a kat?^[9]

A kat enyhe hallucinogén hatását csak úgy lehet elérni, ha a friss leveleket elrágják. Nem tudok olyan feldolgozási formáról, ahogy ez tartósítható vagy szállítható lenne, tehát gyakorlatilag az aznap hajnalban szüretelt katleveleket friss, húsos állapotban kell rágni. A katrágás időszaka a délutáni, esti órák, és lehetőleg baráti körben kell a leveleket elrágcsálni. A rágcsálástól az emberek egy kedves, kissé ábrándos és melankolikus állapotba kerülnek. Dzsébel barátom, aki egy jemeni magyar vegyes házasságból származik, úgy magyarázta, hogy ha zsebpénzt akar kérni az apjától, azt mindig akkor teszi, amikor az apja katot rág, és akkor mindig ad neki. A katlevél egy további sajátsága, hogy ha már az enyhe eufóriaérzés elmúlik, akkor sem hagyja a fogyasztót aludni. A katozó csak úgy alszik, mint nyúl a bokorban: minden apró neszre, zörejre fölébred.

Van még tehát kávétermesztés Jemenben? Nem nagyon. Amikor én ott jártam, volt néhány nagyon elit ültetvény, ahol megpróbálták a régi szép idők emlékeként a legjobb minőségű arabica kávét előállítani. Sikerült is, de valószínűnek tartom, hogy a jemeni polgárháború újabb hulláma miatt az akkor szárba szökkenő elit kávétermesztés most már csak múlt időben értelmezhető.

És mi lett Mokka kikötőjével?

Al-kohol

Az 1600-as évek festői városát, a Közel-Kelet egykori virágzó kikötőjét a sivatag lassan visszahódítja magának. A tengerparton kíméletlenül fúj a szél, a sivatagi por pedig lassan, de biztosan koptatja az egykor gyönyörűen megépített palotákat. Ej, ha nekem ilyen házam lehetne Budapesten, mint azok a mór stílusú mokkai paloták az 1600-as évekből!

No és a föld alatt? Hát, a föld alatt az erózió lényegesen lassabb.

Mokka egy hatalmas kiépített pincerendszer, mindenfajta elágazásokkal. Ha valaki járt már Tokaj-Hegyalján, és lemerészkedett egy borospincébe, akkor levonhatta a következtetést, hogy a helyi borászokra kellene bízni az ötös metró megépítését. Tokaj vagy Mád, Tarcal, Tállya alatt olyan mélységű és kiterjedtségű pincerendszerek, vájatok és oldalelágazások vannak, amiről másutt csak álmodozhatunk. Hasonló a helyzet Jemenben is: Mokka városa alatt egy hatalmas, szerteágazó, egykor a kereskedelem céljára kialakított pincerendszer van. És hogy mire használják ma ezeket a pincéket? Bizony, ma is kereskedelem céljára. Ez pedig többnyire illegális kereskedelem. Merthogy mit is érdemes csempészni Jemenbe, mire van fizetőképes kereslet?

Boldog Arábia boldogságát napjainkban beárnyékolja, hogy ez az Arab-félsziget egyetlen országa, ahol nincsenek igazán jelentős ismert olajlelőhelyek. De ezt tegyük zárójelbe: Jemen mégiscsak boldog Arábia abból a szempontból, hogy van csapadék, van mezőgazdaság és van népesség. Jemen egy sűrűn lakott ország. Ahol emberek élnek, ott van fizetőképes kereslet az alkoholra, akkor is, ha ezt a szabályozás szigorúan tiltja.

Mokka vált az illegális szeszcsempészet legfontosabb kikötőjévé. Mokka szemben található Dzsibutival, az afrikai kikötővárossal, ahol az alkohol korlátozás nélkül kapható. Ha valaki nem Áden szigorúan ellenőrzött kikötőjébe szeretne befutni a halászbárkájával, amelyen némi alkoholt is elrejtett, akkor Mokka a legjobb lehetőség.

Mikor Mokkában jártam, akkor, tudtommal, nem beszéltem szeszcsempészekkel. Én csak beültem Mokkában egy régi kávéházba, és beszélgettem az ott ülőkkel. Fantasztikus volt számomra az a velencei stílust idéző, 1600-as évekből származó kávéház, ahol a falak leomlott részeit bádoglemezekkel pótolták, és ahol pontosan olyan üvegpoharakban szolgálták fel a kávét, mintha a budapesti Bambi Presszóba térne be az ember.

A legkedvesebb beszélgetőtársam egy nálam is fiatalabb halász volt, és ő vezetett körbe a városban. E-mail-címet cseréltünk, mert ebben az időben még nem volt web 2. Egyszer-kétszer levelet váltottunk, és természetesen meghívtam, hogy ha ideje, lehetősége engedni, látogasson meg engem Budapesten, szívesen viszonoznám a kedvességét. A válasz azóta is az egyik meghatározó élményem: megköszönte, hogy meghívtam Budapestre, de ne felejtsem el, hogy én egy európai értelmiségi vagyok, ő pedig csak egy szegény halász, a világ egyik legszegényebb országából. Ezzel a néhány szóval, úgy éreztem, hogy alaposan rám pirított: valójában nem voltam tudatában annak, hogy minden gesztusomban, a legpozitívabbnak szánt gesztusaimban is, ezt a végtelennek tűnő egyenlőtlenséget éreztettem vele.

A pauvre pêcheur, a szegény halász, ahogy magát aposztrofálta, egyébként Dzsibutiból származott, és mondta, hogy ő csak hallal foglalkozik. Viszont szívesen mesélt nekem arról, hogy (nem ő, hanem mások) hogyan kereskednek szesszel.

„Ez nagyon nehéz” – mondta, a jegyzeteim és visszaemlékezéseim szerint. – „Hiába nézel ki halásznak, és van egy halászhajód, mert képesek ezek a határőrök megállítani téged. Akár a dzsibuti, akár az eritreai, akár a nemzetközi, akár az egyiptomi vagy a brit, amerikai zászló alatt hajózunk, akkor is jönnek, megállítanak, és joguk van arra, hogy átvizsgálják a hajódat. Ha mégis sikerül megérkezned a mokkai kikötőbe, akkor persze az áruért egy viszonylag jó árat kapsz.”

Azt is tudta, hogy ahhoz képest, amennyiért Jemenben egy üveg, whisky, konyak vagy vodka stb. eladható, ahhoz képest ők csak a töredék árat kapják meg. Igaz, ez így is egy busás ár, különösen ahhoz képest, hogy mennyiért kapja meg Dzsibutiban, ahol annyiért kapják, mintha Franciaországban vennék. Az a normál ár.

A tengeri úttal nem értek véget a szeszcsempészek megpróbáltatásai, mert ezekből a földalatti raktárakból egyszer föl kell hozni és el kell juttatni távolabbi elosztó központokba az árut, és – mondta – ebben elsősorban olyan a gyors járművek, például motorbiciklik vállalnak szerepet, amelyek kihajtanak a raktárból, és zsupsz, elérkeznek Taizba, vagy más nagyvárosba, ahol aztán szintén titokban, de túladnak a portékán.

Ezzel választ is kaptam arra, hogy miért úgy készítik a házisört Jemenben, hogy az alkoholmentes sörbe töltenek egy kis töményet. A csempészetben a térfogat a szűk keresztmetszet. A sör, alkohol-egyenértéken számolva, túl sok vizet tartalmaz. Ahol motorbiciklivel csempészik az alkoholt, az csakis tömény szesz lehet.

Mokka, a kávémonopolista város tehát az 1990-es években lassan a szeszcsempészet földalatti kikötője lett. Elmondások szerint a kikötő szárazföldi létesítményeinek fejlesztése folyamatos volt: a földalatti raktárak újabb és újabb mélyrétegei kerültek kialakításra, rejtett garázskihajtókkal, versenyben a hatóságokkal, amelyek ezek leleplezésére és felszámolására törekedtek.

És hogy mi lehet ott azóta? Hogyan használhatja a középkori eredetű pincerendszert a vörös-tengeri hajózást veszélyeztető fegyveres csoport? Milyen a fegyveresek viszonya a korábbi szeszcsempészekkel és a szegény halászokkal? Nem tudom. Az utolsó jemeni barátaim is visszatértek Magyarországra, és egyre ritkábban jutok friss és valós hírekhez az egykori Boldog Arábiából.

Hogy egy születésnapi köszöntés mégse ilyen melankolikusan érjen véget, egy anekdotát osztok meg, a már megszokott, gamifikált formában. Az utolsó kvízkérdés tehát: miből főztek pálinkát a jemeni magyarok a 2000-es években?

…

Jemenben dolgozó sebészorvos barátunk, Séllei Lajos doktor beszámolója szerint a jemeni pálinkafőzés egy bizonyos Kéri Tiborhoz köthető, aki liftszerelőként többször is járt Jemenben. Kezdetben, a ’90-es évek elején datolyából főzte a pálinkát, amely a ’90-es évek végére egyre drágább lett, így kanyarodott el a paradicsom felé. 1996-ban – számolt be orvos barátunk, a szemtanú hitelességével – vett egy villanyrezsót és egy kuktát, és folyamatosan főzte a nedűt. Mivel 7 dl-es Shamlan (ásványvíz) üvegben árulta, a helyiek Kéri-Shamlanként fogyasztották. A kórházi liftszerelő szabadidős tevékenysége fölött azért hunytak szemet, mert a biztonságiak főnöke is fogyasztója volt...

…

 Jegyzetek

^[1] Ezúttal mondok köszönetet Dr. Séllei Lajos sebészorvosnak, aki akkoriban Jemenben élt. Önzetlen segítsége, tanácsai és kiterjedt kapcsolati hálója nélkül nemcsak kevesebbet láttunk és tapasztaltunk volna, de különösen keveset értettünk volna meg a látottakból. „A doktor” könyvét (Utazások és gyógyítások Jemenben; Budapest, L’Harmattan 2003) ezúton ajánlom az olvasók szíves figyelmébe.

^[2] Dr. Ali al-Galeiszi Szegeden végzett, orvos. Kedves szánai magyar barátunk, Séllei Lajos mutatott be minket egymásnak.

^[3] A Duna Televízió, közelebbről Kardos Lajos támogatásával forgattam dokumentumfilmet. A stábban ketten voltunk, Barakonyi Szabolcs mint operatőr és magam. Samszán család című filmünket ajánljuk megtekintésre az érdeklődőknek: https://www.youtube.com/watch?v=QAI4jJHbKHY

^[4] Mamitta nem név vagy becenév, hanem a „házinéni”, mint foglalkozás megjelölése; a rövid ideig tartó olasz gyarmati múlt egyik maradványa Addis Abebában.

^[5] Etiópiában a kávét délután, estefelé isszák. ‘Minek kellene reggel kávé?’ – magyarázták nekem – ‘Hiszen akkor ébredtünk, még nem lehetünk fáradtak!’

^[6] A tömjén és a mirha ugyanannak a fának a gyantája, illetve kérge.

^[7] A kérdésre többen rávágják, hogy Sába. Nos, nem: Sába a királyság neve. A királynő neve nem szerepel a Királyok könyvében, sem a Koránban. A jemeni hagyomány szerint a királynő neve Bilkisz, az etióp hagyományban pedig Makeda. A jemeniek szerint Sába királyság a mai Dél-Jemenben volt, és a királynő ide tért vissza, az etióp hagyomány szerint viszont Salamon és Makeda gyermeke alapította meg az etióp uralkodóházat, amely a történelem legtovább uralkodó családja volt, 1974-ig őrizte meg az uralmát.

^[8] Baba Budint jó szívvel ajánlom összeesküvés-hívők és azok kutatói figyelmébe. Gyönyörű mesét lehetne kitalálni Gül Baba, azaz Rózsa Apó kedvenc tanítványáról, Baba Budinról, azaz Budai Apóról, aki a kereszténység és az iszlám hagyományait ötvöző szúfi vallás követőjeként, az elnyomó szultán/kalifa elleni bosszúként csempészte ki a kávét indiai hitsorsosaihoz.

^[9] Etiópiában, legalábbis amhara nyelven „csat” néven ismert. A velem egyidős URH-rajongók viszont kat-levélként ismerék, bár sokan (talán a többség) azt hitte, hogy a kat, de talán maga Észak-Jemen is csak egy allegória.

Mokkai épületek

 Tejeseta Mokkában

 Dominózó férfiak egy mokkai kávéházban

(A képek a szerző felvételei, a Samszán család című filmből)

Zande férfi egy excelsa kávécserje előtt az Equatoria Teak kísérleti farmján
(2023, Ian Paterson fényképe)

„Kóstold meg! Excelsa kávé, vadkávé, nem robuszta vagy arabika, sokkal alacsonyabb magasságban is termelhető, jobban ellenáll az egyenlítői klímának és a napnak, na meg a klímaváltozásnak, most éppen ezzel kísérletezem egy kis részen, pár hektár, de ha megmarad, kiterjesztjük ötven hektárra, csak a rohadt NGO-k miatt nehéz embert szerezni, mindenki workshopokra és képzésekre jár, ahelyett, hogy dolgozna. A kávé a jövő, nyereségessé tesszük a céget, nyereséget termelnek a termelőink és kiemelhetjük a zandékat is a nyomorból” – magyarázta Ian a táborában 2019 májusán. Ian egy zömök, nyugdíj előtt álló, kérges kezű skót kapitalista, ritka fajta Dél-Szudánban, ahol az európaiak szinte kizárólag mind segélymunkások. Ian 17 éves kora óta afrikai erdőkben él és erdészeti cégeknek dolgozik, volt éjjeliőr Malawiban, sofőr Ghánában, termelési vezető Dél-Afrikában, hogy csak egy pár állomást említsünk. Kacskaringós élet, de a fához nagyon ért. Ian nem hisz a segélyezésben, szerinte a felemelkedéshez csak az általa idealizált kemény munkán keresztül vezet az út. Számára egy haszonnövény, amelyik jelentős bevételt hozhatna a farmereknek és neki, mint feldolgozónak is, többet ér ezer elfuserált fejlesztési projektnél. 2013 óta Dél-Szudánban él, nem menekült el a többi európaival, amikor kitört a polgárháború, sőt még 2016-ban is a táborában maradt, amikor a háború elérte Nyugat-Ekvatóriát.

Nzara városának a szélén, a Zandeföldnek nevezett térség fővárosától, Yambiótól húsz kilométerre jártunk. A periféria perifériájának a perifériája. A zande népcsoportot minden antropológus jól ismeri, Evans-Pritchard 1937-es etnográfiája a zande boszorkányságról a tudományunk egyik örök klasszikusa.^[1] Sok minden történt az elmúlt száz évben a zandékkal, a gyarmati kormány megpróbálkozott egy kapitalista fejlesztési tervvel, a Zande-tervvel, amely gyapottal és haszonnövényekkel látta volna el a világpiacot, a független Szudán alatt előbb ez összeomlott, majd elérte az első szudáni polgárháború a területet (1955–1972). Szudánban szocialisták, katonák és iszlamisták váltották egymást, és az ország déli része újra polgárháborúba süllyedt (1983–2005). Épphogy csak békét kötöttek a dél-szudáni lázadók és a szudáni iszlamista kormány, Nyugat-Ekvatória lakosságát az Ugandában alapított, keresztény-fundamentalista Lord’s Resistance Army kezdte terrorizálni, majd Dél-Szudán függetlensége után nem sokkal, 2016-ban elérte Yambiót és Nzarát a dél-szudáni polgárháború is. A polgárháborút úgy-ahogy lezáró békemegállapodás óta a kiélezett interetnikus viszonyok az állam többségét adó zandék és az észak-nyugati területeken lakó balandák között több ezer ember halálát okozó konfliktusban csúcsosodott ki.^[2]

Az Equatoria Teak telephelye 2013-ban, amikor még zajlott fakitermelés (a szerző felvétele)

Ian a kenyai-dán tulajdonú Equatoria Teak vezetője, az egyetlen cégé, amelyiknek jogosultsága van a tíkfa exportjára Dél-Szudánban. Ez persze a gyakorlatban semmit sem jelentett. Dél-Szudán 2011-es függetlenné válása után szomáliai és indiai üzletemberek lepték el Yambiót, és ügynökeik segítségével potom áron felvásárolták az életerős tíkfákat és mahagónit, amelyeket még a gyarmati korban ültettek. Mire az Equatoria Teak észbe kapott, addigra az ültetvényeket kivágták, a fatörzseket az éj leple alatt átvitték a határon, és a fa kongóiként vagy ugandaiként jelent meg a világpiacon, persze csak jelentős kenőpénzek kifizetése után, amelyek a helyi politikai és katonai elit kezébe vándoroltak. Jobb dolga nem akadván, Ian a kivágott ültetvények helyein, ötezer hektáron sajátokat hozott létre, de ezeknek még húsz évig nőniük kell, és addig is szeretne bevételt termelni a cégnek, ezért mindennel kísérletezik és foglalkozik, szerecsendiótól kezdve a vanílián át a kávéig. „Unaloműzésnek se utolsó”, ismeri el hamiskásan. De a kávé projektben szentül hisz.

Ian kávéja savanykás, de kellemesen gyümölcsös ízű volt, hígra főzött filteres kávé, már-már majdnem teának tűnt és érződött. Kétségkívül felüdülés volt; hetek óta Ekvatóriában tartózkodtam már, részben modern zande boszorkánypereket figyeltem meg a saját antropológusi „szórakozásomra”,^[3] részben az Egészségügyi Világszervezet felkéréséből a Kongóban tomboló Ebola járvány elleni felkészültség állapotát és az Ebolával kapcsolatos helyi kulturális prekoncepciókat kutattam, beutazva szinte a teljes határsávot.^[4] A két kutatás jelentősen összefüggött egymással.^[5] Ezekben a hetekben szinte kizárólag az emberi fogyasztásra csak mérsékelten alkalmas instant kávét ittam, még yambiói lakhelyemen, a katolikus püspökségen is csak Ugandából importált Nescafé volt elérhető. Pedig szállásadóm, Edward Hiiboro püspök is a kávéban látja a terület jövőjét, bár nagyon másként képzeli el ezt a jövőt és az oda vezető utat, mint Ian.

Hiiboro püspök megáldja az általa ültetett kávécserjét a Yambio-Tombura püspöki palota udvarán 2019 májusában (a Yambio-Tombura Püspökség fényképe)

Hiiboro püspök is 2019 májusban indította el a saját projektjét, amelynek keretében kávépalántákat oszt a katolikus híveknek, hogy a farmerek készpénzbevételhez jussanak a háztájiban, saját fogyasztásra megtermelt alapvető termékek mellett. Akárcsak Ian, Hiiboro püspök is hisz abban, hogy a kávé fogja kiemelni Zandeföldet a szegénységből. Hiiboro püspök azonban nem egy csendes kapitalista, mint Ian, hanem egy politikus, aki tudatosan használja a szociális médiát a saját személyes brandjének az erősítésére. Vasárnapi szentmiséi után több ezer kávépalántát osztogatott el az évek során zande és egyéb törzsbeli földműveseknek, gondosan ügyelve rá, hogy a terebélyes médiacsapata minden egyes alkalmat alaposan dokumentáljon. 

 Hiiboro püspök kávécserjéket oszt a húsvéti szentmise után (2024, a Yambio-Tombura Püspökség fényépe)

Hiiboro püspök és Ian radikálisan más megközelítésben hisz. Ian szerint központosított szárító, pörkölő és feldolgozóüzem kell a cége irányítása alatt, és a termelés javát is az Equatoria Teak adná, a helyi termelőknek fix felvásárlási árat kínálva. A püspök terve ennél homályosabb, nem tiszta, mi történik a kávébabbal, miután a cserjék termőre fordulnak a konyhakertekben. A püspök szerint a gazdák pár cserjével a házak körül leginkább a helyi piacra termeljenek, a termést hagyományos szárítással előkészítve. „Egy kevés bevétel is sokkal több, mint a semmi. A kávé elcserélhető másra is a piacon” – mondta nekem a püspök. Hiiboro víziójában a termelést kell beindítani, és utána lehet a fejlesztési szervezetekhez és NGO-okhoz fordulni, hogy támogassák az infrastruktúrafejlesztést. Ian terve szerint az egzotikumra és „jó sztorikra” vevő európai és amerikai piacot kell meghódítani, és a magas árrésből építkezni.

Mindkét elképzelés rizikós, kevés esélye van a túlélésre, hiszen nem nagyon veszik figyelembe a helyi és globális realitásokat. Piaci alapon egyetlen ilyen vállalkozás sem tud megélni, mert nincsenek piaci viszonyok Dél-Szudánban. Jelen prekariátus helyzetében Dél-Szudán alkalmatlan a kapitalista termelésre, és a bizonytalanság miatt szinte kizárt, hogy külső befektetők piaci alapon finanszírozzanak ilyen vállalkozásokat vagy bankok kölcsönt nyújtsanak helyi termelőknek.

A polgárháború során szétlőtt iskola Nyugat-Ekvatóriában (2018, a szerző felvétele)

Nyugat-Ekvatória rettenetesen izolált, a 440 kilométeres út Dzsubába, az állam fővárosába legalább három napos zötykölődés egy teherautónak. Legutóbbi kutatóutam során 23 katonai ellenőrzőpontot azonosítottam Dzsuba és Yambio között.^[6] A ENSZ Világélelmezési Alap saját kutatása szerint 270 dollár összeget fizet ki ezen útvonalon átlagosan minden humanitárius szervezethez tartozó teherautó, és a kereskedelmeikre kivetett sarcok még ennél is sokkal magasabbak.^[7] Yambiói kereskedők elmondásai alapján jobban megéri Kongó úttalan útjai felé szállítani az árut, mert a sarcok jelentősen alacsonyabbak, akár teherautónként háromezer dollár is lehet a különbség. Ezek a költségek természetesen megjelennek a termékek áraiban is, egy apró üvegcse Nescaféért akár a kenyai vagy ugandai beszerzési ár kétszerét, 15 amerikai dollárt is elkérhetnek a piacon.

A fő országút Dzsuba főváros és Yambió között (2021, a szerző felvétele)

A kereskedelmi teherautók gyakori célpontjai a 2018-as békemegállapodást alá nem író National Salvation Front gerilláinak és egyszerű útonállóknak egyaránt. A 2018-as békemegállapodás bár létrehozott egy nemzeti egységkormányt a fő lázadószervezet (a többségében nuer SPLM-In Opposition) és a kormánypárt (a dinka dominálta SPLM) között, egyben kiélezte a centrum-periféria ellentéteket. A központi kormány semmi pénzt nem nyújt a vidéki államigazgatásnak, magára hagyva a perifériát. Helyi politikusok és katonai vezetők így aztán a lakosságot, a kereskedőket és a segélyszervezeteket sarcolják, lényegében teljes büntethetetlenséget élvezve.^[8] Az esetleg megtermelt kávénak kicsi piaca van a dél-szudáni belső piacon, hiszen az ország gazdasága lényegében összeomlott és az állam képtelen béreket fizetni, a lakosság teljesen elszegényedett.^[9] 2013 decemberében, a polgárháború kirobbanásakor három dél-szudáni fontot kaptunk egyetlen amerikai dollárért. Tíz évvel később az árfolyam háromezer-ötszáz az egyhez, miközben a helyi fizetések alig követték a leértékelődést. A 12 milliós lakosságból 9 millióan szorulnak humanitárius segítségre, és 7,1 millióan – a lakosság 60%-a – krónikus élelmiszerhiányban szenvednek.

Természetesen mind Ian, mind Hiiboro tisztában vannak a realitásokkal – okos és tapasztalt emberek mindketten – és tudják, hogy folyamatos külső támogatás nélkül a dél-szudáni kávé nem piacképes. Máshogy képzelik azonban ennek a formáját. Ian szerint az Excelsa kávé egyediségére építve a legmagasabb szegmenset kell megcélozni, és kávékülönlegességeket forgalmazó specializált kereskedőkre és kávézóka kell építeni. A történet része Ian világában a „fair trade” termelés, ahol a termelők nincsenek kizsákmányolva, hanem kiszámítható, korrekt hasznot jelentő áron adhatják el garantáltan a kávét. „Az első években tudatosan alacsony áron vesszük át a kávébabot, két dollárt fizetünk kilónként, de a teljes profitunkat visszaforgatjuk majd a kistermelők között szétosztott bónuszba. De csak ha lesz profitunk. Érdekeltté akarom tenni őket, hogy nyomás alá helyezzék a helyi kormányt. Ha túladóztatnak minket, ha elrabolnak mindent az ellenőrzőpontokon, akkor a politikusokra legyenek dühösek, ne énrám!”. A püspök szerint a kávé helyett a történet a fontos, a szimbólum, hogy a kávé, mint elképzelt hasznot hajtó termék, kiemeli a zande parasztokat a mélyszegénységből és beemeli őket a XXI. századba. „Ezt az üzenetet kell eladni a nemzetközi segélyezésnek, a USAID például imádja az ilyen történeteket”, magyarázta lelkesen egyik este vacsora mellett a püspök a rezidencián. Addig is, a termelők a helyi piacon tudják eladni vagy elcserélni a termést.

A külső támogatásra épített, papíron kapitalista, mégis világjobbító tervgazdálkodás története egészen a késő gyarmatosítás koráig vezethető vissza. Az 1920-as években, éppen Evans-Pritchard terepmunkája előtt, a gyarmati kormányzat az álomkórra hivatkozva az utak mentén sebtében felállított falvakba költöztette a zandékat. Evans-Pritchard nem véletlenül figyelt meg mindent átható boszorkányságot, és leírásával ellentétben ez nem egy, a zandékat ősidők óta átható hiedelemrendszer volt, hanem az emberi léptékkel követhetetlenül gyorsan változó világra adott logikus védelmi mechanizmusa a társadalomnak. Alig húsz évvel azután, hogy Evans-Pritchard a brit gyarmati kormánynak dolgozva leírta a zande népcsoportot, a terület a gyarmati Szudán egyik legambiciózusabb fejlesztési projektjének a központja lett. A Zande-terv központi elképzelése szerint a gyarmati utak mellé telepített zandékat újra szétköltöztetik úgynevezett ’vonalak’ mellé, és minden háztartásnak kijelölnek egy körülbelül egy hektárnyi területet, ahol haszonnövényeket (gyapot, kasszava, szezámmag és kávé) kell termeszteniük. Bár maga a Terv népszerűtlen volt a zandék között, de az utak elhagyásának örültek. Nem véletlen, hogy Evans-Pritchard doktori tanítványaként az ötvenes évek elején a Zande-tervet kutató Conrad Reining már arról számolt be, hogy a boszorkánysággal kapcsolatos diszkurzus visszaszorult a személyes szférákba.^[10]

Az egykori Zande-terv központi épülete, az elhagyatott textilgyár Nzara városában, 2013 tavaszán (a szerző felvételei)

A Zande-terv a késő gyarmati korszak kétségbeesett és elfuserált kísérlete volt, hogy bevonja a gyarmatbirodalom korábbi ötven éven át tudatosan elhanyagolt és elszegényített perifériáit a kapitalizmus vérkeringésébe. A Terv sosem működhetett. A Zandeföldön megtermelt gyapot sosem versenyezhetett Indiával és az Egyesült Államokkal. A Tervet egyedül a bőkezű londoni támogatások tartották életben, és amint Szudán kikiáltotta függetlenségét, a Terv majdnem egyből összeomlott. Egyedül a fakitermelési ágazat maradt életképes, egészen 1976-ig, amikor a könyvelői iroda álmennyezete fölé befészkelt denevércsaládnak köszönhetően kitört a világ első dokumentált Ebola járványa. Ironikus módon Ian telephelye az egykori fűrészmalom mellett áll, míg a klinkertéglás központi gyárcsarnokot, telepakolva XIX. századi liverpooli és birminghami szövőgépekkel, szép lassan felfalja az egyre terjeszkedő ekvatóriai dzsungel.

Mind Ian, mind a püspök úgy beszél a kávéról, mintha soha senki sem próbálkozott volna korábban a piaci alapú termesztéssel a mai Dél-Szudán területén. Pedig a fent említett Zande-terv kezdeti része volt a robuszta kávé, bár a gyapot kiszorította ezt a kezdeti próbálkozást. Mintegy tíz évvel korábban, az 1930-as években máshol is próbálkoztak kávétermesztéssel. A Haggar család kávé- és teaültetvényeket telepített a közép-ekvatóriai Yei városának a vonzáskörzetében. Haggarek később az egyik legbefolyásosabb és -gazdagabb családdá váltak Szudánban, de a haszonnövényeik a magas állami dotációnak köszönhetően termeltek pénzt nekik, nem tisztán kapitalista alapon.

Dél-Szudán kávétermesztő régiói. A szerző térképe.

„Mi itt a Haggarék óta termesztünk kávét” – mondta el nekem Johnson, a yei fiatalok egyik politikai vezetője 2024 tavaszán. „A Nespressó nagy tervekkel érkezett a polgárháború előtt, de kivonultak 2016 után, amikor a polgárháború elérte a várost” – tette hozzá. Valóban nagy tervekkel érkezett a svájci gigász, a Nestlé tulajdonában lévő Nespresso. Többpárti amerikai segítséggel, 2011-ben kiáltotta ki függetlenségét Dél-Szudán, és a nemzetközi sajtóban kialakult hurráoptimista kép miatt irdatlan fejlesztési pénz zúdult az országra. Ezt meglovagolva, az amerikai állam fejlesztési ügynökségének, a USAID-nek a támogatásával a Nespresso is megjelent az országban. Dzsubától délre, Yei városának környékén kezdtek el kistermelőket támogatni és képezni. Az elképzelés szerint a termelők szövetkezetekbe tömörülnek, és a Nespresso által telepített és üzemeltett nedves malmok dolgozzák fel a kávécseresznyéket. A tervek szerint a nedvesen feldolgozott kávé piaci ára sokkal magasabb lesz, mint a Dél-Szudánban elterjedt szárazon feldolgozott kávéé. A Nespresso 2013-ban 2 tonna, egy évre rá már 10 tonna kávét exportált Dél-Szudánból. Nem apróztak el semmit, a kapszulákba zárt kávét George Clooney reklámozta világszerte, míg egy helyi zenekar a kávétermesztést népszerűsítő dalokat komponált a cégnek.

(A népszerű dél-szudáni zenekar, a Yeiből származó Jay Family kávétermesztést népszerűsítő dala, amit a USAID felkérésére írtak)

A 2013 decemberében kirobbant polgárháború az első években nem érintette Ekvatóriát. 2016-ban azonban összeomlott az első békemegállapodás, és Yei környéke az egyik legfontosabb csatatér lett, mert a többségében nuer etnikumú lázadók, Riek Machar egykori alelnök vezérletével Yeien keresztül menekültek Kongó irányába. Ráadásul 2017-ben a Dinka-dominálta hadsereg (SPLM) legfontosabb ekvatóriai parancsnoka, a helyettes vezérkari főnöki tisztet betöltő Thomas Cirillo is dezertált és megalapította a saját lázadó szervezetét, a National Salvation Frontot. A hadsereg bevetette a hírhedt dinka milíciát, a Mathiang Anyoort, amely előtte a fővárosban vett részt a nuer civilek lemészárlásában. „Mindannyian ellenségek lettünk nekik, minden ekvatóriai. És a kormány nem végez félmunkát, a civilek elűzése után kivágják az összes tíkfát és kávécserjét, mert tudják, hogy akkor nem fogunk visszatérni”, fejtette ki Johnson. A polgárháború miatt a Nespresso kivonult, a drága pénzen telepített nedves malmok hátramaradtak. Az csak egy végső projektdokumentumból derül ki, hogy az elfuserált program rettenetes negatív mérleggel zárt. A befektetett 3,2 millió dollárra mindössze 140.000 dollárnyi bevétel jutott.

Johnson saját kávépalántái, Yei, 2024

Johnson máshogy látja a történetet, látja a hosszú távú pozitívumokat is. „A Nespresso megmutatta, hogy van értelme a kávénak, de azt is, hogy magunknak kell megszerveznünk magunkat. A Nespresso két dollárt fizetett kilónként, de most, mivel az összes import az országba nagyon megdrágult, mi négy dollárt is elkérünk Dzsubában egy kilóért. Innen Dzsubába viszonylag nyitott az út, és nincsenek túl drága ellenőrzőpontok. Odafele torei mézet^[11] és kávét viszünk, és ha teherautók helyett motorbicikliket használunk, akkor kevéssel is beérik a katonák. Dzsuba nagy, hiába szegény, kávéra azért van piac. És hagyományos módon, szárazon dolgozzuk fel.” Ezek szerint a püspöknek van igaza, és a helyi termelőknek a helyi piacra kell termelniük? Yeiben alaposan visszaesett a termelés a Nespresso kivonulása óta, és mióta a polgárháború farmerek százezreit kényszerítette Ugandába vagy a városokba.

(A Deutsche Welle német közszolgálati csatorna riportja 2015 decemberéből. Alig nyolc hónappal később a polgárháború megérkezett Yei környékére)

Az esszé miatt újra felvettem Iannal a kapcsolatot, egy sztrók után csak pár hetet lábadozott és újra visszatért szeretett Nzarájába. Éppen Ugandában értem utol, ahol egy kávéval foglalkozó konferencián vett részt. „Ha sikerülne megszerezni a Rainforest Alliance minősítést, akkor sokkal könnyebb lesz eladni. A szűk specialista piacot célozzuk meg.” A 2019-es tervezgetést és kísérletezést felváltotta egy konkrét projekt. Ian a holland nagykövetségen keresztül másfél millió dollárt szerzett egy fejlesztési ügynökségtől, és egy NGO-val szövetkezve kidolgozták az üzleti tervet. Ötven hektáron ültettek excelsa cserjéket, és 1500 helyi termelő további ötszáz hektárt telepített. Ez minden bizonnyal az eddigi legambiciózusabb terv a dél-szudáni kávétermesztés történetében. Ian tervei szerint a termelés 2030-ra éri majd el az 500 tonnás határt. Ez az eredeti Nespresso projekt csúcstermelésének a húszszorosa lenne. De továbbra is kérdéses, hogy képes lesz-e nyereséget termelni a projekt, és a beígért bónusszal együtt tisztességes árat fizetni a termelőknek a kávéért. Miért adná el éveken át két dollárért a termést az ETC-nek egy termelő, ha a helyi piacon eladhatja négyért? Egyelőre ez a projekt is külső támogatás miatt életképes, csak már nem a gyarmati kormányzat Londonból karol fel terveket, hanem fejlesztési ügynökségek és NGO-k. A püspöknek talán abban is igaza van, hogy a központosított termelés sokkal sérülékenyebb. Ahogy Johnson is említette Yei esetében, a telepített kávéfarmok célpontjai a területeken gyakran átvonuló hadseregeknek és lázadó szervezeteknek, ellenben a háztájiban megbújó 2-3 kávécserje akkor is jó eséllyel túlél, ha a tulajdonosoknak ideiglenesen menedéket kell keresniük valahol. Az egyik – alig kutatott – aspektusa a dél-szudáni polgárháborúnak az elképesztő urbanizáló hatása. Szerte az országban milliók kényszerültek belső és külső menekülttáborokba, összesen majdnem négy és fél millió ember kényszerült elhagyni a lakóhelyét. Ezek az emberek városok szélén felhúzott, urbánus – bár borzasztó körülményeket kínáló – táborokban élnek. Sok helyen, így Nyugat-Ekvatóriában is, kiürültek a falvak, mert a város egyszerre kínál valamelyes biztonságot és a segélyszervezetek által üzemeltetett iskolákat, kórházakat és élelmiszersegélyt. Zande földművesek elmondták, hogy nagy kiterjedésű kávéfarmokat ültetni irdatlan energiabefektetéssel olyan pillanatban, amikor szinte lehetetlen előre tervezni, nem túl vonzó. Ellenben az ajándékba kapott pár kávécserje feldobja a ház melletti, a városokon belül vagy a biztonságos határában található háztájiakat, és az a kevés pénz, ami befolyik a hagyományos módon megtermelt kávéból, több a semminél. A jelenleg Yeiben zajló termelés a két modell közötti félút. Az agrárminisztérium 2023-as adatai szerint a korábbi hatezer termelőből csak 1800 maradt Yeiben, és ők hatszáz hektáron termelnek. Egy-egy családi farm 100 és 500 kávécserje méretű, összesen körülbelül 600 hektárt művelhetnek a Yei környéki gazdák. Ez a méret nagyjából megfelel az Ian által említettnek (1800 termelő 500 hektáron), és ez a határa annak, hogy egy család még saját szükségletekre elegendő alapvető élelmiszert (kasszava, kukorica, cirok) is képes legyen megtermelni. Jóval több, mint a püspök által vizionált pár cserje. Abban mindenkinek igaza van, hogy Ugandába és Kenyába nincs értelme drágán előállított kávét exportálni, a két járható út vagy az Ian által megcélzott ’specialty’ kávé, ahol a vonzerő az ízen felül a ’polgárháborús országban kiutat mutató kávé’ története lehet, vagy a püspök és a yei gazdák útja, kihasználva az import drágaságát és a kemény valuta elszaladó árfolyamát, és megpróbálni kicsivel a nagyon drága import alá célozni a belső piacon. A kilónként négy dolláros eladási ár nagyon kecsegtető egy országban, ahol egy katona fizetése – ha egyáltalán kézhez kapja – harminc dollár környékén van havonta. Ian tervének meg kell küzdenie a bürokráciával, és konstansan magas minőségben kell exportálnia nagy mennyiségben. A yambiói és yei gazdáknak a limitált helyi piaccal kell megküzdeniük, közel sem végtelen a felszívóképessége a kivéreztetett dél-szudáni lakosságnak. Az még a jövő zenéje, hogy az apanázs-kapitalizmust valaha felváltja-e a piaci kapitalizmus Zandeföldön, de a történelmi tapasztalat nem sok sikerrel kecsegtet. Mindenesetre izgatottan várom a fejleményeket.^[12]

Egy termőre fordult kávécserje Yei környékén (2023, a Yei Farmers Limited fényképe)

Irodalom

Allan, Tim 2007 Witchcraft, Sexuality and HIV/AIDS among the Azande of Sudan. Journal of Eastern African Studies 1. 2007. 3. 359–396.

Braak, Bruno 2024 (várható) Witchcraft, Disputes, and Trials among the Azande (2014-6). HAU Journal of Ethnographic Theory.

Evans-Pritchard, Evan 1937 Witchcraft, Oracle and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press.

Craze, Joshua – Markó, Ferenc Dávid 2022 Death by Peace: How South Sudan’s Peace Agreement Ate the Grassroots. African Arguments. https://africanarguments.org/2022/01/death-by-peace-how-south-sudans-peace-agreement-ate-the-grassroots/

Markó, Ferenc Dávid 2024 (várható) “Deaths by guns will never outnumber magic”: New oracles among the Azande. HAU Journal of Ethnographic Theory.

Matthysen, Ken –Schouten, Peer 2021 Checkpoint economy: the political economy of checkpoints in South Sudan, ten years after independence. IPIS Research. https://ipisresearch.be/publication/checkpoint-economy-the-political-economy-of-checkpoints-in-south-sudan-ten-years-after-independence/

Pendle, Naomi – Markó, Ferenc Dávid 2019 Key considerations: cross-border dynamics between South Sudan and DRC. London: SSHAP.
 

Jegyzetek

^[1] Evans-Pritchard, Evan 1937 Witchcraft, Oracle and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press.

^[2] A békemegállapodás rejtett hibáival kapcsolatban lásd: (Craze – Markó 2022).

^[3] Az új zande orákulumokról és arról, hogy a törzsfőnökök hogyan használják fel a boszorkánypereket a saját hatalmi pozícióik megerősítésére lásd (Markó 2024).

^[4] Lásd Pendle, Naomi – Markó, Ferenc Dávid 2019 Key considerations: cross-border dynamics between South Sudan and DRC. London: SSHAP.

^[5] A kétezres évek legelején Zandeföldön tomboló AIDS-járvány és boszorkányság kapcsolatól plasztikusan írt Tim Allan (2007).

^[6] Kutatás a Centre for Humanitarian Dialogue számára, 2023 novembere.

^[7] Matthysen, Ken – Schouten, Peer 2021 Checkpoint economy: the political economy of checkpoints in South Sudan, ten years after independence. IPIS Research. https://ipisresearch.be/publication/checkpoint-economy-the-political-economy-of-checkpoints-in-south-sudan-ten-years-after-independence/

^[8] A szerző részletesen írt arról, ahogy a békeszerződés ellehetetleníti a politikát. Lásd (Craze – Markó 2022).

^[9] Az ország fő bevételét jelentő olajkitermelés súlyos válságba süllyedt, amikor a szudáni háborúban megrongálódott a legfőbb olajvezeték, lásd South Sudan on Edge as Its Neighbour’s War Disrupts Oil Exports. 2024. International Crisis Group. A devizahiány hiperinflációval sújtotta az amúgy is elgyötört gazdaságot, a helyi fizetőeszköz árfolyama a dollárhoz viszonyítva pár havonta feleződik.

^[10] Arról, hogy Evans-Pritchard félreértelmezhette a boszorkányság időtlenségét, lásd Bruno Braak ’Witchcraft, Disputes, and Trials among the Azande (2014-6)’ című tanulmányát (Braak 2024). Conrad Reining legfontosabb munkája az 1966-ban megjelent ’Zande Scheme: An Anthropological Case Study of Economic Development in Africa’ (Northwestern University Press, Evanston, Illinois). Reining később az Amerikai Antropológiai Társaság elnökeként futott be fényes karriert.

^[11] Tore városka Nyugat- és Közép-Ekvatória határán, híres a méztermeléséről.

^[12] Az esszé megírásában – mint ahogy az összes eddigi zande terepmunkámban – óriási segítségemre volt a dél-szudáni zande antropológus, Isaac Waanzi Hillary, aki jelenleg éppen a Közép-Európai Egyetem antropológushallgatója. Szeretnénk majd közösen írni a kávéval kapcsolatos zande közgondolkodásról, ez az esszé az első kísérlet, hogy formalizáljuk a gondolatainkat.

Kedves Mihály!

Az Intézet (egyik) titkárnőjeként, hobbifotósként, sok szeretettel köszöntöm 80. születésnapja alkalmából: Isten éltesse sokáig erőben, egészségben, jókedvben!

Az alábbi képek utazásaim alkalmával készültek, a mostani „kávézós projektre” válogattam össze néhány ideillő életképet. Fogadja, fogadják szeretettel!

Kávézó (és teázó) utca Konyában

2014-ben jártam Törökország ázsiai részén, érdekes volt látni, hogy ezeken a területeken, ahol az iszlám vallás és a hagyományok erőteljesebben élnek, mennyire kiszorulnak a nők ezekről a színterekről. Kávézóban, teázóban üldögélni, beszélgetni, politikai felvonuláson részt venni csak férfiaknak szabad, a mecsetbe menni nőknek csak külön részlegbe lehet stb. Fotózni turista nőnek szerencsére lehetett!

Kávézó és teázó Konyában. Törökország, 2014. (Fotó: Máté Zsuzsanna)

Az egykori berlini Szimpla kávézó 2009-ben

A budapesti Szimpla kávézó és romkocsmák sikere után unokatestvérem, Kiss Attila a kiköltözése után létrehozott egy ugyanilyen nevű kávézót Berlinben is. 2009-ben, nem sokkal a nyitás után volt szerencsém ellátogatni oda, ahol maga a tulajdonos kínált meg egy finom feketével. A kávézó a berlini kerület, Friedrichshain sokszínű világát tükrözte: fiatalos, egyéni, és a sokféle nemzetiség vendéglátó helyeinek sorában immáron magyar kávézó / kocsma is várta az érdeklődőket, pogácsával, limonádéval, fröccsel, táncházzal, magyar koncertekkel. A hely sajnos azóta bezárt, utódja a Badehaus elnevezésű klub lett.

Szimpla kávézó Berlinben, 2009. (Fotó: Máté Zsuzsanna)

A kávéfogyasztás már évszázadok óta a társadalmi együttműködés, szociális interakciók kedvelt módja és ürügye. Bár a felgyorsult életmód miatt gyakran gyorsan és egyedül is fogyasztjuk, a kávéivás sokkal több, mint a mindennapi koffeinadag magunkhoz vétele, erősen őrzi a kommunikációs rítus és a szociális aktus szerepét, lehetőség egy jó baráti beszélgetésre, a munka monotóniájának megszakítására, értékes gondolatok és érzelmek átadására.  A kávézás közösségi élmény, amely újra és újra összeköti az embereket, új kapcsolatok teremtésére és a meglévők ápolására ad lehetőséget, békés és meghit környezetet teremt a kávéház vagy az otthon keretein belül.

A kávé eredetileg Etiópiából származik, a kávéital fogyasztása azonban a mekkai muszlim vallási szekták között terjedt el a 16. században. A szufik közösen, élénkítő italként fogyasztották a kávét, hogy minél tovább éberek tudjanak maradni, és ebben az összetartó vallási közegben a kávéivás erősen rituális jelleget öltött. A forró, fekete ital azonban gyorsan terjedt a muzulmán kultúrkörben, így 1511-ben Kairóban megnyílt az első nyilvános kávéházra hasonlító intézmény, majd a század közepére már voltak hasonlók Szíriában és Konstantinápolyban is, ahol számuk rohamosan növekedett (a 16. század végére már több mint 600 kávéház működött a fővárosban). Jellegénél fogva a közel-keleti kávéházi kultúra teljes mértékben a férfiak területe volt, ami a muszlim társadalom éles nemek szerinti elkülönüléséből fakadt (Bibina 2019). A kávéfogyasztás az otthonokban is terjedt, a háremekben a nők nemcsak megtanultak jó kávét főzni, hanem maguk is előszeretettel fogyasztották (Albrech 1994; Bibina 2019).

Hogy mikor került pontosan az akkor már az Oszmán Birodalom részét képező bolgár területre a kávé, pontosan nem állapítható meg, de tekintve közelségét a fővárossal, valószínűleg valamikor a 16-17. század fordulóján lehetett. A kávéház (кафене) a 19. századra már a bolgár települések szerves részét képzete, azonban a bolgár népi kultúrában megfigyelhető összekapcsolása a török etnikummal és a muszlim vallással. A bolgár népdalokban kibontakozik a kávéházban üldögélő, kávét ivó törökök, illetve a hűs borozóban vörösbort fogyasztó bolgárok ellentétpárja (Vinczéné Peneva 2001). Ebből kifolyólag a kávéivás a bináris oppozíciók sorában a „női” oldalra kerül, függetlenül attól, hogy a kávéházakat is csak férfiak látogatták. Kávét inni „nőies” dolog, a „férfi”, az igazi bolgár hazafi nem megy be a kávéházba, nem iszik kávét, hanem csak erős vörösbort a kocsmában, amely egyébként ugyanazt a társadalmi funkciót tölti be, mint a lenézett kávéház. A kávéházakban ún. török kávét (турско кафе) szolgáltak fel, ami nagyon finomra őrölt kávéból készült, speciális kávésibrikben, forró homokon (a „török kávé” elnevezés nem az eredetre, hanem az elkészítés módjára utal). A kávét háromszor kellett felforralni, ezután szolgálták fel, általában valamilyen édességet (pl. erősen cukrozott, citromos vagy más gyümölcsből készült dzsemet, török csemegét – lokum) és hideg vizet adtak hozzá.

Arról sincsenek pontos adatok, mikor jelent meg a kávézaccból történő jóslás Bulgáriában. Elterjedése, majd eltűnése is a török kávé fogyasztásához, illetve annak háttérbe szorulásához kapcsolódik. A leírások szerint első lépésben el kell készíteni a török kávét, úgy, hogy a személynek, akinek jósolni fognak, szintén jelen kell lennie. A kávét háromszor kell felforralni rézibrikben (джазве), kiöntés előtt tisztára kell törölni a fehér porceláncsészét, hogy minden gonosz eltűnjön. A kávé tisztán fekete, nem szabad cukrot vagy tejet tenni bele. Az erősebb hatás kedvéért érdemes két kézzel tartani a csészét. Meg kell inni az egészet, egy kevés folyadékot hagyva az alján, amit jól meg kell rázni, hogy rátapadjon a bögre oldalára. Ezután fel kell fordítani a bögrét a csészealjra, várni pár percet, amíg lecsorog, és lehet is jósolni. A csészealjjal kell kezdeni, ott jelenik meg az információ az alany magánéletéről. A csészében három szektor található: a jobb oldali mutatja a jövőt, a bal a jelent, az alj pedig a múltat. Minél magasabban vannak a figurák, annál hamarabb fog megtörténni az adott esemény. A jóslás végén az alany belenyomja a hüvelykujját a zaccba és kört húz, a forma mutatja, be fog-e teljesülni a kívánsága. A zaccot nem szabad letörölni, mert kitörlődik a szerencse is. Részletes listák találhatók a kávéból kirajzolódó figurák jelentéséről, pl. a csizma sikert, az üveg kellemes meglepetést, a vízesés jó előjelet, a fészek pedig új otthont és családi boldogságot jelent. Nem jó jel viszont a holló (rossz hír), a legyező (hűtlenség), a kulcs (csalódás) vagy az ágy (betegség).^[1]

A kávézaccból történő jóslással először gyermekkoromban találkoztam, 1917-ben született nagymamám, Marija Szimeonova jósolt az erre vágyó barátoknak, rokonoknak ezen a módon. Emlékeim szerint nála minden sokkal egyszerűbb volt, egy sima fehér zománcozott dzsazve-je volt, a kávét ugyan maga darálta finomra, de az 1980-as években, Bulgáriában kapható kávé minősége elég rossz volt. A kávéba a főzés során cukor is került, de tej, tejszín nem. A háromszori felforralás megvolt, de nyilván nem forró homokon, hanem a villanytűzhelyen. Nagymamán csak olyan embereknek jósolt, akiket jól ismert, és soha nem mondott semmi igazán negatív dolgot. Kérdésemre, hogy hisz-e ebben, illetve tényleg lát-e dolgokat, azt válaszolta, hogy ez inkább csak szórakozás, játék, amihez sok fantáziára van szükség, és fontos ismerni azt az embert, akinek jósolunk, rosszat pedig nem szabad mondani, de lehet esetleg óvatosan figyelmeztetni az illetőt. A jóslást kérők döntő többsége nő volt, csak nagyon ritkán fordult elő, hogy férfiak is részt vegyenek ebben. Az otthon gyakorolt kávézaccjóslás funkciója tehát inkább a társasági kapcsolatok fenntartása, elmélyítése, nem utolsó sorban szórakozás, szórakoztatás, játék, kellemes időtöltés egy csésze török kávé mellett, főleg női társaságban. A jóslatokat igazából senki sem vette komolyan, de a pszichológiai hatás egyértelműen megvolt, hiszen az alany elmondhatta a problémáit, majd nagy eséllyel az élettapasztalat által diktált, bölcs tanácsot kapott.

Második találkozásom a kávézaccjóslással, amelynek már én voltam az alanya (Etropole, 1992) sok mindenben hasonlított korábbi megfigyeléseimhez. A jósnő személye korban és élettapasztalatban hasonló volt a nagymamáméhoz, a kávé elkészítésének a módja szintén megegyezett, ahogy a meghitt otthoni körülmények és a baráti kapcsolat is, amely a családomat kötötte össze a jósnővel, bár én magam őt előtte nem ismertem. Rokonaim szerint Vaszka néni (szül. 1920) erős intuícióval, komoly emberismerettel és empátiával rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy tényleg „lásson dolgokat”. Az én érdeklődésem nagyrészt szakmai volt (akkor kezdtem el tanulmányaimat kulturális antropológia szakon), illetve az otthon szerzett tapasztalatok alapján a társasági élmény és a kellemes időtöltés egy kávé mellett. Máig nem tudom, hogy igazi látóval találkoztam-e, de utólag az az érzésem támadt, hogy minden jóslata beteljesült, és erre 30 év távlatából sem tudok semmilyen, minimálisan is tudományos magyarázatot adni.

A török kávé fogyasztása az elmúlt évtizedekben erősen visszaszorult Bulgáriában. Ez a jelenség természetesen nem most kezdődött, a törökös kávékultúra mellett már a 19. században megjelentek a bécsi, illetve a francia kávéfőzési módok és kávézási szokások. A szocialista rendszer hiánygazdasága és alacsony színvonalú vendéglátása egyrészről eltűntette a török kávét a kávéházakból, másrészről viszont jobb híján megőrizte azt az otthonokban. Ma már kuriózumnak számít az a néhány kávézó, ahol újra lehet „igazi” török kávét inni, több helyen már nem is ezen a néven említik, hanem homokon készült kávéként (кафе на пясък), az eredeti elkészítési technológiára utalva. Ilyen pl. az „Etar” szabadtéri múzeum Gabrovóban, ami a török kávé fogyasztását skanzeni jelenséggé teszi (ott meg lehet próbálkozni a kávézaccjóslással is).

A kávézaccjóslás szintén kiveszőfélben van, bolgár internetes oldalakon lehet még néhány hirdetéssel találkozni, de az adatok számából látszik, hogy ma már „nem divatos”. A korábbi leírások (pl. Marinov 1994) alapján gyanítható, hogy inkább otthoni jelenség volt, nem pedig a professzionális jósok terepe. Az otthoni kávéfőzési és fogyasztási szokások változásával, illetve a 20. század első felében született generáció kihalásával már családi, baráti körben sem gyakorolják igazán. Összefoglalva az otthon végzett kávézaccjóslás bulgáriai tapasztalatait, megállapítható, hogy funkciója sokkal inkább társasági, szociális, vagyis az egymást jól ismerő, főleg nők kapcsolatának szorosabbá tétele, lelki támogatás, jótanácsok, élettapasztalat átadása a fiatalabbaknak. A finom kávé mellett folytatott jóslás, beszélgetés gondűző, szórakoztató funkciót is betöltött, de arra is lehetőséget adott, hogy az alany átgondolja helyzetét és lehetőségeihez mérten helyes döntéseket hozzon a jövőben.

Irodalom

Albrecht, Misli 1994 Turkish Cypriot and Mediterranean Cookery. London: Havellia Publishing.

Bibina, Yordanka 2019 Le café et les cafés dans la culture turque. In Zaimova, Raia (ed.): Café Europe. 9–20. Sofia: Institut d’Études balkaniques & Centre de Тhracologie, Académie bulgare des Sciences.

[Marinov] Маринов, Димитър 1994 Народна вяра и религиозни народни обичаи. София: БАН.

Vinczéné Peneva Lilia 2001 A bor képe a bolgár népdalokban. Haemus 2001/1. www.slovo.bg/old/f/hu/haemus/101/h200101006.htm. (utolsó letöltés: 2024.07.10.)

 Homokon készült kávé az „Etar” Szabadtéri Múzeumban, Gabrovó, Bulgária
(A kép forrása: https://www.rositza.com/16411/gledajte-si-na-kafe-v-motkovoto-kafene-v-muzej-etar/ )

^[1] www.meridian27.com/content/gadaene-na-kafe

• Nyugodtan tegyél a teába még egy kanállal! – mutatott Aancsik a kis tartóra, amelyben a tejpor volt.

A reggeli teázás, különösen akkor, amikor korán kellett indulni (például halászatra), elhagyhatatlan eleme volt a készülődésnek. Meleg tea nélkül nem kezdődhetett meg egyetlen nap sem – különösen télen. És, ahogy szerte Szibériában, a teát nem helyettesíthette a reggeli kávé Jakutiában. Pedig létezik, elérhető a kávé Jakutia legkisebb falvaiban is. Pontosabban egy olyan kávé érhető el, amelyet az igazi kávéfogyasztók talán nem is tekintenek valódi kávénak. Ez pedig a három az egyben instant, kicsi zacskókban árult kávé. Ugyan Magyarországon a kávéfogyasztók körében eléggé elutasító e keverékek megítélése, érzékszervi vizsgálatok Indonéziában azt mutatták ki, hogy ezek a kávék is jelentős élvezeti értékkel rendelkeznek (Hunaefi – Wicensky 2022). Csupán azért csatoltam be ezt a tanulmányt ide, mert magam is megdöbbentem, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

 1. kép. Három az egyben instant kávé

Azonban nemcsak Magyarországon nem becsülik sokra a három az egyben instant kávét, hanem Jakutiában sem. Ott a 2000-es évek eleje óta ismerik és használják ezeket a kis zacskós italporkeverékeket. Eleinte Jakutszkban jelent meg, és csak később a falvakban. 2002-ben Tandában még egyáltalán nem láttam, 2013-ban Tyajában viszont már teljesen általános volt a Nescafé jelenléte. A Nescaféval azonos időben jelent meg a Nestlé egyik másik terméke is a jakutiai falvakban, ez pedig a NAN márkanevű tejpor volt.

2. kép. Nan tejpor

Ez a két italpor együtt volt jelen az asztalokon, mint például ezen az asztalon is, amely a halászok pihenőhelyén állt 2013-ban a Luku-tó partján, Tyajától 50 kilométerre, benn a tajgában.

3. kép. Reggeli utáni asztal a halászok szállásán a Luku-tó partján

Dacára annak, hogy mind a Nescafé, mind a tejpor használata általánossá vált (ez utóbbi különösen azokban a háztartásokban, ahol kiskorú gyerekek is voltak) 2002 és 2012 között Jakutiában, valójában egyik italpor sem vált teljes értékű élelmiszerré. A táplálkozásban betöltött szerepük kizárólag a helyettesítésre, a jobb, teljesebb értékű ital egyfajta kiváltására szorítkozott. Népszerűségük egyik oka nyilvánvalóan az, hogy egyszerűbb az elkészítésül – csupán forró vízbe kell szórni a port, és már kész is van az ital. A másik talán az, hogy feltűnően édes(kés) az ízük, márpedig az édes, illetve a jó ízt szaha nyelven ugyanazzal a szóval jelölik (min’n’iges). Az édes íz – egy hagyományosan cukor- és mézmentes közegben, így a szaháknál is – rendszerint magas presztízsű.

Ennek ellenére ez a két italpor mégiscsak megrekedt a kiváltás, a helyettesítés szintjén, és igazán fontos alkalmakkor, vagy akkor, amikor valóban szükség van arra, hogy az ital átjárja az emberi testet, és erőt adjon neki, sosem kerül elő. A –40 C°-os hidegben, a tó jegén tartott halászaton például fel sem merülhetett az, hogy a termoszba kávét és ne teát tegyenek, ahogy a tejpor sem tudta kiváltani a tejet számos szerepkörében.

4. kép. Teázás a halászat szünetében 1.

5. kép. Teázás a halászat szünetében 2.

6. kép. Teázás a halászat szünetében 3.

A kérdés az, hogy újdonságuk mellett mi teszi alkalmatlanná ezeket az italporokat arra, hogy hasonló szerepet töltsenek be e közösségekben, mint az általuk kiváltott tea és tej. Ahhoz, hogy ezt megértük, érdemes elgondolkodni azon, hogy kik azok, akik megisszák ezeket az italokat!

Jakutiában az emberekből és nem emberekből álló helyi társadalom megértéséhez elengedhetetlen annak a számba vétele, hogy milyen a test és a lélek közötti kapcsolat. Ez ugyanis nem elvont jellegű, hanem egészen konkrét. Nem elméleti szembenállás van közöttük, hanem gyakorlati kiegészítés. A test és a lélek nem ellentétben áll egymással, hanem együttműködnek az élőlények élete alatt és azt követően is. A szahák szerint három, egymással összefüggő lélek építi fel a világot és hozza létre az egyes élőlényekhez tartozó testeket. Az emberek mindhárom lélekkel rendelkeznek, míg más élőlények általában kevesebbel. Ez a három lélek az anyalélek (ije kut), a földlélek (buor kut) és a levegőlélek (salgyn kut).

Az anyai lélek örökkévaló, és minden egyes újjászületés által tovább él, gazdagodik és kiteljesedik. A fogantatáskor életet ad a földléleknek, amely jelen van minden testtel rendelkező élőlény minden egyes porcikájában. Nem választható el tőle; halálával, a test elhantolásával földdé válik. A levegőlélek hozza létre az élőlények szellemi erejét, és ez a lélek adja az embereknek (és néhány más élőlénynek) a gondolkodás és a vágyakozás képességét.

Ennek megfelelően, a szahák dinamikusan képzelik el a test és a lélek kapcsolatát. A lélek például képes saját testet ölteni, és így elhagyni a testet. Ilyenkor egy kis ember vagy valamilyen rovar (főleg légy vagy pók) formájában jelenik meg. Ez nemcsak az emberekre igaz, hanem a lovakra és a szarvasmarhákra egyaránt. Ugyanakkor a test is rendelkezik lélekkel. Vagyis a testnek is van immateriális összetevője, a léleknek pedig van fizikai megjelenése. Mindegyik részlegesen tartalmazza a másikat.

A lelkeknek és testeknek a közegét az a szigetszerű táj adja, amelyet a tajga végtelen tűlevelű erdejében az emberi életnek otthont adó, lágyszárú vegetációval rendelkező termokarsztos süllyedékekben (szaha nyelven alaas-okban) létrejövő rétek jelentenek. Ezek az alaasoknak nevezett rétek élőlények a szahák számára, és mint minden élőlény, rendelkeznek testtel és lélekkel is.

7. kép. Alaas Jakutiában

Az alaasok teste az a mélyedés, amelyben a rét pihen, a lágyszárú növényzettel és az alaas legmélyebb részén található tó vizével együtt. Határa az erdő. Hasonlóan az emberekhez vagy az állatokhoz, alkalmakként testet öltő lelke is van az alaasnak. A tó vagy az alaas lelkét csak akkor pillanthatja meg az ember (általában álomlátomás során), amikor az elhagyja a testét (vagyis a rét vagy a tó fizikai kiterjedését). Más szóval, a rétek és tavak lelke és teste is dinamikus egységet alkot.

Ezek az élő, érző alaas rétek adják az ember–ember és nem-ember–ember közötti kapcsolatok közegét. Az állatok, emberek és növények lelke és teste ebben a viszonylag zárt térben él és enyészik el, vagy pontosabban alakul át. Egyes élőlények szinte teljes egészében helyhez kötöttek, mint például a lágyszárú növényzet, a tavakban élő kárászok vagy a vérszívó paraziták. Más állatok nem egy, hanem néhány környező tóhoz kötődnek, mint például a szarvasmarhák, amelyek a közeli legelőkön kóborolnak. Egyes fajok részben köthetők egy konkrét területhez, mint például a medvék vagy akár a vándormadarak. A medvék esetében a szahák különbséget tesznek a helyi és a vándorló medvék között, akárcsak a vándormadarak esetében különbséget tesznek azok között, amelyek állandóan fészkelnek egy réten, és azok között, amelyek csak egy rövid ideig pihennek ott míg el nem érik északibb költőhelyüket.

A közeli alaasokon nevelt szarvasmarhákat és lovakat általában helyben ölik le. Vagyis a test (és ennek folyományaként a földlélek) az alaas rét része marad. A levágott, levadászott és elfogyasztott állatok lelke nem hagyja el a helyi rendszert, hanem így vagy úgy, de visszatér vagy részben újjászületik. Az alaas földje és vize ugyanis talajként tartalmazza a területén elpusztult összes élőlény földlelkét. Ez az anyag később az alaasban élő élőlények táptalajává válik. A szahák éppen emiatt számontartják a jó ízű vizet és halászzsákmányt adó tavakat létrehozó iszapokat, valamint az egyes növények számára kedvező talajokat. Egy adott alaas talajának vagy vizének íze minden ott élő élőlényben megtalálható. Voltaképpen ez az a sajátos íz, amit a szahák a finom, tápláló ételekben keresnek.

A jakutiai közös étkezések alkalmával egyre egyértelműbbé vált számomra az, hogy bizonyos helyi ételek olyan megfoghatatlan tápértéket is közvetítenek, amely nem csak a testet táplálja. Mivel a test és a lélek összekapcsolódik az ételek esetében is, ezért az anyagi összetevők (hús, zsír) nem választhatók el az étel más dimenzióitól. Míg egyes ételek (különösen a sok zsírt tartalmazók) a táplálkozáson túl jelentős többletértékkel rendelkeznek, mások (mint például a déli gyümölcsök, a folyami halak vagy a bolti élelmiszerek) nem.

Az ételek zsírossága vagy fűhöz, levélhez hasonló megjelenése és beltartalma egyfajta biztosítékot jelent arra nézvést, hogy ez a rejtett dimenzió a közvetlen tápértéken túl megjelenik a fogyasztás során. A tejtermékek (ürüng as) központi helyet foglalnak el a szaha kulináriában, és közülük is kiemelt jelentőséghez jutnak az igazán magas zsírtartalmúak: például a vaj (aryy) vagy a vajban pirított liszt (salamat). Hasonlóan fontos a földdel közvetlen kapcsolatban lévő lágyszárúak, mint például az üröm (üöre ot) vagy az erdei füzike (kuchu) fogyasztása is. E növények mind az emberek, mind a jószágok testi-lelki gyógyulását, jólétét szolgálják. Jakutiában az Indiából származó teákba is gyakran kevernek helyi füveket. Sőt, e keverékeket ma már külön márkaként árulják is.

7.2. kép. Szahatea – vagyis helyi gyógynövényekből álló tea

Azon ételek és italok, amelyek képesek arra, hogy közvetítsék a táplálás azon dimenzióit is, amelyek nem közvetlenül a test jóllakatására szorítkoznak, azok alkalmasak arra is, hogy áldozatként a helyszellemeket megajándékozzák velük. Az áldozati tejtermékek mellett például a tea, a teafilter is alkalmas erre, ahogy azt például az alábbi néhány áldozóhely is mutatja. Nescafés zacskó ugyanakkor e helyeken nem található.

8. kép. Áldozatként hagyott ételek, tárgyak Tanda felé az úton

 9. kép. Áldozatként hagyott ételek, tárgyak Küp felé az úton

10. kép: Áldozatként hagyott ételek, tárgyak Tyaja felé az úton

A szahák összetett és bensőséges kapcsolatot ápolnak a környezetükkel, amelyet egyebek mellett a füvek, a tej, a zsír és a belsőségek fogyasztása, áldozati ételként való felajánlása, valamint a kaszálást, az állatok megölését övező rituálék erősítenek meg. Az áldozás során a szahák visszaadnak valamit a környezetüknek (a helyszellemeknek) abból a tápanyagból, amely nem csak a testet táplálja és amely a földhöz, a földlélekhez kötődik. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a szahák nem kiváltságos tulajdonosai vagy urai a szubarktikus szarvasmarha- és lógazdaság rendszerének, hanem inkább alkotóelemei. Az emberek szerves részét képezik a tápanyagok és lelkek körkörös áramlásnak. Emberek nélkül az a körforgás, amelyben az alaas rét gyűjti, majd szétosztja a különféle tápláló anyagokat, nem létezne. A tea és a tej pedig része ennek a körforgásnak. A kávé és a tejpor viszont nem. Lélektelen helyettesítői csupán az előbbieknek.

Azt mondtad nekem, Mihály, mielőtt Jakutiában indultam, hogy minden kutatónak legyen egy jól meghatározott kérdése, de ha a terepen van, akkor mindenre figyeljen. Én 2002-ben a rokonság témájával indultam el Jakutiába, és akkor nem gondoltam volna, hogy az élet, a születés és a halál témájának szerves része lehet a teázás megfigyelése, adatolása. Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a kávé pedig nem. Boldog születésnapot, Mihály! Sok-sok kellemes kávézást és teázást kívánok a következő évekre!

Irodalom

Hunaefi, Dase – Wicensky Marusiva 2022 Sensory profile of 3 in 1 instant coffee using emotional-sensory mapping, Flash Profile, and CATA (Check-All-That-Apply) methods. Jurnal Teknologi dan Industri Pangan 32. 2. 169–180.

Előmunkálatok a „Kávé.Társadalom.Gazdaság” című műhöz, 
amely feltehetőleg csak akkor fog megszületni, amikor a szerző már megitta kávéja javát

Az alábbi kis eszmefuttatás a világhálón, valamint saját közvetlen környezetemben végzett minikutatáson és egyfajta autoetnográfián alapszik, melynek célja annak megvilágítása, számomra miért létfontosságú a kávé – témavezető jelenlétében való elfogyasztása.

Mary Douglas és Baron Isherwood (1998: 156) gondolatébresztő munkája szerint „a javak a szertartások segédeszközei; a fogyasztás pedig rituális folyamat, amelynek elsődleges funkciója, hogy értelmet kölcsönözzön az események zavaros áradatának”. Nincs ez másként a kávé esetében sem: fogyasztása gyakran kötődik társadalmi interakciókhoz, értékválasztásokhoz melyek során a népszerű ital a jelentések széles spektrumát testesíti meg.

A kávézás a társadalmi kapcsolatok egyik kulcsszereplője. Akivel kávézik az ember, azzal már van valami dolga. Üzleti vagy magánéleti, komoly vagy könnyed: a kávéra való meghívás a kapcsolatra való törekvést jelenti. Szívélyesség, ami viszonozható; gesztus, amely a vendéglátónak a vendég irányában megmutatkozó fogadókészségét jelzi. Nem tolakodó, nem nyomasztóan lekötelező, de nem is jelentéktelen. A kapcsolatokhoz kapu: belépést biztosít és ígéretekkel kecsegtet, miközben a szabad visszavonulásra is lehetőséget ad. Érdemes hát jelentős erőfeszítések árán hozzáedződni a keserűségéhez, mert alkalmat ad arra, hogy adjunk és elfogadjunk, mikor a pohár víz a gesztusok nyelvén túl semmitmondó, az alkoholos ital túl sok vagy túl bizalmas lenne.

Egy kutató a terepen – ha kávéval kínálják – már tudja, hogy nem utasítják el a kíváncsiskodását. Ha tanára hívja meg a diákot egy kávéra, az már kollegiális viszonyt, szellemi partnerséget jelent, de legalábbis az ahhoz vezető út első lépéseit jelzi.

A kávé gazdasági jelentősége jórészt azokon a szimbolikus értékeken alapul, amelyekkel a társadalom felruházza azt. Az egyre magasabb érték egyre szélesebb piaci igényeket generál.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kávé mai világunk metaforája is. Posztmodern társadalmunk a kávé társadalma lett: egész társadalmi létünk a kávé körül forog. Valami igazán lényegit ragad meg abból a rendszerből, amelyben élünk: ezért is lehet egyre népszerűbb és keresettebb árucikk; s úgy, mint a globalizáció, feltartóztathatatlanul tör be a világ legeldugottabb zugaiba is, ahol korábban esetleg nem ismerték és nem fogyasztották.

Miért pont a kávé? Miért nem a málnaszörp vagy a forró csokoládé lett kultúránk szimbóluma? Minden bizonnyal azért, mert mindent fel- és meggyorsító, élénkítő hatása egyedülálló módon passzol egyre gyorsuló világunkhoz. Legalábbis az ’alkalmassá tétel’ ígéretével kecsegtet: aki issza, mágikus cselekvésével azt célozza meg, hogy felkészítse testét és elméjét a teljesítésre, megfelelésre – a mókuskerék pörgésére.

A kávé egészen sajátságos, bárhova beilleszthető „joker” fogyasztási cikk: minőségtől, napszaktól és alkalomtól függően más-más jelentéssel töltődik fel. Egyszerre hétköznapi és luxustermék, alapvető tartozéka a kába reggeleknek és a gazdag estélyeknek. A kávé a mondatkezdő nagybetű és a mondatvégi írásjel: ott van a kezdeteknél és a lezárásoknál.

A mi társadalmunkban sok ember számára a kávé jelzi a nap kezdetét. A megrögzött koffeinisták állítják: addig a szemüket sem tudják kinyitni, amíg meg nem isszák a napindító kávéjukat. Az ébrenlét és az éberség szimbóluma: ez úgy tűnik, közmegegyezés tárgya – holott a hozzászokás ezt a hatást erősen mérsékli. A munkaidő kezdetét jelzi, de a munkanap során éppen úgy ürügy lehet a pihenésre és felfrissülésre is. Kísérheti a szál cigit vagy a tízórait, uzsonnát, lezárhatja az ebédet, de sokan isszák éhgyomorra is.

A kávé megítélése ugyanilyen változatos: rossz és jó híre számtalan, egymásnak ellentmondó diskurzus terméke. Mivel még egyetlen tudományágon belül sem feltétlenül egységes a róla kialakult vélemény, így bárki kiválaszthatja saját maga számára a megfelelő érvet vagy ellenérvet a fogyasztására. Még élettani szempontból is nehéz egyértelműen megállapítani, kinek a számára, mikor, hány alkalommal, milyen mennyiségben és milyen formában elkészítve ajánlott innia. Elég, ha csak a böngészőbe beütjük a kávéfogyasztás kulcsszót, máris temérdek cikk, híradás próbálja az olvasót rá- vagy lebeszélni a kávéivásról.

Így talán nem túlzás azt mondanunk, hogy a kávé fogyasztása voltaképpen egyéni érzékenységtől és olyan hiedelmektől függ, melyeknek terjedési útvonala és sebessége hullámzó, s jóformán követhetetlen.

Az orvosok és természetgyógyászok egy része egészségkárosítónak gondolja és a tisztátalanságot fokozó, a testet elsavasító élelmiszerek közé sorolja. Narancsbőr, dehidratáltság lesz a büntetése annak, aki fogyaszt a bűnös italból.

Aztán fordul egyet a kocka, s máris vitamin- és antioxidáns tartalmáért dicsérik, s a narancsbőr megszüntetésére kívülről, testápolókrémek összetevőjeként ajánlják. A reklám szerint a „hajért való harcban” is jó szolgálatot tesz – amelynek legalkalmasabb eszköze természetesen a fejbőrre kent koffeintartalmú sampon.

A kávé a megtisztulást is jelenti: egyesek számára a rendszeres fogyasztása a záloga annak, hogy emésztésük egészséges ütemben és szaporán működjék. Ugyanakkor egyes szakemberek fordítva ajánlják használni, hiszen a kávénak köszönhetően nemcsak a pavlovi reflexek miatt távozik a testből salakanyag, hanem az ellentétes nyíláson át beöntve valóban alkalmazzák béltisztításra.

Ami a perifériális keringés stimulációját illeti, egyre több szakértő esküszik a kávé elbutulásmegelőző és öregedéslassító hatására. Azt állítják, hogy olyan neurodegeneratív betegségek ellen, mint a demencia vagy az Alzheimer-kór, igenis hatásos védekező módszer lehet a kávéfogyasztás. A betegséget a mikrotubulusokhoz kapcsolódó tau fehérje felhalmozódása jellemzi, de a presszókávé molekuláris összetétele ezt megakadályozhatja. A napi adagot azonban patikamérlegen kell kimérni, mert az ötödik csésze után már zsugorítja az agyat!

Viszont négynél alább nem érdemes adni, mert csakis így remélhetjük idős korunkra, hogy fittek és fiatalosak maradunk. Megvéd a cukorbetegség ellen, sőt, ma már egyenesen daganatellenes, szív- és keringésjavító hatásáról értekeznek.

Van, aki a fáradtság elűzését, koncentráltságot, elmélyülést várja a kávétól, míg egyes szellemi irányzatok tudatmódosítónak, függőséget okozónak tartják, s mint ilyet, tiltják. Orvosi kutatások igazolni vélik, hogy a kognitív folyamatok elősegítését hiába reméljük tőle: arra hajlamos egyének élesebb elmét nem, legfeljebb egyre fokozódó szorongást tapasztalnak meg a túlzott kávéfogyasztástól. A munkavégzés hatékonyságában és gyorsaságában pedig nem találtak különbséget a koffeint rendszeresen fogyasztók és nem fogyasztók között, ami feltehetően a hatóanyagához való hozzászokással magyarázható.

Erdős Pál, a 20. század legkiválóbb matematikusa azonban hitt a kávé mágikus hatásában, és presszókávét, koffeintablettákat fogyasztott, hogy hosszú órákon keresztül dolgozhasson éjszaka is. Híres mondása szerint „a matematikus olyan gép, amely a kávét tételekké alakítja”.

Ez a tétel túlságosan is jól hangzik ahhoz, hogy ki ne próbáljuk a társadalom- és bölcsészettudományok terén. Jómagam már korábban is, még mielőtt Erdős Pál mondására rátaláltam volna, számtalanszor kerestem az ihletet és munkakedvet a kávéban – mindhiába!

E próbálkozásaim egyet mindenképpen igazolnak: a kísérletet csakis a megfelelő „készülékbe” öntött kávéval lehet reprodukálni. A zsenialitás tehát sajnálatos módon nem sorolható a kávé pozitív mellékhatásai közé. Meggyőződésem szerint átlagosan felkészült bölcsészek egyetlen módon fordíthatják javukra a kávéfogyasztás szertartását: ha a következő csészényit legkedvesebb témavezetőjük társaságában fogyasztják el egy elmélyült eszmecsere közben.

Egy dologban azonban saját tapasztalataim alapján is biztos vagyok:

A kávé maga az egészség: minél több nap fogyaszt belőle valaki élete során – annál tovább él!

Irodalom

Douglas, Mary – Isherwood, Baron 1998 A javak használatának változatai. In Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. 150–159. Szemeszter. Budapest: Osiris Kiadó.

Weboldalak:

Ha jót akarunk, vedeljük a kávét (msn.com)

https://in.hu/eletmod/kave-hatasa

https://www.webbeteg.hu/cikkek/egeszseges/8635/a-rendszeres-kavezas-milyen-a-hatasa

(A kép mesterséges intelligenciával készült.)

- Esszé -

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a kávéról fogok írni. Nem annyira fontos téma ez a terepemen, Nyugat-Szibériában, hogy erre készülhettem volna. Viszont Sárkány Mihály születésnapja elegendő indok arra, hogy végiggondoljam, mit lehet elmondani a kávéról az én terepemen átszűrve a nemes italt.

1992-ben végeztem első terepmunkámat a vaszjugáni hantik között. Ottlétem éppen egybeesett a „лихие девяностые” (lihije gyevjanosztüe), vagyis a ’súlyos, gonosz kilencvenes évek’ időszakával. Erről a korszakról, amely valójában a független Oroszország első évtizedét, Borisz Jelcin regnálását jelenti, makroszinten is lehet beszélni, és akkor az augusztusi puccs, a Gajdar-reform brutális gazdasági megszorításai, az állami vagyon kiszervezése az akkor születő orosz oligarcharéteg számára, az árak liberalizálása, az alkotmányos válság, a csecsenföldi háború, a terrorizmus és a szervezett bűnözés térhódítása; vagy éppen a demokratikus intézmények bevezetése, a lokális és etnikus önrendelkezési jogok elismerése, és a nyugatosodás kezdete az, amit meg kell említenünk. Ha a hétköznapi emberek mikroszintjét tekintjük, akkor viszont a hónapokig, esetenként akár egy évig is el-elmaradó fizetések, a lakossági megtakarítások leértékelése (egyik napról a másikra a megtakarítások három nagyságrenddel kevesebbet értek), az ellátási bizonytalanság, az árú- és pénzhiány, a bűnözés és a bódítószerek elszabadulása, az állami ellátórendszer összeomlása, a kollektív vagyon felszámolása és ezáltal a munkahelyek megszűnése, a totális létbizonytalanság jellemzi ezt az időszakot. Ekkor, amikor alapélelmiszereket sem mindig lehetett kapni az éppen akkor megszűnés alatt álló novüj vaszjugáni állami boltban (ОРС, Отдел рабочего снабжения = ORSZ, Otgyel rabocsego szanbzsényija, vagyis Munkásellátási Osztály – állami bolthálózat), amikor a legnagyobb luxusnak a cukrozott sűrített tejes konzerv számított, amit kanállal ettünk édesség helyett, fel sem merült az, hogy bárhol, bárkinél kávét lehetne inni. A tea volt az egyetlen olyan forró ital, amit inni lehetett – a tea fogyasztásának amúgy is évszázados hagyományai voltak addigra nemcsak Oroszországban, de Szibériában is.

1998–99-ben jártam másodszor a vaszjugáni hantik között. Utam ekkor egybeesett az 1998-as gazdasági válsággal, a rubel összeomlásával, a bankválsággal és az ezzel párhuzamosan elvesztett magánmegtakarításokkal, cégcsődökkel, az infláció elszabadulásával, a továbbra is fennálló fizetéselmaradásokkal és pénzhiánnyal, az életszínvonal további esésével. Mindennek ellenére ezt az időszakot a fogyasztási lehetőségeket tekintve a kialakult magánkereskedői hálózatoknak köszönhetően Nyugat-Szibériában is jelentős árugazdagság jellemezte: a termékeknek az eddiginél jóval szélesebb és igényesebb kínálatát vehette meg az, akinek erre pénze volt. Ebben a helyzetben a különböző meleg italok fogyasztása is lehetővé tette a társadalmi határok kialakítását, az egyéni identitások kifejezését. Vagyis ekkor azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik között javarészt a terepmunkám zajlott, továbbra is kizárólag teát fogyasztottak, ugyanakkor a falu gazdasági, politikai és kulturális elitje egyre gyakrabban fogyasztott kávét. Amikor velük találkoztam, náluk vendégeskedtem, engem, a külföldi, ezért magas presztízsű vendéget olyan ételekkel és italokkal kínáltak, amelyeket ugyancsak magas presztízsűnek ítéltek, és amelyekről úgy gondolták, hogy nálunk „nyugaton” azt szokták enni-inni az emberek. Ebben a presztízsfogyasztási stratégiában, amely a külföldi – amúgy erősen kettős megítélésű – normákkal, életszínvonallal való azonosulást, sok esetben annak imitálását, valamint a társadalom szegényebb rétegeitől való elhatárolódást jelentette, nagyon fontos szerepe volt a kávénak. Ebéd vagy vacsora után kávéval kínáltak, behozták és büszkén mutatták az instant kávé dobozát, beszéltek arról, hogy mennyire szeretik ők is a kávét. Én, a kofemán, ebben a helyzetben az időnként az orrom előtt elhúzott kávé-mézesmadzag hatására „komolyan szenvedtem” a kávé hiányától, ami 1992-ben fel sem merült. Ennek most sem biológiai oka volt, mert ha kávémániám biológiai függést jelentene is, akkor a teában levő koffein egyértelműen helyettesíteni tudta volna a kávét, hanem egyértelműen a kávé íze, a kávézás rítusa volt az, amelynek hiányát éreztem. Az alkalmankénti látogatásaim a falu elitjénél ezért azt jelentették, hogy a folyamatos teázás közben igazi kávészünetet tartottam, és úgy ittam bögréből a hosszan felvizezett instant kávét, mint otthon a legjobb mokkát. A hasonlóság az otthoni mokka és a terepi sokvízben oldott kávé között nemcsak az élvezet hasonló szintjét jelentette ott és akkor a számomra, hanem a helyzetbe kódolt eleganciát is: én bizonyosan, de akkori érzéseim – és naplóm elszórt jegyzetei – szerint a kávét feltálalók is a minket körülvevő valóságtól való elemelkedésként, egy másik világhoz való virtuális kapcsolódásként élte meg a pillanatot.

2001-es, 2008-as és 2012-es terepmunkáim során a kávé köznapivá válásának folyamatát éltem meg. A 2008-ig tartó folyamatos gazdasági növekedés, az infláció lassulása, a bérek kifizetésének rendszeressé válása, az emberek életszínvonalának lassú emelkedése és még a falusi boltok kínálatának folyamatos bővülése is azt jelentették, hogy sok, korábban elérhetetlen árucikk hétköznapivá vált. Így járt a kávé is, amely elvesztette identitásképző szerepét, hiszen mindenki és bármikor hozzá tudott férni, nem volt továbbra alkalmas társadalmi rétegek, osztályok elhatárolására, ellényegtelenedett a kávénak a társadalmi ranglétrán betöltött hely kijelölésére szolgáló funkciója. Ekkor már én sem csak a helyi elitnél találkozhattam vele, hiszen a kávésdobozok egyre állandóbban ott álltak az asztal közepén, a teafilterek, a cukorkás edény és a kristálycukor mellett, és 2008-ban már a házigazdám házában is megjelenő vízforralóval már nemcsak teát, hanem kávét is bátran forrázhattam magamnak szinte bárhol. Sőt, 2012-ben házigazdám vőjével az erdőt járva, a tábortűz mellett megpihenve, a kotnyeles kutyát arrébb-arrébb hessentve már nem teát dobtunk a tűz fölött lobogó teáskannába, hanem a piros dobozos Café Peléből kanalaztunk bele. Mert egyvalami állandó maradt: a kávét porból készítettük, sok vízzel leöntve gyengén ittuk, és még cukrot is tettünk strapabíró bádog bögréinkbe. A külföldöt idéző vélt eleganciáját azért nem veszítette el teljesen a kávé, mert az említett erdei tábortűz melletti kávézásunk alatt érezni lehetett, hogy útitársam ezzel a saját társadalmi helyzetéről és életéről dédelgetett álmait fogalmazza meg, mint ahogy a kávézás közben a ketchup és az adzsika (csípős paprikával, fokhagymával és más fűszerekkel készített, időnként ketchup állagú kiszerelésben is kapható kaukázusi eredetű paprikakrém) közti élvezeti különbségekről, a sózott és a gyengén sózott uborka előnyeiről és hátrányairól, a gomba helyes elkészítési módjáról és a Bloody Mary receptjéről folytatott, ugyancsak elegánsnak feltételezett gourmet beszélgetés is erre szolgált. A hétköznapivá vált kávé nekem azonban már egyáltalán nem okozott olyan örömet, mint korábbi terepmunkámon, elvesztette az otthont felidéző képességét, ezért egyre jobban éreztem vízszerű hígságát, az „igazi” mokkára csak nyomokban emlékeztető fanyarságát. Ezért – magamat is meglepve – egyre többször választottam a teát a kávé helyett. Ekkor már a tea kapott nosztalgiát ébresztő szerepet: emlékeztetett korábbi terepmunkáim – minden nehézsége ellenére – ekkor már idillinek tekintett pillanataira, amikor egyre öregedő és kávét soha nem ivó házigazdámmal még rendszeresen jártuk az erdőt, amikor hónapokat töltöttünk erdei vadászházában, amikor vendéglátó családomból még mindenki élt, és rajtuk kívüli legjobb barátaim sem haltak még meg, többnyire erőszakos halállal. Csak utólag tűnik tudatosnak, de a kávé mellőzése, a tea fogyasztása engem egy eltűntnek tekintett világhoz kötött, amit házigazdám veje semmiképpen nem érthetett meg, mert neki az évek alatt bekövetkezett változások egészen mást jelentettek, nélkülözték a nosztalgia leghalványabb árnyalatát is. Más vágyak, más álmok, más nosztalgiák határozták meg azt, hogy teát vagy kávét teszünk a bádogbögrébe.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a kávéról fogok írni. Nem is tettem. Valójában terepmunkám időben folyamatosan változó kereteiről, a társadalmi presztízsről, az identitásképző folyamatokról, a helyiek és a saját külön utakon járó vágyainkról, és saját terepi érzéseimről, nosztalgiáimról írtam.

Köszönöm Sárkány Mihálynak, hogy ezt véigiggondolhattam.

Ezt is köszönöm neki!

Kávézás a tajgában, 2012 (saját felvétel)

A tudományos élet működésének ritkán bemutatott intim pillanatai a munkahelyi közös kávézások. Ezek az alkalmak igen gyakran olyan beszélgetéseknek adnak teret, ahol konferenciákról, pályázatokról, szerkesztési munkákról esik szó. Sőt, az intézeti kutatónapok egyik lényege éppen az, hogy lehetőséget teremt az ilyen (spontán) megbeszélésekre. Írni, gépelni, olvasni ugyanis bárhol lehet – de megbeszélni, egyeztetni leggyakrabban az intézeti napokon szoktunk. Erre pedig kiváló alkalmat teremtenek a közös kávézások.

Azok a kérdések, miszerint „Te nem kérsz egy kávét?” vagy „Most jössz kávézni, vagy inkább később szeretnél?” esetleg „Kávéztál már?” sokkal inkább azt jelentik, hogy „Jó lenne egy kicsit beszélgetni.” vagy valami olyasmit, hogy „Ezt jobb lesz szóban megbeszélni, mint megírni egymásnak.”.

A közös kávézás, az intézeti asztal körüli találkozások számos alkalommal segítettek a közös döntéshozatalban, a kutatási feladatok elosztásában, pontosításában, vagy éppen a nézetkülönbségek elsimításában.

A kávézás ezen túl az általánosított csere kortárs felbukkanásának egyik ritka területe is. A kávé lefőzése ugyanis közösségi értékkel is rendelkezik. Aki kávét főz, az gondol arra, hogy kinek jut még belőle, ki kérhet még. Ez egyúttal megszabja a szűrőbe betöltött kávé mennyiségét, a hozzáöntött víz mértékét. A megmaradt kávé mellett olykor papírt is találni „reggeli kávé” vagy „friss kávé” felirattal, ami arra utal, hogy nyugodtan meg lehet inni, nem tegnap óta lötyög a lé a tartóban.

A kávé állapotáról és mennyiségéről szóló beszélgetések szintén szorosra szövik a kutatói közösség tagjai közötti kapcsolati hálót. A megmaradt kávét kérdés nélkül rendszerint senki nem issza meg. „Ezt te főzted le?”; „Ki kér még egy kis kávét?” kérdezik egymástól a kávéfőzőből önteni készülők. Minden bizonnyal van némi különbség abban is, hogy ki milyen (hosszú, erős, jóízű) kávét főz – de ezt már csak azok ismerik fel, akik gyakran isznak kávét, és adnak ezekre a szempontokra.

A közös kávézás gazdasági alapjait a becsületkassza teremti meg, amely sajátos gazdasági stratégiákat szül. A kávé árának meghatározása, a fizetés alkalmankénti vagy előre történő megoldása, az olykori potyázások becsúszása mind gazdagítják az intézeti kávézás jelenségkörét.

És persze az egész nem működne, ha nem lennének olyan emberek, akik gondoskodnak arról, hogy a kávé megvásárlása, feltöltése, a kávéfőző, a csészék tisztítása ne maradjon el. Mert ugyan mindenki igyekszik maga után olyan állapotban hagyni a kávézás eszközeit, terét, ahogy maga is találta, de azért mindig becsúszik valami hiba. Erika, Ibolya és Zsuzsi nélkül nem működne mindez.

Végül: az alábbi képek valójában rekonstruálni kívánták a közös kávézást, ám az élet felülírta a rendezők szándékait. Az asztal mellett spontán módon megkezdődött az intézeti évkönyv 2025-es számának megbeszélése, az intézeti teakonyhában pedig megjelentek olyan kutatók is, akik mindenféle rekonstrukciós szándék nélkül egyszerűen kávézni érkeztek. Arról, hogy a képek csupán rekonstrukciók, számos apró és nagyobb részlet árulkodik, ezek felderítését pedig Sárkány Mihályra bíznánk, aki nélkül ezek a közös, intézeti kávézások sokkal szürkébbek, unalmasabbak és tartalmatlanabbak lettek volna az elmúlt évtizedekben.

A képeket Szilágyi Levente készítette.

Mészáros Csaba

A kávéivás sajátos ívet írt le gyerekkorom mindennapi kávétlanságától a mai napig tartó mindennapi szükségletig. Életem változó kávékorszakai és fordulópontjai talán kicsit a magyar közélet és gazdaság bizonyos jellegzetességeinek is tükrei, ha nem is az egész társadalom, de egy szűk (mindig viszonylag szegény) értelmiségi réteg vonatkozásában.

Első kávéemlékeim 5–6 éves koromból, a 2. világháború háború első éveiből a sarki, általunk csak „Meinl”-nek nevezett bolt piros fezes kávéivó figurájához és az üzlet cégérének feliratához kötődnek: Meinl Gyula, Magyarország legnagyobb kávészaküzlete. Hát itt sok minden volt akkor, csak kávé nem, pontosabban volt kávé: Franck és Cikória. Én azt hittem, hogy ez a kávé, és utáltam egyre inkább, mert a háború előrehaladtával a reggelire kapott tejeskávéból tej és cukor nélküli keserű kávévá változott, és a vele járó vajas vagy zsíros kenyeret felváltotta az üres kenyér, a háború utáni években pedig a kukoricalisztből és vízből sütött prósza. A pótkávé neve és tartalma változott, de még szörnyűbb lett azáltal, hogy a prósza-korszakban megpróbálták melasszal édesíteni.

Az egész ügymenetben csak a kávédaráló volt valódi, szüleim ősrégi babkávé-idejének hagyatéka, majd egy árpakávékorszak után az ’50-es években állt újra, kivételes esetekben a babkávé szolgálatába. Kivételes esetnek számított, amikor édesapámat, a református lelkészt körülrajongó gyülekezeti nénik istentiszteletek előtt a nem tudom honnan, hogyan szerzett nyers kávét pörkölték, darálták, főzték a konyhánkban, kizárólag Pócs nagytiszteletű úrnak. Igazi kávéillatot ekkor éreztem először.

Édesanyám is kiváltságos volt az igazi kávé élvezetében. Az ’50–’60-as években Budapest tőlünk távoli tájain (például Angyalföldön, Pesterzsébeten) tanított, ahová csak hosszas villamosozás után ért el, és mint öt gyerek anyja, halálos fáradtan. Ha fizikaóráján hirtelen rátört az álmosság, elrágcsált egy-két kávébabot a zsebében őrzött szemekből. A ’60-as évek végén, vele utazó tanár barátnőjével, hazafelé olykor már presszóba is beültek egy szimplára két villamos között.

Körülbelül ez időtől kezdve éltük meg férjemmel közösen kávéivásunk kifejlődésének fontos állomásait. Ez elsősorban otthon főzött kávét jelentett – presszóban kávét inni továbbra sem nagyon tellett, bár kezdett kialakulni (Szolnokon, majd Pesten is) az olcsó presszók köre, ahova néha mozi után vagy egy megbeszélt találkozóra betérhettünk. Emlékezetem mégis inkább a kínos eseményeket őrzi, amikor nem volt pénzünk kávéra. Mikor 1960-ban Szolnokra érkeztünk, hogy a Damjanich János Múzeumban elfoglaljuk állasainkat, Kaposvári Gyula, kedves múzeumigazgatónk a múzeum és a könyvtár étkezdéjébe is elkísért bennünket, majd közös ebédünk után meghívott bennünket a szomszéd presszóba egy kávéra. Ezt ő fizette, de jól emlékszem ijedtségünkre: itt ez a szokás? hogy lesz erre pénzünk minden nap? Még kínosabb élményünk volt egy akkoriban tett pesti utunkon: a Nagykörúton mendegéltünk hosszasan, és éppen a Royal szálló presszó részlegénél fáradtunk el annyira, hogy, pénzünket megszámolva, megállapítottuk, hogy két szimplát megengedhetünk magunknak. (Úgy emlékszem, a szimpla akkor 1 forint 60 fillér volt, a dupla 3 forint 20, majdnem, mint 1 kiló kenyér.) Beültünk és rendeltünk volna két szimplát. Úgy nézett ránk a pincérnő, mintha sáros lábbal léptünk volna a szalonjába: „Itt, szimplát? Itt csak duplát szolgálunk fel!”

Magyarországi utazásaimon – amelyek főleg falvakba tett gyűjtőutak voltak – szinte sohasem ittam kávét, mert nem voltak még falusi presszók (sem neszkávé az úticsomagomban), de a 60-as években még nem voltam annyira a kávé rabja, hogy ez nagyon hiányzott volna. Emlékszem egy szlovákiai gyűjtőutamra, amelyen mindig álmos voltam. Az is előfordult, hogy az adatközlő szavainak lejegyzése közben hirtelen elbóbiskoltam – de nem jutott eszembe, hogy rajtam a kávé segítene. Nem így kedves tanárnőm, Dömötör Tekla, akivel ez idő tájt mentem közös gyűjtőútra a Baranyába telepített csángókhoz. Gyűjtöttünk is, persze, de az én egyik többletfeladatom az volt, hogy presszót, vagy egyáltalán, valami kávéivási lehetőséget hajtsak fel a faluban. Persze nem találtam ilyet, ami Teklát meglehetősen kétségbe ejtette; ő nálam szemmel láthatóan előbbre tartott kávészenvedélye kifejlesztésében.

Férjemmel 1962-ben zajlott első nyugati utazásunk (a háromévenkénti rokoni meghívás – de a rokon fizesse az utat! – lehetősége révén). Belgiumban élő unokatestvéreimhez mentünk rövid időre, majd onnan Londonba hosszasabban; útközben megálltunk Bécsben egy napra, visszafelé Vajda László meglátogatása ürügyén Münchenben tartózkodtunk három napot. E széles spektrumú vállalkozás során a kávékészítés és kávéivás számos változatát éltük meg. Bécsben jelentős összeget áldoztunk két valóban minőségi kávéra egy akkor még javában üzemelő „igazi” monarchiabeli kávéházban. Imponáló volt a berendezés is: az igazi tonettszékek, az elegáns újságtartók – persze a lapok nagy választékával. Liège-ben francia módra itták rokonaink a kávét, igaz, kézzel darálták, de volt valamiféle presszógépük; nagyszerű kávé jött ki belőle. Londonban nem találtunk kávét, csak teát – visszatért a tea-korszakunk. Az egésznek a negatív „koronája” a német filteres kávé volt, (ez egy mosogatólé-szerű híg lötty), nem Vajdánál, mivel ő úgy döntött, hogy nem issza, mert rossz, inkább teázott.

A bécsi kávéház luxusát többször nem engedhettem meg magamnak. A Collegium Hungaricumban megélt tanulmányútjaim során az egyetemi kávéautomatákkal kellett beérnem, vagy, ha úgy döntöttem, az ebédem egy (nem túl jó) kávé és egy sütemény volt az egyetemi büfében. De ha a várost jártam, jól jöttek az Eduscho boltok. Első utam előtt már Bécset többször megjárt barátnőm szinte legfontosabb útbaigazító tanácsa volt, hogy ezekbe menjek kávét inni, itt a legolcsóbb, noha állni kell, és éppen a könyvtárak, múzeumok közelében van a legtöbb ilyen üzlet (ha jól emlékszem, ezekben 1-2 schilling körül volt egy kávé).

1964-ben Keletre is utaztunk, Moszkvába, az IUAES VII. Antropológiai és Etnológiai Világkongresszusra. Itt újabb szörnyű kávéváltozatot fedeztünk fel, a citromos feketét. Muszáj volt meginnunk, ugyanis mire észbe kaptunk, a pincérnő előzékenyen belerakta a citromszeleteket a kávénkba (gondolván, hogy nem tudjuk, mit kell a citrommal csinálni – hát tényleg nem tudtuk).

Ezekben az években otthon eleinte mi is teázgattunk, a vendégeket is (a ritkább vodka vagy pálinka mellett) inkább teával kínáltuk – a jó „orosz tea” elég olcsó volt (emlékszem a teakészítés fortélyairól folytatott konyhai vitáinkra). Emellett azonban lassan kialakult, majd meggyökeresedett és részben átvette a tea helyét a házi kávéfőzés szokása. A kávéhoz azonban daráló is, kávéfőző is kellett. A régi családi kávédarálót én örököltem, de főző nem termett rögtön. Nagy esemény volt, amikor bátyám Dubnából (a Moszkva melletti atomfizikai kutatóintézetből) hozott ajándékba egy elektromos kávédarálót, amelynek révén a kávédarálás férfimunkává vált, kávédarálónkból pedig konyhai dekoráció lett. Ezáltal a férfiak is mentesültek az elektromos darálás „nehéz” terhe alól. Nem is történt ebben változás a téglatestté préselt darált kávé megjelenéséig. Ilyet szintén ajándékba kaptunk először.

A török kávé ötletét férjem hozta haza jugoszláviai atlaszgyűjtő útjáról 1965-ben. Ehhez nem kellett kávéfőző, csak egy kislábos. Azt hittük, török kávét csinálunk, amikor a Zsolt hozta receptet követve gondosan háromszor felforraltuk a kávét, majd hagytuk a zaccot leülepedni. Jó, hogy addig nem kóstoltam a valódit, mert az azért sokkal jobb volt, mint a Csalog-féle változat. Későbbi tanulmányútjaimon, Belgrádban, Skopjéban, Szófiában, nemcsak csodálkoztam a kávézók elé kirakott asztalkáknál nagy ráérősen órák hosszat kávézgató férfiakon (ennyire ráérnek? és hogy tudnak ennyi kávé után aludni? és hol vannak a nők?), hanem ittam is: príma volt. Kiderült persze, hogy mindegyik országban mást tartanak „igazi” kávéfőzési technológiának. Én eltérő aromákat ugyan nem észleltem, de mindegyik kávé finom volt.

Egy különleges törökkávé-kalandom Berlinhez, a filteres kávé őshazájához fűződik. 1966-os, féléves kelet-berlini ösztöndíjam jóvoltából. Minden vasárnap vendégül látott ebédre a szomszédomban lakó evangélikus pap és családja, és az lett a szokás, hogy velem főzetik meg a vasárnapi ebédet a „jó magyar ízekért” (miután egyszer-kétszer vendégül láttam őket, megunták fűszertelen répaleveseiket). Ez oda vezetett, hogy az ebéd utáni kávéjukat is velem csináltatták; ezt mindig egy „Mädchen, koch Kaffee!” rituális felkiáltás vezette be). Nem tehettem mást, mint hogy a filteres kávénak való porkávéból „török kávét” főztem a Csalog-módszerrel, amit ők zseniális magyar kávénak tartottak, mivel sokkal erősebb volt, mint az ő megszokott löttyük.

Sokkal később, már századunkban kerültem, mondhatni, intim kapcsolatba a török kávéval a törökországi Safranboluban, ahol egyetemista lányok a bazár egy kávézójában jósoltak nekem a csészealjra kiborított zacc felvett alakzataiból. Ahogy elmesélték, nemcsak turistáknak produkálják ezt, maguk is mindig csinálják, kávézások utáni szinte kötelező szertartásként. 

1–3. kép. Egyetemi hallgatók kávézaccból jósolnak (Peti Lehel is jelen volt). Safranbolu, Törökország, 2015. Emine Ulatan fotói.

A 60-as évek végén körülöttünk élő rokonaink, barátaink már meglehetősen unták (utálták?) a mi örökös török kávéinkat. Egy barátnőnk Eszter lányunk születése előtt ígéretet tett, hogy ha lányunk lesz, kapunk tőle ajándékba egy kotyogót. 1970 április 1-jén megszületett Eszter, azóta van kotyogó a háznál, mind a mai napig. Sok idő telt el, mire (2010 körül) újabb ajándékként, már Eszter férjétől, egy kapszulás kávéfőzőre tettem szert, azután egyik menyemnek is ajándékoztam már ilyet. Mindemellett fennmaradt a kotyogó is. Pesten csak vegetál a magasabb presztízsű kapszulás kávéfőző mellett, de Vértesacsán egymagában létezik – a hétvégi házba még megfelel.

A 70-es, 80-as években már szellemi munka nemigen volt elképzelhető kávé nélkül, az otthoni kávéfőzés rendszeressé vált. Vendégeinket is inkább kávéval kínáltuk, mint teával, amikor örököltünk nagy-nagynénémtől egy ezüsttálcát és egy ezüst cukortartót, cukorfogóval. Valahogy nem illett szegényes háztartásunkba az ezüst cukortartó, különösen nem a cukorfogó. Barátaink nevetgéltek: „Csalogéknak ezüst cukorfogójuk van”. Hát nem sokáig nevettek, ezüsttárgyainkat csakhamar el kellett zálogosítanunk, hogy a gyerekek a hónap végén is gyümölcshöz jussanak.

Mindemellett megjelent a neszkávé, ami sok háztartást forradalmasított. Az enyémet nem, mert nem szeretem az ízét, de mi tagadás, szükségből használom. Például konferenciaútjaimon sokszor töltött be szinte életmentő szerepet az úticsomagomban vitt neszkávé. Enyhén lenéztem azokat, akiknek a neszkávé (főleg a tejporos-cukros változat) a jobbik, inkább azt isszák otthon is. Számomra az igazi – talán koromnál fogva – a kotyogóban főzött darált kávé maradt.

Napjainkra a régi vágású presszók sajnos megszűntek, kávét inni cukrászdában és gyorsbüfékben lehet, ha a sok lótás-futás közepette szeretne az ember kis időre megpihenni és felfrissülni. Ennek én is részese vagyok, az inflációval egyenes arányban ritkuló alkalmakkor. Baráti beszélgetésekre az idejétmúlt presszók helyett kocsma vagy bár szolgál, ahol talán kávét is lehet a szesz mellett/helyett inni. Divatba jött a kávéházak felújítása különböző nosztalgiáknak hódolva, de korántsem írók tanyáznak ott naphosszat, mint állítólag 100 éve még, hanem leginkább külföldi turistákkal vannak tele, akiknek azokat mint a mai Budapest jellegzetességeit mutogatják. Legalábbis a nevezetes New York kávéházzal ez a helyzet.

Ami engem illet, nem hagyom magam befolyásolni az egészégügy állandóan változó tanácsaitól, sem a természetgyógyászat szamárságaitól (mint például: pörköljük otthon a kávét, úgy nem keletkeznek benne rákkeltő anyagok). Ahogy a kotyogónál, úgy megrögzült kávéivási szokásaimnál is megmaradtam, ami általában napi három kávét jelent, reggel, délben és délután (persze vannak szükséghelyzetek, amikor ezt túl kell lépni). Az egyik orvos szerint ez sok „ebben a korban” és „ilyen vérnyomás mellett” – ezt azonban kellemesen ellensúlyozza egy másik orvos, aki azt állítja, hogy napi három kávé az infarktus megelőzésére éppen jó.

Kedves Mihály, antropológus mesterem!

Neked köszönhetem, hogy kaptam egy nézőpontot, ahonnan antropológusként figyelhetem a világot és ahonnan értelmet adhatok azon dolgoknak, amelyeket a terepen tanultam a világ működéséről. Sajnos az eredeti témafelvetésben, a kávéfogyasztásban nem éreztem sem a múlt szibériai, sem a jelen közép-ázsiai terepét meghatározónak. Később azonban a honlap egyik szerkesztője arra sarkalt, hogy a teázás témájában készített rövidebb írással járuljak hozzá nyolcvanadik születésnapod vidám, ám mégis méltó köszöntéséhez. Ezért most két, számomra mindmáig érdekes terepmunka-tapasztalatot szeretnék felidézni, és egy kicsit újra körüljárni azokat a tiszteletedre.

Az egyik esethez 2008–2009-re kell visszamenni, amikor Tányával egy évet éltünk együtt egy bajkálontúli réntartó evenki vadász-gyűjtögető csoporttal. Kutatásunk fókusza vizuális antropológiai jellegű volt, vagyis nem tudással és narratívákkal operáltunk, mivel evenki barátaink számára ez nem volt érdekes. Sokkal inkább azon élmények kerültek előtérbe, amelyeket közösen, velük együtt tapasztaltunk, és amelyeket közös portyáink során láttunk. Mivel ezek közös gyakorlati-vizuális élmények voltak, már nem is volt mit beszélni róluk.

A kutatás során igyekeztünk véletlenszerűen fotókat készíteni és filmet forgatni, hogy majd ezekből a nyers dokumentumokból a terepről visszatérve a felmerülő témákat kibonthassuk. Emiatt, az itthoni munka kezdetén fotográfiai-elemzéssel és antropológiai rövidfilmek összeállításával foglalkoztunk elsősorban. Az ilyen típusú anyagokat, a kutatás ezen fázisában nem kevertük más anyagokkal, igyekeztünk a tisztán belőlük kibontható kérdésékhez eljutni, és csak ezt követően utánamenni más típusú anyagokban (naplókban, és terepmunkajegyzetekben) a válaszoknak. Ezt a megközelítést hívtuk nem-illusztratív antropológiának. Ezen megközelítés alkalmazásával jutottunk el az alábbi témához. A kutatási kérdésként felmerülő kutatási téma abból eredeztethető, hogy voltak olyan jelenségek, amelyek bizonyos elemekkel és tárgyakkal való elrendezettségükben hasonló gondolatokhoz vezettek.

A tajgában töltött életünkben a téliről tavaszi rezsimre való fordulás egy jelentős periódusváltást jelentett. Ekkor már kifogyóban voltak az őszi, tél eleji tartalékok, ám a tavasziak még nem voltak elérhetők. Ez tehát egy olyan feszített időszak volt, amikor ésszel, érzelmileg nehezen volt kezelhető az, hogy mi fog történni. Habár a korábbi évek tapasztalata azt mutatta, hogy az időszakos éhezést egy könnyebb, élelemben gazdagabb időszak fogja követni – ám ezek a tapasztalatok csak a házigazdáink számára voltak mértékadóak. Számunkra ezek akkor még csak magyarázatokként jelentek meg, nem saját tapasztalatként.

Szóval, három jelenség kapcsolatát vetette fel a fotóelemzés az egymással összefüggő tárgyak elrendezettségével kapcsolatban. E tárgyak egyike a tea és a hozzá kapcsolódó teafogyasztás. A három jelenség: a vadászkunyhó, a tajgába induló evenki egyén és a sámánfa. Elsőként e három jelenséget veszem sorra. Ezt követően a tárgyak közös konfigurációját vizsgálom meg közelebbről, végül egy további megvilágító személyes esetet adok közre. Ez egy személyes és a helyi sztereotípiákkal szemben jelentkező különös tapasztatot vet fel. Talán egy kicsit úgy, ahogyan Te tanítottál engem: vagyis, hogy az antropológus (egyik fő) feladata az, hogy valóságelemeket csempésszen be az egy-egy kultúráról alkotott sztereotip képbe.

Az úgynevezett sámánfáról általában akkor beszélnek evenki kontextusban, ha a faluból a tajga irányába mozgunk. A helyiek egy útmenti fánál mutathatnak be áldozatot annak érdekében, hogy a vadász sértetlenül visszatérhessen a családjához, a közösségéhez tajgai küldetése végeztével. A sámánfát a tajga, az erdő kapujának is lehet nevezni. A legáltalánosabb áldozat egy szalag, esetleg egy kendő. Ne felejtsük el azt sem, hogy az evenkiknél a sámánfa szelleme nem antropomorf, nem emberalakú, hanem maga a fa. Konkrét esetünkben, amelyről most írok, a sámánfa egy, a téli tábor közvetlen közelében álló, kis fenyőfa volt a kilátóként szolgáló kis hegy lábánál.

A második jelenség a tajgába induló vadász. Az evenki vadász általában úgy és akkor indul a tajgába, távolabbi térségeket felkeresve vadászni, ha már minden egyéb lehetőséget mérlegelve nem látszik más választása, lehetősége. Amikor az éhezés fenyegető érzése erre szorítja. Amikor a rendelkezésre álló élelemkészletek kifogyóban vannak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről evenki kontextusban. Megjegyzem, hogy rendkívül nehéz kitalálni azt az arányt, élelemmennyiséget, amely még segítséget jelent a kutatókat befogadó közösség számára, de nem rak többletterhet az evenkikre az antropológus kutatók ott-tartózkodása idején. Tehát nem akkora mértékű, hogy megváltoztatná az evenkik napi rutinját. Esetünkben az történt, hogy az evenkik féktelen rohamban semmisítették meg, emésztették fel a magunkkal hozott élelemkészleteket, hogy aztán ugyanolyan helyzetbe kerüljenek, mint amikor hozzájuk érkeztünk. Más szóval, hogy ott folytathassák életüket, annak a problémának a megoldásával, ahol akkor voltak, amikor találkoztunk velük. Ez a helyzet ösztönzi ugyanis a vadászt arra, hogy elinduljon a tajgába.

A harmadik jelenség a tajga mélyén rejtező vadászkunyhó. Ez a kis épület elsődlegesen menedéket jelent a vadászata során. A kunyhót úgy hagyja hátra a vadász, hogy segítségére legyen az utána ide érkező ismeretlen vadásztársának, esetleg saját magának. Tűzifát és gyufát hagy hátra, olyan formában, hogy azt a legkönnyebben és leggyorsabban lehessen használni a megérkezést követően, és azonnal meleget lehessen csiholni a vadászkunyhóban.

.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy mi köze mindennek a teához, a teafogyasztáshoz? Ahogy már korábban említettem, a tárgyak egy bizonyos elrendezettsége figyelhető meg mindhárom esetben. Ezen tárgyak közül az egyik a tea, a másik a vadászkunyhó kontextusában megjelenő gyufa (és tűzifa). Ezenfelül egy kis adag rizst, néhány kekszet, egy-két cukorkát (édességet) és minimális mennyiségű cukrot és maximum egy-két lőpatront találunk az együtt megjelenő tárgyak között. Ezeket mind külön, vízhatlan módon csomagolva, úgy teszik el, hogy a hívatlan tajgai „vendégek”, a medve és az egerek, valamint a ház körül ólálkodó kutyák ne férjenek hozzá. Mind a három esetben, vagyis a sámánfára felfüggesztve, a tajgába induló vadász felszerelései között és a tajgai vadászkunyhóban gondosan elrejtve, ám mégis gyorsan elérhető módon úgy találjuk meg ezeket a csomagokat, hogy egy tajgai vadász könnyen hozzájuk férhessen. E tárgyak együttesen egy tajgai vadász egynapi munícióját jelentik, tehát éppen annyit, hogy az első vadászkunyhóig vagy az azt követőig eljuthasson. Ez az evenki tajgai lét körciklusa, a túlélés, az életben maradás biztosítéka.

A tea, a teafogyasztás tajgai formája az, amelyet tárgyalni szeretnék. Mielőtt a vadász elhagyja a tajgai kunyhót, gondosan rendet rak és ahogyan már említettem, elrejti a szükséges hátrahagynivalókat. Másképpen fogalmazva, előkészíti azt, hogy később a leggyorsabban, és legkönnyebben használni lehessen e tárgyakat. A tűzifát apróra vágja, a gyújtóst felhasogatja, hogy könnyebben kapjon bele a láng. A teát is előkészíti, a vizet felforralja és teafüvet dob bele. Ezt aztán a tűzhelyen hagyja, amikor elhagyja a kunyhót. Tudatában van, hogy meg fog fagyni a tea, de ha legközelebb valaki nagy nehézségek között éri el a kunyhót, már nem kell felforralnia a vizet, csak fel kell melegítenie a teát és így gyorsabban tud maga is felmelegedni. Ez pedig életet menthet kritikus helyzetben, de mindenképpen azzal a kellemes érzéssel jár, hogy nincs egyedül, amikor másoknak is hasonló tapasztalata van a tajgai létről.

A másik párhuzamos eset egy hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet. Nyugati tajgai burját sámán-vadász barátommal, Bargajjal, akit apja korai halála után, annak barátai, a környékbeli evenkik képeztek ki vadásznak, számos esetben utaztunk együtt a tajgába. Ezen alkalmak során többször volt lehetőségünk közösen tábort verni (és bontani); megpihenni a hosszas tajgai vándorlás során. Az evenkik nem védekeznek a tél hidege ellen gondos felöltözködéssel. Ők a mozgást részesítik előnyben. De amint elfáradnak vagy más okból (például egy coboly felkutatása céljából) megállásra kényszerülnek, az első dolguk az, hogy tüzet rakjanak és teát forraljanak. Csak ezt követően fognak a vad elejtéséhez vagy a zsákmány feldolgozásához (zsigereléshez vagy nyúzáshoz), az étel előkészítéséhez. Bargaj azonban hidegen szerette a teát. Elmondta, hogy mire visszajutott a teához, addigra az már mindig kihűlt. Ő pedig ezt megszokta, idővel már meg is szerette. Nem is tudta másképpen elképzelni a teázást, még akkor sem, amikor a faluban, családtagjai, rokonai körében tartózkodott. Ezt a sámán hóbortjának tartották a faluban, a burját közegben, de a tajgai evenki vadászok megértően hallgatták Bargaj történetét teázási szokásáról. Nem találtak benne semmi furcsát vagy különöset.

Még egyszer, tisztelettel köszöntelek, Mihály, mint antropológus mesteremet! Jó egészséget, sok meleg és langyos teát kívánok Neked nyolcvanadik születésnapod alkalmából!

Sántha István

Malinowski kutatásai óta az antropológusok nagy figyelemmel kísérik az ajándékozási szokásokat és az ajándékozás folyamatát. Csajanov alapján Polányi a cserefolyamatok három formája közül a reciprok folyamatok közé sorolja. A társadalomtudományok és a szakirodalom is hosszú idő óta követi a témát.

Viszont csak az egyetemi tanórákon vagy szakmai beszélgetésekben esik szó az antropológusok saját ajándékozási szokásairól. Miközben folyamatos előadások és disputák tárgya az antropológus hatása a terepen, az ajándékokról, amelyeket maga visz a terepre, és azok hatásáról nem sok szó esik. Pedig érdekes lenne megfigyelni, hogy a hosszú, állomásozó terepmunkát végző antropológusok között milyen ajándékozási szokások alakulnak ki, már csak ha abból indulunk ki, hogy a különböző kultúrákban más-más ajándékozási szokásokkal találkoznak maguk is. És amikor ajándékozásra kerül sor, többnyire az általuk látott mintákat fogják követni. Illetve a saját egyéniségük, kulturális hátterük által megteremtett ötleteiket.

Az én esetem első látásra egyszerűnek tűnik. Mexikóban, Veracruz államban, totonák indiánok között kutatok, akikhez már többször vissza tudtam menni terepmunkát végezni. Ők semmilyen ajándékot nem várnak el, semmilyen viszonzást nem várnak, miközben megosztják velem hajlékukat, ételüket, szokásaikat, tudásukat, ismerőseiket, kapcsolatrendszerüket, egy szóval, az életüket. Én pedig úgy haladok előre antropológiai kutatásomban, vagy akár saját karrieremben, hogy használom azt a sok mindent, amit tőlük kaptam vagy kapok. Emiatt az első perctől kezdve hálát érzek, és folyamatosan azon gondolkozom és dolgozom, hogyan tudnám viszonozni mindezt, és hogyan tudnám ezt az egyoldalú adok-kapok viszonyt kétoldalú reciprok folyamattá változtatni.

Két megoldást találtam eddig erre: az egyik, hogy segítséget adok munkájukban, illetve a háztartásban, hogy kicsit megkönnyítsem az életüket, amíg náluk vagyok; a másik pedig, hogy hasznos tárgyakat ajándékozok nekik. Nyilvánvaló, hogy ezek a megoldások nemcsak a saját ötleteim, hanem ezekről tanultam az egyetemen, terepmunka-felkészítésen is. Természetesen a velük való munka nemcsak viszonzás, de része a résztvevő megfigyelésnek, vagyis az antropológiai terepmunkának, ezért sok magyarázatot nem fűznék hozzá.

A nehézséget inkább az ajándékozás okozza, mert nehéz eldönteni, melyek vagy milyenek legyenek az ajándékok, és mennyit adjon belőlük az ember. Én általában nem kifejezetten olcsó, ám sokat használt fogyóeszközöket szoktam adni nekik, mint például szappant, mosószert, sampont, krémeket, vagyis vegyi árukat, illetve olyan élelmiszereket, amelyeket együtt készítünk és fogyasztunk el. Ez utóbbiak lehetnek különböző húsok, drágább tengeri állatok vagy gyümölcsök, illetve közöttük szerepel az egyik legfontosabb fogyasztási cikk: a kávé is.

A kávé számomra nélkülözhetetlen „üzemanyag”. Kötődésem a kávéhoz inkább lelki, mint élettani szükséglet. A reggel nálam kávéval indul, különben egy idő után „működésképtelen” leszek, de ebéd után sem árt. Viszont nagyon kellemesen tudok tőle vagy éppen ellenére aludni. Ezért nem gondolom, hogy valódi hatása lenne a szervezetemre. Inkább megszokásból iszom. Ezenkívül pedig nagyon szeretem. Sárkány Tanár Úrral minden konzultációnk alkalmával fogyasztottunk a fekete nedűből, nem volt olyan alkalom, hogy ne kínált volna meg egy frissen beszerzett, nagyon finom kávéval. Úgy tűnik, a tudományos konzultáció sem megy kávé nélkül.

Mi, Magyarországon, feketén isszuk a kávét, röviden, erősen, esetleg tejjel hígítva, mint jómagam is, cukor nélkül. De, mint köztudott, minden népnek és minden kultúrának megvannak a saját kávéfogyasztási szokásai, amelyek nekünk gyakran idegennek tűnnek vagy egyáltalán nem tetszenek. És az is köztudott, hogy a kávéfogyasztási szokások mindenhol, beleértve Magyarországot is, változnak.

Ez a helyzet Mexikóban is. Az ország a modernizációs folyamatok útján halad, mint minden más ország, és ahogy számos kultúra él egymás mellett, számos kávéfogyasztási szokás is kialakult egymás mellett. Megvannak az úgymond hagyományos szokások is, de folyamatosan veszik át az újításokat főleg Európából.

Mexikó kávétermelő ország, ahol a termelés egy részét indiánok végzik vagy saját földjükön, vagy meszticek kezében lévő nagybirtokokon. Terepmunkám helyszíne, a Papantla városa mellett elhelyezkedő tengerparti síkság hagyományosan vanília-, citrusféle- és chilitermelő vidék, de a Papantlai-hegyvidéken sokan kávét is termesztenek. A vaníliaültetvények azonban már megszűntek, és már csak a hegyvidéken termesztenek kis mennyiségben, mert a Parti-síkságon, ahol már évszázadok óta hagyomány, 2012-ben befejezték a termelést.

A Papantlai Rádióban, egy rádióműsorban éppen tegnap beszéltek arról, hogy a mexikói kávé ugyan finom, de minőségben egyelőre nem tud versenyezni a kolumbiai vagy a brazil kávékkal. Ehhez nem fűznék kommentárt.

A kávé viszont, lévén afrikai származású növény, nem őshonos Mexikóban, termesztését meszticek, illetve európaiak kezdték el és terjesztették el az indiánok között, mivel a föld és az éghajlat megfelelő a növény számára. Emiatt sem a kávéhoz, sem a fogyasztásához nem kapcsolódnak ősi indián szokások, hagyományok, tudástartalmak. Sőt, mind az indiánok, mind a meszticek sokáig csak termesztették, de nem fogyasztották a fekete levest.

Az utóbbi évtizedekben a modernizációs folyamatok hatása a kávéfogyasztáson is érezhető. Kutatásom területén a kávét nagy fazékban főzik ki, a zaccot benne hagyva, és újramelegítik, ha nem fogyott el és még inni akarnak. Így nem lesz túl erős, viszonylag sokat lehet belőle meginni. Nagy csészében, kenyérrel fogyasztják, ízesítésnek cukrot, esetleg fahéjat tesznek hozzá. Mivel meleg ital, főleg hidegben isszák, vagy ünnepekkor a rituális étel kísérőjeként. A nem gyakori kávéfogyasztáshoz korábban hozzájárult az ára is, amely mind az indiánoknak, mind a meszticeknek magasnak bizonyult.

A változást több tényező hozta. Ugyan az ára lefelé nem ment, de könnyebb lett beszerezni, mert korábban csak a kávéra szakosodott üzletekben, kimérve, a helyszínen darálva lehetett venni. Mára pedig bármelyik nagyobb, az utóbbi évtizedekben megnyílt szupermarketben kapható. Természetesen a közgondolkodás szerint a jobb minőségű és a finomabb kávét az arra szakosodott boltban, a helyszínen darálva és csomagolva lehet megvenni.

Veracruz állam fővárosában, Xalapában, ahol a kutatóintézet található, az utóbbi tíz-tizenöt évben sok kávézó nyílt, amelyek különféle származású és különféle módon elkészített kávét szolgálnak fel. A kávé nagyrésze Coatepec környékéről való, amely egy szomszéd kisvároshoz tartozó kávétermelő vidék. Az egyik leghíresebb és legkeresettebb márka a Café Colón, amelyet a Covid-járvány előtt több boltban is lehetett kapni, de ma már csak a saját mintaboltjukban árusítják, amely Xalapa Centrójában található. Ebben a mintaboltban is a szemeket tárolják nagy tartályokban és a vevő kérése alapján őrlik meg „kotyogós” kávéfőzőbe^[1], kávégépbe vagy éppen fazékba, és a helyszínen be is csomagolják zárt csomagolásba. Négyféle típus kapható, mindegyik más tulajdonságokkal rendelkezik, más főzési módra alkalmas, de persze az eladó mindig a legjobb minőséget ajánlja megvásárlásra. És végül is, miért ne?

Terepemen, adatközlő családommal egy idő után minden reggelt kávéval kezdtünk és édes kenyeret ettünk hozzá. És ahogy említettem, nem vártak semmilyen ajándékot, hogy vigyek nekik. Ennek ellenére, minden alkalommal vittem ajándékot, akkor is, amikor valamiért csak vissza kellett mennem a kutatóintézetbe, és utána újra elmentem hozzájuk, a terepre. Mindenképpen szerettem volna viszonozni – legalábbis lehetőségeim szerint – kedvességüket. Egy idő után, hogy minél hasznosabb ajándékot adjak, elkezdtem kérdezgetni, hogy mire van szükségük. Az elején nem mertek semmit sem mondani, később egyre nagyobb szatyorral érkeztem meg hozzájuk. És mivel én nagy kávéfogyasztó vagyok, kávé mindig szerepelt az ajándékok között.

Adatközlőim nem tudják, illetve nem gondolják, hogy a kávénak bármilyen élénkítő hatása lenne, így ők csak az íze miatt isszák, és azért, mert szeretik. Épp ezért amikor indulás előtt megkérdezem, hogy mit hozzak Xalapából, a kívánságlistán most már mindig szerepel a kávé.

Így amikor legutóbbi terepmunkám előtt – amelyet éppen e pillanatban is végzek – azon gondolkoztam, hogy milyen ajándékot adjak az adatközlőknek, a kávé is rögtön szerepelt a hasznos dolgok között. Nehéz Magyarországról ajándékot vinni Mexikóba, mert ami itt van, az ott is van, és adatközlőim nem mindig szeretik az újdonságokat. De gondoltam, kockáztatok. Ugyan a magyar kávé nem magyar, de valami olyan, amit mi itthon fogyasztunk, és így ők is megkóstolhatnak egy picit a magyarok ízvilágából.

Ám amikor kiértem Mexikóba, először csak Xalapába, a kutatóintézetbe, és sikerült végre telefonon is kapcsolatot teremtenem adatközlőimmel, az első kérésük az volt, hogy utazzak biztonságban és egészségesen, és vigyek már egy adagot a híres xalapai kávéból. Abból, amiből mindig szoktam.

Ez esetben azonban csalódást okoztam. Xalapai, illetve coatepeci kávé helyet a „magyar” kávét vittem. De a csalódás nem volt igazán nagy, mert végül totonák családom örült a magyar kávénak is, és hogy ők is, ha ugyan csak néhány korty erejéig is, de megkóstolhatják, hogy mi mit iszunk itthon.

Mindnyájan örültünk. Ők a magyar kávénak kifejezetten örültek, és azt mondták, hogy finom, én meg annak örültem, hogy ők örülnek. De a legnagyobb öröm valójában majd akkor lesz, ha végre nem kell megelégednünk mindenféle „jött-ment”, magyar kávéval, hanem végre ihatjuk a xalapai kávét, mert valójában az az igazi. Az az itteni, a hagyományos. Már megkaptam megbízást. Azért lehetőség szerint legközelebb vigyek nekik.

Természetesen, amint lehet, viszek xalapai kávét is, mert ahogy az elején írtam, az ajándékozás nagyon fontos az antropológiai kutatás során. Főleg, mert adósnak érezzük magunkat olyan emberek felé, akik nagyon kedvesek velünk, akik úgy várnak, mint egy távoli rokont, aki végre hazatért, és akinek mindent megtesznek, hogy haladjon előre a kutatásában, a tanulmányaiban és a munkájában. És ami a legfontosabb, ha hoz ajándékot, ha nem, hogy térjen vissza! Mert a kávé mégiscsak más, ha megosztjuk, ráadásul olyannal, aki úgy látszik, élni sem tud nélküle.

Papantla, Veracruz, 2024. július 18.

Jegyzet

^[1] Első ott tartózkodásom, 1998 óta volt lehetőségem megfigyelni nemcsak a kávéfogyasztás, de a kávéfőzési szokások változását is. 2005-ben terepemen nem sokan hallottak még a „kotyogós” kávéfőzőről, 2016-ban nagyon nehezen, de be lehetett szerezni (Xalapában két boltban árulták); most, 2024-ben sem általános a használata, de nem ismeretlen, és több boltban árusítják is.

Kedves Mihály,

közös kedvencünk, a filológia gyarapításának reményében köszöntelek születésnapodon. Köszöntőm pedig azokhoz a sorokhoz kapcsolódik, amiket hajdanában-danában egy Damaszkin Arzén nevű úr művéről írtál. Ez az úr Afrikában vadászott réges-régen, aztán könyvet írt a tanzániai kávétermesztésről, a te bírálatod pedig öt évvel ezelőtt jelent meg erről a könyvről. Nekem egy módszertani következtetéseden akadtak meg gondolataim. Ezt írtad: „…Damaszkin közleményének különös jelentőséget ad, hogy a kávétermesztés kezdeteiről ugyan vannak adatok Tanzániából, ám ezek száma csekély, és vannak egymásnak ellentmondó adatok a kávétermesztés elterjedéséről (Kieran 1969). A kenyai példából tudjuk, hogy sikertelen és sikeres próbálkozások váltakoztak (Hill 1956: 1-4), így minden tudósítás, adalék nagy érték”.

Nagy érték? Nem lenne sokkal nagyobb értéke egyetlen és egyedüli tudósításnak, aminek alapján „biztosan“ tudhatnánk, hogy a kávétermesztés széles körben, rendkívüli módon terjedt el Tanzániában, vagy fordítva, azt tudhatnánk biztosan, hogy alig terjedt el, egy szűk kis helyre korlátozódott? Én azt látom, hogy minél több adatra támaszkodhat tudományom, tudásunk annál bizonytalanabb. Mintha ritkaság és gyakoriság következményei hasonlóak lennének a tudományban és kereskedelemben. Minél ritkább, annál értékesebb? Pedig hát…

Na de elég legyen a gazdasági tudományelmélet kételyeiből. Igyunk jó kávét együtt, te pedig vigyázz magadra, élj még soká, gratula százszor és szia

Péter

2024. július

Az 1980-as években a kávé eléggé ritkaságnak számított még Borsod-Abaúj-Zemplén megye falvaiban. A néninél, ahol laktam a gyűjtőútjaimon, nem is volt egyáltalán. Legalábbis eleinte.

Virágoskertekről gyűjtöttem adatokat, meg boszorkányhiedelmeket, vallási rítusokat kutattam hónapokon keresztül. Az egyetemista kávéfüggő, ezért mindig vittem magammal a bőröndben, egy kis kávéfőzővel együtt. Ott főzögettem a néninél a konyhában, és mivel kávéspohár sem volt (miért lett volna), mindig bögréből ittam.

Ahogy múltak a hónapok, a dolgok kezdtek megváltozni. Margit néni konyhájában egyszer csak megjelent egy nagyobb fajta kávéfőző, és a polcra odakerült az Omnia kávé ezüstszínűcsomagja. A nagyobbik abból is. Nagyon megörültem! Itt a remek alkalom – gondoltam –, hogy tetten érhetem egy új „kulturális elem” feltűnését, behatolását a hagyományos falusi közegbe. Ez az, amit az egyetemen néprajz szakon tanítanak nekünk: itt zajlik a szemeim előtt egy autentikus folyamat, változás az életmódban, anyagi kultúrában. Hűha! Úgyhogy kérdőív, gyűjtés, feldolgozás, tanulmányírás – tervezgettem.

És aztán nekiláttam faggatni Margit nénit: „Látom, vett kávéfőzőt…” – „Hát vettem.” – „Hogyhogy? Hogy jutott az eszébe? Mások is vettek a faluban?” – Zavartan mosolyog. – „Látta valahol? Városon?” – „Hát Temiattad vettem, kislyányom. Látom, hogy bögréstől iszod a kávét. Hurcolod itt magaddal azt a nehéz főzőt. Hát vettem, hogy ne kelljen a vonaton Pesttől idáig, meg innen vissza hurcolnod. Hát micsoda nehéz az…”

(Gyűjtőnapló, Á. falu, BAZ megye, 1985–86 alapján)

Sárkány Tanár Úrral több közös szenvedélyünk van. Ezek közül az egyik bizonyosan a kávé. Egy másik hasonlóan erős kapocs a klasszikus terepmunka becsben tartása. A két szál összefonódása abból is jól látszik, hogy sohasem voltam olyan terepmunkán, ahonnan a kávé hiányzott volna. Még akkor sem, amikor a ’90-es évek elején az amazóniai őserdő mélyén egyetlen matrózzsákban őrizve minden vagyonomat, hónapokig próbáltam beosztani azt a kevés városban vásárolt kincset, ami még éppen belefért, anélkül, hogy veszélyeztette volna az alapvető gyógyszer-, szúnyogírtó-, film- és mikrokazetta-készleteket. A Nescafé, tejpor és cukor hármasa nélkül nem tettem egy lépést sem. Ezeket a javakat az indiánok is nagyra értékelték. Látszólag tökéletes csereeszközök lettek volna egy barterre épülő gazdasági rendszeben. De barterről szó sem volt. Mivel mindenki számára világos volt, hogy egyedül egy fél napig sem élnék túl az őserdőben, minden faluban, ahol megfordultam, egy család fogadott örökbe, és onnantól kezdve a lehető legnagyobb természetességgel osztotta meg velem mindenét, ami sohasem volt sok. A reggeli kávékészítés volt a napnak az a fénypontja számomra, amikor én oszthattam meg a fogadott családommal valamit, aminek ők is örültek. A kávé a kezdetleges piacgazdaság helyett a maussi ajándékcsere komplex rendszerébe vezetett be. Ez volt az első gazdaságantropológiai leckém, még azelőtt, hogy Sárkány Tanár Úrtól elsajátíthattam volna az elméleti alapokat, és fényévekre attól, hogy Polányi nevét akár még csak hallottam volna.

Aztán egy napon átléptem egy magasabb osztályba. Elfogyott a kávém. Éppen egy nagyobb futballpálya méretű szigeten laktam egyetlen családdal, amelynek minden épkézláb tagja néhány napra felhajózott a folyó felsőbb folyásánál fekvő ültetvényükre. Engem azért hagytak hátra, mert éppen levett a láz a lábamról. Az apró falu urát, a nagyapát, aki amellett, hogy főnök, sámán is volt, talán azért hagyták otthon, mert már túl öreg volt, vagy azért, hogy vigyázzon rám. Aimorénak hívták. Napokig vártunk, és a család csak nem jött vissza. Lassan elfogyott minden tartalékunk. Legvégül a kávé is... A lázcsillapítóm már sokkal korábban. Egy vizeslepedőbe csavartam magam, úgy feküdtem órákon át a függőágyban, vártam, hogy lemenjem a lázam, elmúljon az éhségem, vagy történjen végre valami. Házigazdám jobban bírta a koplalást, és biztosan nem ijedt meg egy kis láztól, de egy reggel mégis kiimádkozott a függőágyból, kicipelt magával a sziget végébe, ahol a vastag zöld növényzet alól bámulatos ügyességgel valami kis dolgokat kotort elő. Igyekeztem utánozni, de semmit sem találtam. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem: földimogyorót szüretelünk. Ezután hazamentünk, és Aimore kinyitott egy fonott ládát, amit a tető alatt őrzött. Legnagyobb meglepetésemre egy zacskó kávét húzott elő. Valószínűleg hónapok óta rejtegette-tartogatta. Lekuporodtunk a tűz mellé és komótosan megreggeliztünk: kávét ittunk és földimogyorót ropogtattunk hozzá. Megfordult az ajándékkör. Most nem én adtam kávét vendégszeretetért cserébe. A vendégszeretethez ráadásként kávét is kaptam, Aimore féltve őrzött kincsét. Amíg a betegség le nem gyűrt, azt kutattam, milyen elvek alapján történik az étel elosztása a falvakban. A reciprocitás szabályát nem volt nehéz észrvenni. Ezen a ponton azonban a reciprocitásnak még a látszata is megszakadt. Vajon ez a maussi ajándékcsere rendszer összeomlását jelentette, vagy ellenkezőleg, a betegség és a kiszolgáltatottság annak origo pontjára juttatott el? Ma már ez utóbbit gondolom.

Appadurai a „The social life of things” című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a piaci alapú csere és a szimbolikus csererendszerek között nincs olyan nagy különbség, mint elsőre gondolnánk: minden cserében benne rejlik a szimbolikus jelentés kibontásának a lehetősége. És megfordítva, minden szimbolikus cserében megkérdőjelezhető a teljes önzetlenség, hiszen a presztizs növekedése hatalomhoz, a hatalom pedig anyagilag is kényelmesebb élethez vezet. Polányi ezzel szemben úgy gondolja, létezik egy világos cezúra a piaci alapú és a nem piaci alapú gazdasági rendszerek között. Ellentétben azzal, amit a klasszikus közgazdaságtan mond a barterről, Polányi azzal érvel, hogy ott valójában társadalmilag beágyazott reciprocitásról van szó, amiből nem szükségszerű a társadalmilag beágyazattlan piacgazdaság felé mozdulás. A kávés történet számomra azt üzeni, hogy a kula-körnek hiába keressük a (sokkal inkább logikai, mint történeti) eredetét a barterben megjelenő reciprocitásban. A szimbolikus cserét az üzleti cserétől igazából a reciprocitásról való lemondás lehetősége különbözteti meg. Erre Mauss is utal, amikor azokat a különleges eseteket tárgyalja, amikor a reciprocitás törvénye eltűnik a cseréből, az istenekkel vagy a koldusokkal való kommunikációban. A zéro pont talán nem is az emberi társadalmakban keresendő, hanem annál a pillanatnál, amikor a kiéhezett dinoszaurusz lemond a földön magatehetetlenül fekvő sebesült zsákmányáról, mint Terrence Malick filmjében, a Tree of Life-ban, vagyis abban a szimbolikus pillanatban, amikor a „nagy hal megeszi a kis halat” törvénye mellett megjelenik az altruizmus törvénye a Földön. A reciprocitás elvárhatósága a teljes kiszolgáltatottságban megszakad, és ezáltal a társadalmilag beágyazott cseréből már csak a beágyazódottság marad.

Olyan valakiként, aki egész életét piaci alapú társadalmakban élte le, ezeknek a pillanatoknak a megélése számomra mindig katartikus volt. Amikor egy borsodi cigánytelepen forgattam dokumentumfilmet és láttam, ahogyan nyugdíjosztás napján olyan családtagok között cserél gazdát a pénz, akik a hónap más napjain szóba se állnak egymással. Csak azért találkoztak halálos ellenségek, hogy a gyes kiosztásáig mindenkinek legyen mit ennie, amikor is a pénz majd az ellenkező irányban indul el. Ez a körforgás békét nem teremt, de lehetővé teszi az életet. Amikor Sierra Leonéban koldus barátaimmal sétálva annak voltam tanúja, ahogy az összekoldult pénzből egymást segítik ki. Amikor ugyanitt egy napra én is koldusbotra jutottam egy véletlen balesetnek köszönhetően, éppen akkor, amikor repülőre kellett volna szállnom, hogy hazarepüljek. Ehelyett a repülőtérig sem jutottam el, mert nem volt rá pénzem. A kikötői csomaghordók egy darabig ellenségesen méregettek, amikor elhessegettem őket azzal, hogy semmit sem tudok adni nekik, ám amikor rájöttek, hogy színigazat beszélek, mintha egy orkán kapott volna föl: kézről kézre adva és nem kevés logisztikai tehetségről tanúbizonyságot téve juttattak el a reptérre, még épp idejében az induláshoz. Azt éltem meg, amit Victor Turner – és kevésbé idézett felesége, Edith Turner – communitasnak neveznek, és azt a felszabadító örömet éreztem, mint karneválok idején, amikor is a hétköznapi élet szabályai és viszonyai zárójelbe kerülnek valami nagyobb és erősebb közösségi élmény hatására.

Hogy ezek a példák valójában a gazdaság társadalmi beágyazottságáról szólnak-e vagy inkább a közösségiség minden gazdasági elvet megelőző imperativuszáról, azt jó lett volna Sárkány Tanár Úrral megbeszélni. Erre azonban sohasem került sor. Hogy miért nem? Alighanem egy harmadik közös szenvedélyünk miatt. Úgy alakult, hogy mi ketten eddig keveset kávéztunk együtt, ám sok pohár kiváló vörösbort fogyasztottunk el egymás társaságában. Így sohasem jutott eszembe, hogy elmeséljem neki Aimore történetét. Cserébe sokat beszélgettünk Afrikáról, antropológiáról, filmekről és könyvekről, de leginkább... életről. Most már nem sokat változtatnék a szokásainkon. Végül is a bor fogyasztása éppen úgy kultúra-, identitás- és közösségépítő szokás, mint a kávéé. És ezt Sárkány Mihály tudja a legjobban.

Emlékszel Mihály, amikor 1984-ben útban az első finn-magyar szimpózium turkui helyszíne felé egy hosszú és izgalmakkal teli vonatút után Moszkvából Leningrád érintésével Viborgon (akkor hallottam először finn nevét: Viipuri) át megérkeztünk Vainikkalába, az orosz-finn határon lévő finn falucskába, ahol a vonatunk valamennyit időzött? Kodolányi János bíztatására mindannyian leszálltunk – azt hiszem, rajta kívül valamennyien akkor jártunk először Finnországban –, és kevéske pénzünkből megengedtük magunknak, hogy a takaros vasúti restiben megkóstoljuk életünk első finn kávéját. Bár az ízére is emlékszem (nem mondhatnám, hogy lenyűgözött), mégis akkor és ott inkább mint a szabadság egyfajta szimbóluma maradt meg bennem: Arabia csészékből ittuk a magunknak töltött kávét, ihattuk feketén, tejjel, tejszínnel, cukorral, cukor nélkül, ott az Isten háta mögötti kis finn falucskában. A kávé hozott össze Finnországgal. Aztán a konferencia egy hete alatt kiművelődtünk a finn kávézás szokásaiból. Ittuk a kávét szünetekben, reggelire, ebéd után, vacsora után. Egyszer az akkor még Ilmar Talve által vezetett turkui tanszék kávéceremóniájának is vendégei voltunk. A délelőtti kávézások a nap legfontosabb eseményének számítottak, ott találkoztak minden nap az oktatók, beszélték meg a tanszék ügyes-bajos dolgait, osztották meg tapasztalataikat egymással.

Finnország iránti érdeklődésem és rajongásom is ezen a szimpóziumon kezdődött, ezután sokat jártam Finnországban, hivatalosan és baráti alapon egyaránt, és volt lehetőségem igazán elmélyedni a finn kávékultúra rejtelmeiben. Legyen az a vidéki vendégfogadás, baráti beszélgetés vagy éppen a városi kávéházi kultúra. A kávézás mint a kapcsolatépítés magától értetődő formája beépült finnországi mindennapjaimba: nemcsak Ilmar Talve-val kávéztunk később is, Rácz István, a Finnországban élő fotográfus hívott meg sokszor az Akadémiai Könyvesbolt emeletén lévő Alvar Aalto kávézóba. Kávéztam az egyetemek, múzeumok munkatársaival – igazi barátságok is születtek ezek alkalmával –, kávéztam napjában többször a terepmunkáim alkalmával Lapuában a vendéglátó családomnál és mindenhol, ahol interjúkat készítettem.

Amikor 2008-ban készültünk a (M)ilyenek a finnek?  című kiállítás megrendezésére, egy percig sem volt kétséges: valamilyen módon a kávézás hagyományának is szerepelnie kell a tárlat anyagában. A kiállítás katalógusából idéznék most fel néhány részletet.

Kenyér és kávé

Ez az alapvető élelmiszer és ugyancsak nélkülözhetetlen ital nemcsak minden finn ember hétköznapjainak és ünnepeinek, hanem a finnekről alkotott sztereotípiáknak is fontos része. A magyar utazók, a finnországi élményeikről beszámoló írók, tudósok nem mulasztják el megemlíteni a kenyér szerepét. A kenyérsütés az év fontos eseménye volt, a rúdra felfűzött és idővel megszáradó kenyerek hozzátartoztak a finn parasztcsaládok hétköznapjaihoz csakúgy, mint a náluk vendégeskedő magyarok élményvilágához.

„A kenyerük volt a legcsodálatosabb a szememben. Két hétben egyszer sütöttek – jó barna lisztből – a mi lángosunkhoz hasonló alakú, kerek és lapos lepényeket. Ezeknek a közepén lyukat hagytak, hogy rúdra lehessen fűzni őket. Ott álltak aztán a magasra felfüggesztett vízszintes rudakon, míg lassan el nem fogytak, s az újabb sütésből valók nem foglalták el a helyüket. Időközben persze megszáradtak, jó ropogósak lettek, de mi azért vígan tördeltük, rágcsáltuk őket a tea, a kávé, a halleves mellé, többnyire vajasan.

»Egy tengely, harminc kerék« mondja az ilyen rudakon ropogósodó kenyerekre a finn találós kérdés” (Varga D. 2002: 52).

„A finn étkezésre jellemző, hogy mindig vaj kíséri; nemcsak a reggeli és uzsonnakávét, hanem az ebédet és vacsorát is. Száraz kenyér helyett vajaskenyeret esznek a leveshez és húshoz, néha még jó zsíros sajtot is tesznek rá. Az asztalon sokféle kenyér található. Van búzakenyerük […]. Mellette ott a puha rozskenyér; a fekete, kemény egy cm-es vastag kenyérszeletek, melyeket megpirítottak. Végül a fekete, kb. 3 mm vastag, átlyuggatott, pászkaszerű kenyér, a »munkáskenyér«, melyet vajjal és sajttal megkenve vígan ropogtatnak” (Erdődi 1940: 32).

Észak- és Nyugat-Finnországban, ahol a kandallós kemence volt használatban, évente általában kétszer sütöttek kenyeret. A lyukas, rúdra felfűzött vagy hálóba helyezett kenyeret hosszú időn keresztül el lehetett tartani. A mindennapok kenyerét, amely leggyakrabban árpából készült, szombatonként vagy ünnepek alkalmával sütötték, eleinte élesztő nélkül, később élesztővel. A búzából készült kenyér későn terjedt el, és inkább a városban vásárolták. A kávé elterjedésével szinte egy időben, az 1870–1880-as években kezdtek el az otthonokban is búzából kenyeret sütni – de elsősorban ünnepekre és a vendégeknek (Talve 1990: 144–146).

A hagyományos finn élethez hozzátartozott a karácsony előtti, egy hétig tartó kenyérsütés. A kenyerek nagy részét megszárították, s rudakra fűzve a tupában, illetve a padláson tartották. A finn népi kultúrát bemutató és elemző néprajzkutató, Ilmar Talve megállapítása szerint a népi kultúra utolsó korszakában Finnországban az 1960-as évek óta már nem sütöttek otthon kenyeret (Talve 1983: 139), de voltak olyan területek, ahol tovább fennmaradt az otthoni kenyérsütés hagyománya. Nagyjából az 1950-es évek óta a kenyérsütés ideje és módja is megváltozott, ténye viszont nem. 1985-ben Lapuában például kéthetente sütöttek kenyeret s egyúttal különböző kalácsféléket is. Ezeket azonban már nem szárították meg, hanem fagyasztóládákba tették. A tésztát géppel dagasztották, viszont a tupai kandallóban sütötték meg ugyanúgy, mint régen. Az ott lévő hatalmas asztal lapját felfordították, s arra helyezték a sütésre váró kenyereket. A kenyérsütés még így is – tehát a modern eszközök használatával együtt – majdnem egy teljes napot vett igénybe (Szarvas 1992). Az 1990-es évek óta már nem sütnek kenyeret Lapuában. A kenyér kultusza azonban Finnország-szerte tovább él: az üzletekben óriási választékban kaphatók a különböző formájú, állagú, friss és csomagolt, különböző lisztfélékből készült, ízletesebbnél ízletesebb kenyerek.

„Az étkezés másik állandó kísérője a kávé: a reggeli és délutáni kávén kívül az ebéd és vacsora után is kávét isznak… A kávé nagyon fontos élelmük. Panaszkodott is tréfásan az egyik parasztgazda: »Oly rossz idők járnak, hogy naponta csak egyszer van kávé. Reggel föltesszük a kávéskannát a tűzre és csak este vesszük le.« […] Reggelire, uzsonnára és este nem is egy, hanem két-három kis csésze kávét isznak, kaláccsal, aprósüteménnyel vagy szendviccsel” (Erdődi 1940: 33).

A kávé az 1700-as évek elején terjedt el Finnországban a felsőbb társadalmi osztályokban, a parasztság körében pedig az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején lett népszerű. Az 1870–1880-as évekig elsősorban az ünnepek itala volt (Talve 1990: 152), s csak ezt követően lett a hétköznapok elengedhetetlen kelléke. Olyannyira, hogy mindenhol, minden időben és nagy mennyiségben fogyasztják. Erdőben, mezőn munka közben, békében, háborúban, otthon, vendégségben, kávézóban, hétköznapon és ünnepen, falun, városban, reggel, délben, este és éjjel. Óriási kultusza és rendkívül kifinomult eszközkészlete van.

A bő vízben főzött, legtöbbször tejszínnel fogyasztott hosszú kávé nélkül a finn élet szinte elképzelhetetlen, és az érkező vendéget is mindig kávéval kínálják. Ilyenkor szimbólum is: a barátság, a vendég megbecsülésének jele (Bernáth 1975: 192). A vendéget otthon, munkahelyen a kávézáshoz megterített asztal várja, nélküle nem kezdődik el sem hivatalos tárgyalás, sem baráti beszélgetés. „Láthatóan ez olyan rítus, amely nélkül a finn ember nem vág bele semmiféle vállalkozásba” (Bernáth 1975: 193).

S ahogyan tovább élnek például a kenyér és a kávé hagyományai, úgy épült bele a hagyományos paraszti lakáskultúra és eszközkészlet az időközben világhírűvé vált finn design formavilágába és tárgyi valóságába. Mindennek egyik legfontosabb, a magyar szem és tapasztalat számára szokatlannak tűnő sajátossága, hogy a designtermékek jelentős része a finn otthonok mindennapjainak szerves része. Miként a paraszti kultúra berendezési tárgyainak és használati eszközeinek a funkció volt a meghatározó eleme, a mai designtermékek is a finnek ünnep- és hétköznapjainak szolgálatában állnak; nem pusztán a díszítés a szerepük, sokkal inkább használati értékük van. Az emblematikus, híres formatervezők által tervezett bútorok, textilek, üvegek, kerámiák, fémtárgyak ott vannak szinte valamennyi finn otthonban, és nap mint nap használják őket. E mögött természetesen más, egyetemesebb jelenség is érzékelhető, nevezetesen a design átértelmezett szerepe az ipari és késő modern társadalmak korában. A design ekkor már nem elsősorban művészeti alkotás, formai kísérlet vagy akár extravagancia, sokkal inkább e társadalmak mindennapi tárgykultúrájának jelentésteli rendszere. A designtárgyaknak saját története, életrajza van, s amikor kikerülnek a „szent” fogalmából – ami tervezőjükhöz köti őket –, a mindennapi „rendetlenség”, összevisszaság részévé válnak. Amikor a designtermék a használó tulajdonába kerül, alkalmazkodik annak személyes életéhez, s az egyéni tárgyból inkább csoporthoz tartozó lesz; ezt az együttest a használó által meghatározott közös értékek jelölik ki (Attfield 2000: 5–7). A design jelentése: a „magatartással” bíró tárgy (Attfield 2000: 11–43).

Irodalom 

Attfield, Judy 2000 Wild Things. The material culture of everyday life. Oxford–New York: Berg.

Bernáth Zsigmond 1975 Egy nyár Finnországban. Budapest: Gondolat.

Erdődi József 1940 A mai Finnország. Szeged: Magyar Téka.

Szarvas Zsuzsa 1992 Eriävät tiet – eriävät mahdollisuudet. Maatilojen kehityksen kulku Suomessa ja Unkarissa. Kotiseutu 4. 152–160.

Talve, Ilmar 1983 Periods in Folk Culture, Exemplified in Finland. Ethnologia Europea 13. 1989. 1. 113–144.

Talve, Ilmar 1990 Suomen Kansankulttuuri. Helsinki: Suomalasen Kirjallisuuden Seura.

Varga Domokos 2002 A Szampó népe. Szentendre: Kalevala Baráti Kör és Polar Alapítvány.

Képek

1. kép. Kávépörkölő

Satakunta, 19. század vége

Bádog, kovácsoltvas, keményfa

H: 58,5 cm, Sz: 14,2 cm

Csere a Finn Nemzeti Múzeummal, 1961

Néprajzi Múzeum; 61.3.12

A dobozrészbe tették a nyers kávét, és a tűz fölött ebben pörkölték meg. Toini-Inkeri Kaukonen gyűjtése

2. kép. Kávédaráló

Satakunta, 20. század eleje

Keményfa, sárgaréz, vas, gyári termék

M: 27 cm, Sz: 14 cm

Csere a Finn Nemzeti Múzeummal, 1961

Néprajzi Múzeum; 61.3.60.1–2

Toini-Inkeri Kaukonen gyűjtése. Általánosan elterjedt forma.

3. kép. Kávéskanna

Satakunta, 20. század eleje

Vörösréz, kalapált, forrasztott

M: 27 cm, száj-Á: 11,5 cm, fenék-Á: 18,6 cm

Csere a Finn Nemzeti Múzeummal, 1961

Néprajzi Múzeum; 61.3.61

Toini-Inkeri Kaukonen gyűjtése. Ilyen kávéskannákban nemcsak otthon tűzhelyen, hanem erdei, mezei munkák idején is főzték a kávét.

4. kép. Kávéskanna

Gyártó: Finncrown, Finnország, 1980-as évek (?)

Alumínium

M: 14 cm, Á: 19 cm

Vásárlás, 2008

Néprajzi Múzeum; 2009.9.2

5. kép. Kávéskanna

Gyártás helye: Finnország, 1990-es évek (?)

Öntöttvas, zománcozott

M: 12,2 cm, Á: 11,5 cm

Magántulajdon

6. kép. Kávéskészlet – 13 darab

Gyártó: Arabia, Finnország, 1971–1979

Ipari porcelán

A csésze M: 6 cm, Á: 6 cm (4 db); a csészealj M: 2 cm, Á: 13 cm (6 db); a tejszíntartó M: 7 cm, Á: 6 cm; a cukortartó M: 6 cm, Á: 7 cm; a süteményestál M: 8 cm, Á: 18,5 cm

Csepregi Márta tulajdona

Az Arabia porcelángyár cseresznyével díszített kávéskészlete Inkeri Seppälä tervezése, fantázianeve Kirsikka. A különböző gyümölcsökkel díszített kerámiakészletek az 1970-es években voltak kaphatók Finnországban, és nagyon kedveltek is voltak.

7. kép. Étkészlet – három darab

Gyártó: Pentik, Finnország, 1990-es évek

Kőedény

A csésze M: 6,7 cm, száj-Á: 8 cm; a csészealj M: 2,2 cm, Á: 16 cm; a kistányér M: 2,8 cm, Á: 20 cm

Zólyominé Kovács Ildikó tulajdona

Ez a Pentik legismertebb termékcsaládja.

8. kép. Teema bögre

Gyártó: Iittala, Finnország, 2009

Kerámia

M: 8 cm, Á: 8 cm

Fiskars Brands, Magyarország tulajdona

Az Iittala (eredetileg az Arabia) egyik klasszikusának számító Teema sorozat jól példázza a praktikusság és egyszerűség ötvözetét a tányérok és tálak sokféleségével: lapos-, salátás-, tésztás-, zöldséges-, vaj- vagy kenyértányér, szerviztál, leveses- vagy müzlistál. A sorozat alapvetően a kör, négyzet és téglalap formákat variálja az egyes edények esetében, illetve célja, hogy minden egyes darabja az Iittala más termékcsaládjaival is párosítható legyen. A Teemát 1952-ben tervezte Kaj Franck (akkor még Kilta néven), aki szerint a szín az egyetlen dekoráció, amire szükség van. A sorozat darabjai szinte minden finn háztartásban megtalálhatók. Remekül variálhatók az Origo sorozat darabjaival http://www.iittala.com/web/Iittalaweb.nsf/en/products_eating_serving_teema).

9. kép. Taika kávéscsésze és tányér

Gyártó: Iittala, Finnország, 2008

Kerámia

a bögre M: 12 cm, Á: 9,5 cm; a tányér Á: 22 cm; a nagy tányér Á: 30 cm

Fiskars Brands, Magyarország tulajdona

A Taika sorozat az Iittala egyik legújabb termékeinek egyike. A taika szó jelentése: ’varázslat’, a készlet darabjai pedig a mindennapokban a történetmesélésre, a fantáziára hívják fel a figyelmet a tálalás, étkezés színterén is. A kék készlet mellett fekete-fehér és fehér alapon színes változata is kapható. 2007-ben Klaus Happaniemi tervezte a sorozatot, a bögrék formájának alapja Heikki Orvola Aika sorozata. Happaniemi számos nemzetközi cégnek tervezett ruhákat (például Marimekko, Levis, Diesel, Dolce & Gabbana). Munkáira jellemző a népi gyökerek keresése és átültetése modern formába, http://www.iittala.com/web/Iittalaweb.nsf/en/products_eating_serving_taika).

10. kép. Kávézás Hietaniemiben a szaunánál

Hailuoto, 1912

Samuli Paulaharju felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 3490:1318

11. kép. Kávéfőzés az irtásföldön

Maaninka, Tuovilanlahti, 1928

Ahti Rytkönen felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 2103:5

12. kép. Elander asszony, a Heta ház háziasszonya

Enontekiö, 1935

G. Ekman felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 4269:1325

13. kép. Ház, lépcsőjén a család, a gazda a kávéstálcával

Finnország

Akseli Ruokola felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 4869:960

14. kép. Lották kínálják a kávét a katonáknak

Finnország, 1939–1943

Rácz István felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 5500:691

A lották a katonák önkéntes segítői voltak. Legendás mozgalmuknak több múzeum is emléket állít Finnországban (például Seinäjoki).

15. kép. A nagy munka után jólesik a kávé

Leppävirta, Haapamäki, 1955

Tapio Kautovaara felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 3114:515

16. kép. Érettségi után egy kávézóban

Helsinki, 1940-es évek

Rácz István felvétele

Finn Nemzeti Múzeum; 5500:212

17. kép. Vendégek a parasztház megterített asztalánál

Savitaipale, 1992. június

Winter Erzsébet felvétele

Néprajzi Múzeum; F 311441

18. kép. Juhannus

Savitaipale, 1992. június

Winter Erzsébet felvétele

Néprajzi Múzeum; F 311453

19. kép. Kávézás a mökki teraszán. Rácz István és Kerttu Itkonen

Jämsä, Hietakylä, 1989

Paula Jaakkola felvétele

Magántulajdon

20. kép. Kávézáshoz készülődve

Lapua, 2004

Szarvas Zsuzsa felvétele

Magántulajdon 

A kávéházak teret és meghittséget adnak a találkozások, beszélgetések számára. Helyei lehetnek a közös érdeklődésből fakadó megismerésnek és tudásátadásnak, átszőve a közös kávézások (illatok, ízek, mosolyok, érdeklődések, kialakuló barátságok) élményével és emlékével. Ilyen, az érintettek és közösségeik számára meghatározó élményekről számoltak be az általam kutatott progresszív zsidó közösségekben is.

A kortárs zsidó kultúra tanulmányozásával, az asszimilált magyar zsidóság útkeresésével, a zsidósághoz való közeledés helyszíneivel és fórumaival, a társadalmi változások és az egyéni késztetések indukálta társadalmi cselekvésekkel és csoportformáló folyamatokkal az 1990-es évek végén kezdtem el foglalkozni. Ekkor jutottam el a Szim Salom Progresszív Zsidó Közösségbe, amely a progresszív judaizmus első magyarországi, a rendszerváltozás időszakában megalakult intézménye volt, élén egy női rabbival. 2006-tól kutatásom kiterjedt az akkor alapított Bét Orim Reform Zsidó Közösségre is, amelynek életét alkalmam volt születésétől kezdve figyelemmel kísérni.

A vallási tevékenységet is végző közösségek létrehozásának előzményeként az alapítók és a csatlakozó tagok sokszor meséltek a zsidósággal és a zsidó kultúrával való ismerkedés korábbi lehetőségeiről és tapasztalatairól.

Az 1970-es évek második felétől kezdve a zsidóság iránt érdeklődő fiatalok péntek este Scheiber Sándor szombatfogadásain (kidusain) gyűltek össze a Rabbiképző Intézetben, gyakran ezt követően magánlakásokon hallgatták a házigazda tanításait vagy kávéházakban beszélgettek zsidó történelemről, művelődéstörténetről, vallásról, filozófiáról, Izraelről. Több ilyen kezdeményezés is volt, a legismertebbek Raj Tamás, Lovász Ferenc, Antalfi (Antalffy) Mária és Engländer Tibor köré csoportosultak. E körökbe a progresszív közösségek alapító tagjai közül többen is eljártak. Az ott szerzett élményeket, ismereteket és tapasztalatokat meghatározó momentumként említették zsidó identitásépítésük, a zsidó hagyomány iránti érdeklődésük felélénkülése és közösségkeresésük tekintetében.

Raj Tamás, Lovász Ferenc és Antalfi Mária a lakásán fogadta a fiatalokat, baráti társaságok lettek. Antalfi egy nyitottabb, kötetlenebb társaságot szervezett hétfő estére. Ide nem csak zsidó kötődésűek jártak el; inkább szabadidős programnak tekintették, voltak, akik sakkoztak, kártyáztak, társasjátékoztak. Engländer 1985-ben indította el előadássorozatát a Bethlen téri zsinagógában zsidó vallásról, kultúráról, Izraelről, cionizmusról. Ebből szerveződött meg az Oneg Sabat Klub, majd a Magyarországi Cionista Szövetség. Raj Tamás Biblia-tanulókörén és művelődéstörténeti előadásain, illetve Engländer sorozatán volt alkalma az érdeklődőknek zsidó vallásról tanulni, anélkül, hogy be kellett volna iratkozniuk a Rabbiszemináriumba, méghozzá – a beszámolók szerint – egyetemi színvonalon, mégis közérthetően. Működésüket a politikai rendőrség megfigyelte, mígnem 1986-ban közbelépett rendszerellenes összeesküvés vádjával. Azonban a közös tanulások és találkozások nem múltak el nyomtalanul: meghatározóak voltak a fiatalok későbbi életére is, további tanulásra ösztökéltek kis baráti társaságokat, és magját jelentették a rendszerváltás hajnalán megszülető új zsidó közösségeknek.

Jelentőségük és kevéssé ismert tevékenységük folytán a Budapesti Negyed című folyóirat Kovács András által szerkesztett, 1995/2. száma is foglalkozott e körökkel. Itt jelent meg Mihancsik Zsófia interjúja Lovász Ferenccel, valamint egy olyan férfival, aki mindegyik körben megfordult, és terepmunkám idején érdeklődőként (mint mondja, kültagként) a Szim Salom és a Bét Orim Közösségbe is eljárt, ahol régi barátai, ismerősei is voltak.

A progresszív közösségek egyik vezetőségi tagja már a rendszerváltozás előtt aktív szerepet vállalt abban, hogy a zsidóságról való tanulásnak keretet és helyszínt teremtsen.

Lovász Ferenc célja az volt, hogy a fiataloknak a zsidó kultúrával való ismerkedés közepette lehetőségük legyen megtapasztalni a pozitív zsidó identitást. Nemcsak a vendégül látott fiatalok, hanem saját felesége is sokat tanult tőle. Lovász nem volt vallásos, de a zsidó kultúra immanens részének tekintette a vallást.

„Asszimilált zsidó családba születtem. 1944-ben szüleimmel és anyai nagyszüleimmel deportáltak Ausztriába, ahol a család végig együtt tudott maradni. Semmiféle zsidó identitással nem rendelkeztem, csak a negatívumokat érzékeltem. A férjem segítségével ismertem meg a zsidó kultúrát. 1978-ban megnyitottuk a lakásunkat a fiataloknak. Scheiber Sándortól odajöttek hozzánk. Amikor a fiatalok megházasodtak, gyerekek születtek, babazsúrokat tartottunk, hogy találkozhassanak. 1985-ben a fiataloknak azt mondták, hogy rendszerellenes cionista összeesküvésben vesznek részt. Ez szétzilálta a társaságot.” (Lovász Ferencné)

„A Lovászék lakásán tartott péntek esti összejövetelek egyik célja a pozitív zsidó identitás megtapasztalásának lehetősége volt. Az állambiztonsági gépezet „cionista összeesküvés" vádjával figyelte. Egy idő után durván közbe is lépett, és megszüntette az összejöveteleket. Ki tudja, hányan fordultak meg Lovászéknál? Nem egy kapcsolatnak és zsidó családnak jelentette kezdetét az ott kötött ismeretség. Amit Lovász Ferenc annak idején családjával magára vállalt és kezdeményezett, az sokunkban és sokféle formában ma is él.” (Bét Orim alapító tag, férfi)

Lovász Ferenc a Bét Orimba is gyakran eljárt a feleségével. Szívügye volt a családi Talmud Tóra. A péntek esti összejöveteleken is sokat mesélt, történeteivel beszélgetés közben is tanította a kis közösséget, egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig.

Raj Tamás rabbi személyisége és tanításai meghatározóak mindkét progresszív közösség számára.

A Szim Salom alapítói a közösség egyik szellemi atyjának tekintik. Köréhez az alapítók az 1970-es évek végén jutottak el (a Rabbiszemináriumban megismert fiatalokon keresztül). Raj Tamás minden péntek este a lakásán tartott kidust, és számukra nagyon érdekes témákról beszélt: identitásról, kultúráról, vallásról. Az érdeklődők között voltak vallásosak és vallástalanok is. A ’80-as évek elején megkérték Raj Tamást, hogy tanítsa őket.

„Először csak kevesen voltunk, aztán jöttek többen is. Raj Tamás tetszése szerint választotta meg a témákat, amelyekről előadást tartott: zsidó kultúráról a vallástól a filozófiáig. Beindult a tanulókör, aztán abbamaradt. Egyrészt túl nagy lett ahhoz, hogy jól működhessen, másrészt a Raj családnak is terhet jelentett – noha ezt nem mondták.” (Szim Salom alapító tag, nő)

A Szim Salom alapítói és későbbi tagjai ezt követően is kapcsolatban maradtak vele. Amikor egy tagjuk felvetette, hogy nagy szükség lenne a különböző zsidó irányzatok között kialakuló zsidó közéletre, a vallási életre is kiterjedő párbeszédre, Raj Tamás nem zárkózott el ettől, és 2000 februárjától egy vitasorozatot indított el a Café Noé kávéház és cukrászda galériáján.

A Bét Orim Közösség is nagyon sokat köszönhet Raj Tamásnak. 2006-ban könyvesboltja adott helyszínt a Bét Orim alakuló üléseinek. A közösség felkérésére 2007-től egészen haláláig tartotta a nagy népszerűségnek örvendő Tóraköröket. Közvetítésével lett rabbija a hitközségüknek testvéröccse, Raj Ferenc rabbi személyében. Segítette őket diplomáciai és szellemi téren egyaránt. Bárki fordulhatott hozzá egyénileg is.

„2009 decemberében jártam Raj Tamásnál. Tanácsot és sok bátorítást adott a könyvemhez. Mindennek örült, mindennel foglalkozott, ami előre viszi a zsidóságot.” (Bét Orim tag, nő)

„2007-ben kezdtem el járni Raj Tamás Tórakörére. Nagy, lelkesítő hatással volt rám. Minden történetével tanított. Az életben alkalmazhatóvá tette.” (Bér Orim érdeklődő, férfi)

„Rengeteget kaptam Raj Tamástól. Minden, amit tőle tanultam, nagyon sokat jelentett a számomra. Nagyon odafigyelt arra, mit gondolnak azok, akik tanulni jártak hozzá. A sógoromat és a sógornőmet Raj Tamás temette el.” (Bét Orim alapító tag, nő)

Ezek a tapasztalatok fontos részei lettek a személyes és a közösségi identitástörténeteknek.

* * *

Számomra és sokunk számára Sárkány Mihály is ilyen tanító, aki mindig kedvesen, érdeklődéssel fordul hozzánk, segít és mindig tanít, legyünk bárhol, akár az egyetemen, egy konferencián, egy kávéházban vagy egy baráti összejövetelen.

Sok boldogságot kívánok neki jó egészségben, illatos kávéval és finom borokkal!

2024. július

„Cafecito?” (Egy kis kávét?) –ez volt az első kérdések egyike, amellyel a családfő fogadott, ha beléptem egy kunyhóba a terepmunkám kezdetekor, 1996-ban, a mexikói Pachiquitla faluban. Martin, a falu nemrég odaérkezett orvosa, akinek máig nagyon hálás vagyok a segítségéért, előre elmondta, hogy „a kávét nyugodtan fogadd el, a vizet előtte mindig jól felforralják a helyiek”. Nem ok nélküli volt a tanácsa, három évvel azelőtt egy nagy kolerajárvány söpört végig a falun a száraz évszak végén, amikor könnyebben elfertőződhetnek a források menti kutak. Több mint százan megbetegedtek, néhány idős ember meg is halt. Mondhatnánk, hogy ez a tragikus esemény „tette fel a falut a térképre”. A választások közeledtével az állami politikusok hirtelen a szívügyüknek érezték, hogy segítsenek az elmaradott indián falvak szimbólumává vált településen. Így a következő évben bevezették az áramot, egy földutat építettek az addig csak ösvényeken megközelíthető, hegyek között eldugott nahua faluhoz, majd felépült egy kis orvosi rendelő is – és így lett aztán az egyik kutatási témám a hagyományos gyógyítás és a nyugati orvosi ellátás kapcsolatának tanulmányozása. (1. kép)

1. kép. Vendégségben. Pachiquitla, 1996. (Fotó: Szeljak György) 

Bár néhány ház mellett piroslott a kávécserje termése, nagyobb ültetvények nem voltak a faluban. Az indiánok az eladott kukoricáért, babért, nádcukorért kapott pénzen szerezték be a Veracrúz államból hozott kávét a járásközpont piacán. A helyben fogyasztott café de olla elkészítése meglehetősen egyszerű volt. Az asszonyok egy nagy, kiégetett agyagedényben forralták fel a vizet a sárral tapasztott kunyhó sarkában lévő nyílt tűzhelyen, majd a már forrásból levett vízbe durvára őrölt pörkölt kávét, majd finomítatlan nádcukordarabot (piloncillo) kevertek. Ezt állni hagyták, majd leszűrték és már kész is volt az ital. Esetleg fahéjjal ízesíthették még, de sosem itták tejjel. Szarvasmarhájuk sem volt, de nem is szerették a tejet, még a gyerekek sem.

A kávét reggelente készítették el az asszonyok, bőségesen, hogy egész napra elegendő legyen. Hajnalban elmentek a forráshoz, friss vizet hoztak és felszították a tüzet, hogy mire a férfiak felkeltek, a tortillalepénnyel, babpürével vagy enchilados-szal (csiliszósszal leöntött tortilladarabok) együtt elkészüljön a kávé is. A reggeli után aztán a férfiak elindultak a meredek hegyoldalakban lévő parcellákra (milpa), és nyolc-tíz órát dolgoztak a tűző napon. Este újból meleg étel és kávé várta őket otthon.

A kávé tehát biztonságos volt, híg és gyenge, sokat lehetett belőle inni. Ez fontos volt, mert így naponta akár négy-öt pohár kávét is elfogyaszthattam anélkül, hogy a vérnyomásom az egekbe szökött volna. Invitálásból pedig egyre kevésbé volt hiány. A terepmunkám korai szakaszában ugyanis a családfotók készítése segítette a beilleszkedésemet. A félve elővett analóg gépemre (hol voltak akkor még a digitális kamerák és a mobiltelefonok?) adott első reakciókból értettem meg, hogy a fényképezéshez itt már nem a léleklopás képzetét társítják, hanem a kamerában egy olyan eszközt látnak, amely segít a jelen rögzítésében, a család egységének a reprezentálásában. És szerepet kapott a környékbeli meszticekkel folytatott emlékezetpolitikai vitákban is. A következő években pedig, amikor a városok felé tartó elvándorlás nagyon felgyorsult, a fényképek által tudtak emlékezni az elmentekre. Sőt, a rítusokban is felhasználták, a fénykép mutatta meg az isteneknek, hogy kinek kérik a segítséget. Egyedül nekem volt fényképezőm, így lettem az 1200 fős falu fotográfusa. Egymás után látogattam meg a családokat, hogy elkészítsem a kívánt családfotókat. A színes negatívokat Mexikóvárosban előhívattam, majd visszavittem nekik a képeket.

Ha megérkeztem egy-egy fotó elkészítéséhez, a családfő fogadott, leültetett, majd megkérte a feleségét, hogy kínáljon meg kávéval. A vendégnek az italt a piacon vett keménycserép vagy üvegpohárban szolgálták fel, rítusok során az oltárra is ezekben a poharakban került fel a kávé, bár ők a mindennapokban gyakran csak műanyag pohárból itták. Amíg mi kávéztunk és beszélgettünk, az asszony összeszedte és felöltöztette a gyerekeket a családi fotóhoz.

Később a képet szintén a családfőnek kellett átadnom, miközben a figyelő tekintetek és a nagyon sűrű pletykaháló miatt óvakodnom kellett, hogy a feleségével, nagyobb lányával egyedül maradjak a kunyhóban. Ezért a fényképeket este a munka után, de leginkább hétvégenként vittem vissza. Ilyenkor a családfő szintén kávéra, és ha alkalmas volt, akkor ételre invitált. Vele együtt, az asztalnál ülve fogyasztottam el lassan, miközben egymással beszélgettünk, ismerkedtünk. Én fényképet adtam, ők ételt, kávét, információt, barátságot, biztonságot. Az asszonyok és gyerekek is ihattak ilyenkor, de mindig csak a kunyhó hátsó felében, az asztalnál csak mi ültünk. A kávét a nők főzték és szolgálták fel, de a meghívó fél mindig a férj volt. Ha a kapott képet nézegetve elfelejtkezett az invitálásról, a feleség suttogva hívta fel rá a figyelmét, de ő közvetlenül sosem kezdeményezhetett. A nőkhöz a férfiakon keresztül vezetett az út. És talán a kávézásról is többet tudtam volna meg, ha kutatásaimat nem a férfiak között végzem elsősorban.

Már több mint húsz éve annak, hogy írtam a Tabulába egy tanulmányt a helyiek alkoholfogyasztási szokásairól, ami aztán spanyol és angol nyelven is megjelent. Az alkoholfogyasztást nem egészségügyi problémaként értelmeztem, bár kétségtelen, hogy a férfiak alkoholizmusa sajnos sok család életét megkeserítette. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a cukornádpálinka különböző társadalmi kontextusokban történő nyilvános felajánlásának és elfogadásának milyen szimbolikus gyakorlatai és jelentései vannak, hogyan tudhatunk meg ezáltal többet egy indián közösség értékrendjéről, világképéről.

A kávéfogyasztásra akkor nem fordítottam annyi figyelmet. De utólag átgondolva, a kávé kínálása és elfogadása – ha nem is olyan sűrű jelentéstartalommal – ugyanúgy fontos része volt a helyi társadalmi gyakorlatoknak. Ezeket az ott élő nahuák a tisztelet (tlaltepanitalistli) komplex fogalmával magyarázták.

A megadta a tiszteletet”, illetve a „nem adta meg a tiszteletet” kifejezés a hagyományos értékrend és normarendszer elfogadásával, illetve megsértésével kapcsolatos viselkedésmódok értelmezésére szolgált. Ez az élet minden területére kiterjedt. A tisztelet fogalomkörébe beletartozott például a fizikai konfliktusok, verekedések elkerülése, a kölcsönös segítség, a megállapodások betartása, a fölparcellák határainak tiszteletben tartása, a közösségi munkán való megjelenés, a falubeli tisztségek, kötelezettségek elvállalása, a komasági kapcsolatok ápolása, halottak napján az ételek cseréje, a rituális felajánlások a szinkretista vallásban szerepet kapó lelkeknek, isteneknek és katolikus szenteknek – és még sokáig folytathatnánk a sort.

A tisztelet és a szolidaritási kapcsolatok megerősítésének egyik fontos eleme a kölcsönösség volt, ami a mindennapok során leginkább az étel- és italfelajánlásokban testesült meg. A helyiek számára a kávé a mindennap elérhető és megfizethető „üdítő” kategóriájába tartozott. Egyfajta Jolly Joker volt. A faluban teát nem ittak, a boltban árult szénsavas üdítő pedig drága és a mindennapokban megfizethetetlen luxuscikk volt. A kukoricából készített és nádcukorral ízesített atolét leginkább az esős évszak végén, a halottak napján és karácsonykor fogyasztották, gyakran rituális környezetben. A nádpálinkát pedig csak a férfiak ihatták, és fogyasztása többségében olyan társadalmi terekhez, eseményekhez és férfitársaságokhoz kötődött, ahol a nők nem voltak jelen. Ezzel szemben a nemi szerepek szerint szigorúan tagolt közösségben a kávét férfiak, nők, nagyobb gyerekek együtt fogyaszthatták el az év minden napján. Fogyasztása leginkább a házhoz és a háztartáshoz, illetve a közösségi ünnepekhez és rítusokhoz kötődött. A kocsmaként is szolgáló egy-két falubeli boltban egyáltalán nem árultak kávét, ahhoz meg kellett valakit látogatni a saját házában. Fogyaszthatták magában, édes süteménnyel (pan dulce), vagy egy nagyobb étkezés részeként is.

A kávéra való invitálásra számtalan alkalom adott lehetőséget, például, ha rokonok érkeztek a házhoz. De a komasági kapcsolatok ápolásának – melyek gyakran szorosabb szövetségeket jelentettek, mint a közvetlen rokonokkal kialakítottak – is fontos elemei voltak a rendszeres oda-vissza látogatások és a kölcsönös étel- és italfelajánlások. A kalákában vagy bérmunkában elvégzett munkák során a föld tulajdonosának az étel és a pálinka mellé kávét is fel kellett ajánlania a munkásoknak. Halottvirrasztás alkalmával a falubeliek kukoricát, babot, kávét és pálinkát vittek este a halottas házhoz, hogy így járuljanak hozzá a virrasztás és a tor költségeihez.

A kávé a falu évente megválasztott tisztségviselőinek is járt. A tisztségviselői hierarchiában minden 18. évét betöltött férfinak kötelező volt az élete során különböző, általában egy-egy évig tartó, fizetéssel nem járó feladatokat elvállalnia, míg végül el nem érte a bírói posztot. Amíg kisebb tisztségeket töltött be, addig a munkájáért a bírótól kapott rendszeresen ételt, kávét és pálinkát. Például a hetenkénti közösségi munkák vagy a rendszeres esti gyűlések idején. Ha azonban eljutott a hierarchia csúcsára és bíróvá választották, akkor abban az évben neki kellett a felesége és más családtagjai segítségével az ételt és italt biztosítani a többi tisztségviselőnek. Emellett ráhárult a falu védőszentjének rendezett háromnapos ünnepség szponzorálása is, amikor banánlevélbe tekert tamalt (kukoricadarába töltött és megfőzött bab vagy hús), kávét és pálinkát kellett felajánlania több alkalommal az egybegyűlt sokaságnak, és fizetnie kellett a zenekar költségeit is.

Az élők szolidaritási kapcsolatainak a mintái megjelentek a halottakkal való viszony során is. A halottak lelkei szinték szerették a kávét. Október végén a családok feldíszítették a házi oltárt. Először az elhunyt gyermekek, majd a felnőttek lelkei érkeztek meg a temetőből induló virágsziromösvényeken haladva a házba, hogy halottak napja alkalmából meglátogassák a még élő rokonaikat. Az élők és a holtak lelkei ilyenkor biztonságban találkozhattak a kunyhó szakrális részén, a házi oltárnál. A feldíszített oltárra ételeket és italokat, köztük kávét és édessüteményt is helyeztek, ezzel várták a lelkeket. Ők az ételek és italokok esszenciáját vették magukhoz, a felajánlást később a család tagjai maguk fogyasztották el. Ha valaki nem állított oltárt és nem tett étel- és italfelajánlást, az kitette magát a halott lelkek dühének, akik mérgesek lettek, hogy az élő rokonaik már nem emlékeznek rájuk és nem tisztelik őket. Ilyenkor betegséget hozhattak a családra. A kávéfelajánlást a halottak napi ünnepek végén a sírnál is megismételték, amikor a halott lelkek egy évre visszatértek a „másik világba”. A falu külön oltárt állított a főtéren azoknak a lelkeknek is, akiknek már nem éltek rokonaik a faluban. (2. kép)

2. kép. Halottak napi oltár kávéval és édes süteménnyel. Pachiquitla, 1998. (Fotó: Szeljak György) 

Mindazt, ami az embereknek finom vagy luxus volt, fel kellett ajánlani a szinkretikus vallás természetfeletti lényeinek is, akik a munkájuk során szintén elfáradhattak és éhesek lehettek. A gyógyító és termékenységi rítusok többsége a házi oltároktól a természeti környezet kiemelt helyeire (pl. forrás, folyópart, termőföld, a hely, ahol valaki elvesztette a lelkét), majd a szent hegyek tetejére tartott, végül a sámán vezetésével a résztvevők visszatértek a házi oltárokhoz. E zarándoklat egyes állomásait az eltérő helyeken megteremtett szakrális terek, a felállított oltárok kötötték össze. Ide hívta a sámán például a földanyát, az esőisteneket, az egyes természeti helyek lelkeit, vagy az ártó rossz szeleket (ahakatl), de imájában kérte a katolikus szentek támogatását is.

Az oltárok az „az istenek asztalai” voltak. Középpontjukban a virággal díszített kereszt állt. Kerülhettek az oltárra gyertyák, a kopálfa meggyújtott kérge füstölőben, a lelkeket megjelenítő kivágott papírfigurák, valamint cigaretta, étel- és italáldozatok is. A rítusokra – akár a halottak napja esetében – a helyiek a vendéglátás, közös vigasság elképzelései szerint tekintettek. Minden rítus alapja a tisztelet megadása volt, amelynek a megteremtése leginkább az ételek, italok, cigaretta felajánlása alapján történhetett. Még a legveszélyesebb ártó lelkeket sem agresszióval próbálták a gyógyító specialisták (tlamatijketl) kiűzni a testből, hanem a rituális lakoma felajánlásával kérték meg őket, hogy távozzanak a beteg testéből és környezetéből. Ezeket az ételeket és italokat a sámán az imájában részletesen felsorolta. A felajánlott italok közé kerülhetett pálinka, sör, Coca-Cola – és kávé is. Minden rítus valójában egy közös lakoma volt. Miután a sámán hívó imájára odaérkeztek a lelkek és magukhoz vették az ételek és italok szemmel nem látható esszenciáját, a jelenlévő élőknek (így nekem is) kötelezően fogyasztaniuk kellett a felajánlásból. Istenek, lelkek és élők együtt ettek-ittak… és kávéztak. Ami megmaradt, azt szétosztották a sámán és a rítust rendező család jelen nem lévő tagjai között. (3. kép)

3. kép. Don Galileo felajánlása egy termékenységi rítus alkalmával a szent hegy tetején. Xochiatipan, 1996. (Fotó: Szeljak György) 

Ahogyan a cukornád, úgy a kávécserje sem volt őshonos a gyarmatosítás előtti Amerikában. Így a kakaóval ellentétben nem jelent meg a mezoamerikai prekolumbián mítoszokban és ikonológiai ábrázolásokon – és ezen a területen is csak a 19. században terjedt el a termesztése. Ettől függetlenül mára a Mexikóban termesztett kávé a nemzeti büszkeség fontos eleme lett és a Huasteca területén élő indiánok mindennapjainak és ünnepeinek is elmaradhatatlan itala. A közös kávézás nyitottságot, az együttműködés hajlandóságát, a rokoni, baráti, közösségi kapcsolatok ápolását, a kölcsönösséget és a természetfeletti lényekkel való harmónia megteremtésének szándékát jelzi. Vagyis a tisztelet megadását. Úgy a Huasteca nahua indián közösségeiben, mint számos más helyen a világon.

Kávéra kevésbé, inkább valamilyen egzotikus forró italra hasonlít különleges összetétele miatt, amire a piacon azt mondják: „titkos”. A guineai bors (dzsár) enyhén csípős, fűszeres ízt kölcsönöz az italnak, ettől lesz maradandóan jellegzetes ízű a kávék világában. Az arabborsként is ismert fűszer az Annonaceae családhoz tartozó Xylopia aethiopica örökzöld fa termése. Eredetileg Etiópiából származik, de napjainkban már sokfelé termesztik Afrikában. Felismerhető egyedi alakjáról, amely egy mini zöldborsóhüvelyre hasonlít. Illata szerecsendióra emlékeztet, íze pedig enyhén csípős. Rendkívül egészséges, mivel tannint tartalmaz, amely elpusztítja a baktériumokat, gombás, vírusos fertőzéseket és gyulladásos megbetegedéseket. Az erős antioxidáns hatásának köszönhetően megakadályozza a sejtek károsodását, emellett pedig véd a szív- és érrendszeri megbetegedések ellen (Moussa – Diallo – Ndiaye – Sadji 2017). A Touba kávé minden családi, vallási ünnep kihagyhatatlan velejárója, de hétköznapokon is legalább napi egy pohárral felhörpintenek belőle. Például a reggelihez, bagett mellé, de akár napközben vagy este is. A kifőzdékben, úgynevezett tanganákban is gyakran lehet kapni.

A kávé úgy készül, hogy pörkölt, őrölt kávét (Coffea robusta) és Xylopia aethiopica babot szűrőedényen keresztül forró vízzel felöntenek, majd cukrot adnak hozzá. 2009-ben így találkoztam először az italkülönlegességgel. Dakarban taxira vártunk egy szenegáli barátommal. Egy mellettünk várakozó úr Touba kávét vásárolt, ugyanis a város forgalmasabb helyein is mindenhol elérhető. Általában egy kis sámlifélén ül az árus, előtte faszenes tűzhely, amin forralja a vizet. Cukor, műanyag pohár tartozik eszköztárához. A vásárló egy decis műanyag, fehér pohárban kapta meg az italt. Kifizette, hörpintett belőle néhányat, majd jobb kéz felé körbe adta. Idegen emberek kezében vándorolt a műanyag pohár. A Touba kávé ugyanis megosztható, megosztandó, egybe kovácsolja az embereket, kommunikációs kapcsot jelent közöttük. Kínálásához ugyanaz a nagylelkű lelkület társul, amellyel egyéb javakat, ételt, ruhát is megosztanak egymás között a szenegáliak. Ez összecseng azzal a szolidaritással, ami a szenegáli kultúrát a gyerekkori szocializációval kezdődően áthatja. David Boilat 1853-as népszerű elmélete szerint a Szenegál név a wolof sunu gaal kifejezésből származik, melynek jelentése: mi kenunk, mi csónakunk. Ez a nyelvi értelmezés egy 15. századi félreértésre vezethető vissza, amely a portugál tengerészek és a wolof halászok között történt, mindenesetre önmagában tükrözi azt a fajta szolidáris összekapcsolódást, ami a szenegáli kultúrára jellemző.

A névválasztás sokat elárul a kávé történetéről, amely az 1980-as évek második felében vált közkedveltté (Ross 2011). Touba Szenegál harmadik legnépesebb városa, lakossága több mint egy millió. Dakartól 165 km-re keletre, Thies irányában fekszik. Az úgynevezett murid vallás központját 1887-ben alapították. A legenda szerint a város helyén egy nagy fa állt, amelyet Allah jelölt ki városalapítás céljából Ahmadou Bamba, szúfi misztikus, a szenegáli murid testvériség alapítója számára. A touba név a wolof nyelvben vélhetően a tuub szóból származtatható, melynek jelentése: megtérni, bűnt bánni. Míg a muszlim hagyományokban a tuba szent fát, arab nyelven pedig szerencsét, örömöt jelent (Coulon 1999).

Az 1980-as évek vége felé elterjedt Touba kávé fogyasztásának vallási vetülete is van, amelyet már önmagában a kávé szakralitást jelző neve is hordoz, és amely a murid vallás alapítójához, Ahmadou Bambához és követőihez kapcsolódik. Bamba 1850-ben látta meg a napvilágot a szenegáli Mbacke városban, Baol régióban. Szülei, Mam Diarra Bousso és Mame Mor Anta Sali szigorú iszlám oktatásban részesítették. Mauritániába küldték, ahol szúfiktól tanult. A világi javak nem érdekelték, mindig Isten közelségét kereste. 14 éves korában, irodalmi arabsággal megírta a Korán újraértelmezésével alapított murid vallás egyik legfontosabb bölcsességeit, tanításait tartalmazó fő művét (Massalik- Al – Jinan Huqqa-L- Bukau, jelentése: Utazások a Paradicsomba). Ahmadou Bamba különös életvitelével, bölcsességével, misztikus lényével korán tanítványokat gyűjtött maga köré. Mivel a francia gyarmatosítók attól tartottak, hogy a vallási vezető népszerűségét a gyarmatbirodalom ellen fordítja, többszöri száműzetésbe küldték. 1895–1902 között Gabonba, majd 1903–1907 között további négy évre Mauritániába száműzték, szenegáli hazatérése után pedig házi fogságban tartották Jolofban 1907–1912 között (Robinson 1991: 160).

Bamba az üdvözülés útjaként a szorgalmas, kemény munkát, és a vallási vezető – úgynevezett marabu – áldozatkész követését jelölte meg. A muridok hittel követik marabuikat, Ahmadou Bamba részben egyenesági leszármazottjait, akik megörökölték képességeit: spiritualizmusát, vallási miszticizmusát, Istenhez való közelségét. A legelszántabb követők, egyfajta szerzetesek, az úgynevezett Baye Fallok. Az első Baye Fall, aki felismerte Bambában az isteni lényt és életét az ő szolgálatába helyezte, Ibrahima Fall volt. Róla nevezték el a Toubai Nagy Mecset legmagasabb, 87 méter magas központi minaretjét, amelyet Lamp Fall-nak (Ross 1995) is hívnak. A baye szó woloful apát jelent, így a Baye Fall jelentése: Fall Atya. Ibrahima Fall naphosszat szolgálta a marabut: fát vágott, vizet hordott, földet művelt, minden világi teendőt és terhet igyekezett levenni Ahmadou Bamba válláról, hogy a spirituális vezető minél inkább küldetésével tudjon foglalkozni. A Baye Fallok szolgálatát azóta is a nehéz fizikai munka és a marabuk feltétel nélküli szolgálata jellemzi, amely hitük szerint az üdvözülés záloga.

A szájhagyomány szerint Ibrahima Fall készített először Touba kávét, mégpedig Ahmadou Bamba számára. A vallási vezető folyamatosan írt és imádkozott, alig evett és aludt, így tanítványa ezzel a meleg itallal kínálta, hogy legyen ereje a spirituális munkálkodáshoz. Az eredeti recept szerint készített Touba kávé a szenegáli murid hívek szerint több szimpla kávénál. Áldást, úgynevezett barakát hordoz. Fogyasztójának erőt ad, egyfajta szakrális ital. Napjainkra a kávé fogyasztása rendkívül elterjedt. Guineában és Bissau-Guineában is kedvelik. Sőt, a külföldön élő szenegáliak népszerű fogyasztási cikke maradt, olyannyira, hogy Párizstól New Yorkig mindenfelé lehet kapni. Globális elosztását a murid vallási közösségek hálózata végzi (Ross 2011). Viszont még a silányabb minőségű, kész fogyasztási cikké avanzsált, a szupermarketek polcán is megtalálható zacskós Touba kávé csomagolásán is az Ibrahi.ma Fallról elnevezett Lamp Fall minaret díszeleg, a vallási vetület, és a baraka jelzőjeként.

Irodalom

Coulon, Christian 1999 The Grand Magal in Touba: A religious festival of the Mouride Brotherhood of Senegal. African Affairs 98. No. 391. 195–210.

Moussa, N.– Diallo, A. – Ndiaye, NF – Sadji, M. 2017 Evalutaion des modes de preparation et de consommation de la tisane de Kinkeliba et u Cafe Touba consommes dans la village de Dakar au Senegal. African Journal of Food, Agriculture, Nutrition and Development 17 2017. 4. 12534–12546.

Ross, Eric 1995 „A spiritual metropolis in the modern world”. Canadian Journal of African Studies 29. 1995. 2. 222–259.

Ross, Eric 2011 Globalising Touba: Expatriate Disciples in the World City Network. Urban Studies 48, No. 14.

Toubai Nagy Mecset. Touba, Szenegál, 2012. (Fotó: Lantai-Csont Gergely)

 Baye Fall szerzetes Touba kávét készít. Touba, Szenegál, 2012. (Fotó: Lantai-Csont Gergely)

Szétszórt gondolatok egy nagy kávézó köszöntésére a kávéról és a kávézásról

A kávéról és általában a kávézásról az a több mint félévszázados tapasztalatom – mely származik egyfelől antropológiai/szociológiai terepmunkáimból, másfelől családi, baráti kapcsolataimból – azt kiáltja, hogy ellentétben azzal, amit akár a török kávéházak, akár a 19–20. század fordulójának magyarországi kávézók világáról olvastam, feldolgozásokat láttam, a kávézás egyre inkább elveszti közösségi összetartó szerepét, s egyre inkább individualizálódik. Ami persze nem azt jelenti, hogy a kávézás szertartása megszűnne, csak azt, hogy immár máshová kerülnek a hangsúlyok, a közös rituálék egyre inkább elvesznek, s helyükbe a mások által is megélt egyéni „performanszok” lépnek.

Utánagondolva és utánanézve, hogy én mikor is írtam először saját kávézásomról, az alábbira jutottam. 1975-ben voltam másodéves néprajz szakos hallgató (ekkor még folkloristának készültem), amikor Babócsára szerveztünk interetnikus néprajzi gyűjtőtábort, ahol mellesleg Knézy Jutka segítségével eljutottunk Babos István mesemondóhoz. És itt és most idézem saját magamat A három muzsikus cigány-ból, mely kötet 2003-ban jelent meg a L’Harmattan Kiadónál.

Pista bácsi (magában) egyszer csak büszke lett arra, hogy a messzi idegenből idejön ez a „gyerek”, aki tanul valahol, meg idejön ez az asszony, aki dolgozik valahol, talán egy magas hivatalban, hogy mesét hallgassanak tőle, hogy mesét tanuljanak tőle, s újból kezdett hinni abban, amit környezete az elmúlt évtizedekben mellőzött, leszólt, elfelejtett: meséiben és mesemondói tudományában. Az asszony tudja, a „gyerek” hinni akarja, hogy hamarosan szép és nagy pillanatok tanúi lesznek. Előkerül egy japán gyártmányú, Hitachi márkájú kazettás magnó, afféle amatőr masina. Pista bácsi rendelkezik: főzzenek kávét, hozzanak be egy hokedlit a magnó alá, szaladjon el valaki cigarettáért, hogy a mese alatt kitartson a szívni való, s amikor mindezek előkerülnek, megtiltja, hogy bárki is megzavarja őket, amíg bent vannak a szobában, ahol mesélni fog. Az első mese számára feladat, próbatétel, úgy érzi, teljesítenie kell. Talán legjobbnak tartott meséjét, talán legkedvesebb meséjét, de az sincs kizárva, hogy az általa a „gyűjtőknek” tulajdonított gyűjtői elvárásnak leginkább megfelelő mesét kezdi mesélni. Miközben meséli „A postamester”-t, figyeli vendégeit. Ellenőrző, szondázó kérdéseket tesz fel, s egymást követik az udvariassági formulák, az izgalom töltelék-formulái, a „kéremszépenek”. A mese több mint egy órás, de így is lebilincselő, a „gyerek” számára lélegzetelállító, az asszony számára rendkívüli. A mese után kölcsönös érdeklődés, tapogatózás, a tisztelet kifejezése. A „gyerek” kéri, hogy hamarosan visszajöhessen, és ígéri, hogy folytatja a „gyűjtést”.

Elmúlik néhány nap. A fiatalabbik „gyűjtő” boldogan meséli idősebb tantársának, hogy hol jártak, mit hallottak és tanultak. Az újabb segítő, az 1971-és reprezentatív cigány szociológiai kutatásban dolgozó Matolay Magda, vagyis Kuksi tartja az első peripatetikus órákat a romák társadalmi helyzetéről, s kíséri el a „gyereket”, vagyis továbbiakban a „gyűjtőt” második látogatására. Ez már a barátkozás látogatása lesz. Az első a fogáskeresés és a tapogatózás alkalma volt, a második kezdetben pedig a próbatételé. Esznek-e a vendégek a háziak kosztjából, vagy udvariasan visszautasítják azt, mondván, hogy éppen most ettünk, vagy éppen gyomorrontásunk van, melyet azok az elutasítás gesztusaként értelmezhetnek. Kuksi, aki leginkább úgy néz ki, mint egy kislány, az ebéd után elmeséli eddigi cigányoknál, romáknál végzett munkáit, az ebből kinőtt barátságait. Ezek a barátságok immár átszármaznak a jelenkorra, s kölcsönösen kifejezésre jutnak mindkét oldalon. Ez azonban nem szoríthatja háttérbe a mesélést. A „mesemondó” készült a látogatásra, végiggondolta, hogy most milyen mesét fog elmondani. A „Tizenkét vargagyerek” így már oldottabb és felszabadultabb varázsmese lesz.

Ettől kezdve a „gyűjtő”, vagyis a „gyerek” és a „mesemondó”, vagyis Pista bácsi között valami barátságféle, mély emberi kapcsolat jön létre, amennyiben ez létrejöhet egy hatvannyolc és egy huszonegy éves ember között. A család hamarosan családtagként kezeli a „gyereket”. Ő a legfiatalabb Pista bácsi három leánya és öt fia között. A látogatásoknak hamarosan valóságos szertartása alakul ki. Megérkezés valami aprósággal, egy üveg borral, egy pakli cigarettával vagy egy csomag kávéval. Beszélgetés egy ideig a családi körben, majd kezdődik a munka, bent a mesemondó szobában, vagyis a tisztaszobaként működő hálószobában. A munka kellékei a meséken és a magnón túl a bekészített kávé, egy üveg bor és sok-sok cigaretta. Mindketten Munkást szívnak, s mindketten a Pista bácsi faragta meggyfaszipkát használják. Egy-két órát ülnek bent a szobában, mikor milyen erejében és kedvében van Pista bácsi. Ő előbb egy hosszabb vagy két rövidebb tündér- vagy másként varázsmesét mond, esetleg novellamesét, majd egy-két rövidebb tréfás mesét vagy trufát, vagyis afféle viccet, ritkán legenda-, ijesztő- vagy Mátyás király-mesét. A tréfás mesék egy részét, az erotikus mesék elmondását minden bizonnyal a „mesélő” és a „gyűjtő” között kialakult mély és „férfias” viszony hívja elő. A mesélés után ismét együtt múlatja az időt a család. Nem ritka, hogy a „gyűjtő” valamilyen módon részt vesz a család házon kívüli munkájában vagy társasági életében.

Már a magyarországi cigányok/romák múzeumi gyűjtőmunkája során figyeltem fel arra, hogy a szakirodalomban a kávénak és a kávézásnak a cigányok/romák körében kitüntetett szerepe van. Csak néhány példa:

Karsai Ervin A cigány nyelv és kultúra kötetében ezt írja:

„A vendég fontos személy a cigányok életében. Bárki megy hozzájuk, megvendégelik, szívesen fogadják. Ha valaki az ételt nem fogadja el, sértésnek számít. Ha a vendég nem kíván enni, akkor is illik pár falatot elfogadni. Ha a vendéget meleg étellel nem tudják megkínálni, akkor szalonnát, kenyeret, hagymát tesznek az asztalra. Itallal és kávéval is kínálnak. Ha nincs otthon ital, valakit italért küldenek, ha nincs pénzük, akkor kölcsönbe, mert a vendéget mindenképpen illik megkínálni. Előbb mindig a vendégnek terítenek, szednek, csak azután a háziaknak. Az osztás az asszony dolga.”

Diósi Ágnes a Cigányút-ban írja:

„Este virrasztóba megyünk Linával, Hodászon. Egy kiló húsz dekás, koraszülött baba halt meg, két napig élt. Nagy költséggel, hercehurcával hazahozatták Debrecenből, és már harmadik éjszaka virrasztják. A virrasztói vendéglátás sem kevésbe kerül a háziaknak, még ha a vendégek egyike-másika hozzájárul is egy kis pálinkával. Akkor is kell, hogy legyen otthon erős pálinka, édes pálinka, sör ládaszám, kávé, éjszakánként legalább ötven ember számára. De ilyenkor semmi se számít. Ha százszázalékos kamatra kérnek kölcsön pénzt, nyögik utána egy évig, kettőig, az se baj. A szokásos tisztességet akkor is meg kell adni, s az ő vérük az is, aki csak egy kiló húsz dekával és csak két napig élt ezen a világon. Rágondolni is szörnyűség, hogy Debrecenben elégessék, és ne a család, a rokonság, a barátok szeretetétől övezve tegyék a földbe. Így megnyugszik a szülő lelke is: angyalka lett belőle.”

Michael Stewart a Daltestvérek-ben gondolkodik el:

„Sohasem láttam, hogy egyetlen roma is éreztette volna a másikkal, nem jókor jött. Egyszer, amikor jóval éjfél után vittem vendégeket valahová, a házigazda kikelt az ágyból, és percekkel megérkezésünk után már itallal és kávéval kínált minket.

(A kávé, az megható számomra. Nem tudom, miért: talán mert nagyon megszokott, otthonos, tudom, mit jelent kávét főzni és kávéval kínálni – az itallal ellentétben. Elképzelem, amint egy ilyen szegényes házban a házigazda az ágyból kikelve kávéval kínál, mint Erdélyben. Talán az is belejátszik a meghatódásba, hogy a kávét nagyvárosi dolognak gondolom, azt hiszem, mintha nem tudnák igazán, mit is tesznek ilyenkor, csak utánoznak egy szokást, egy szokásomat, a kedvemért.) Az ilyesfajta állandó nyitottság jelentősége annál nagyobb a cigányok számára, mivel állandó ellenpéldával szolgálnak a közöttük élő magyarok. A Párizsra települt magyarok például kulcsra zárják a kaput, amikor elmennek, és zárva tartják az ajtót, ha otthon vannak.”

De essen szó közelmúltunk vagy jelen korunk immár széttartó kávé készítéseiről és kávézásairól. Mintha egy szociológiai kérdőívre adott válaszokat olvasnánk:

„Pörköletlen szemeskávét veszek.”, „Csakis őrölt zacskós kávéból főzöm kávémat.”

„Magam pörkölöm meg, majd kézi hajtású kávédarálón alakítom porrá.” (Persze van, aki már a pörkölt szemes kávét elektromos kisgépen darálja.)

De az se mindegy, hogy milyen a kávéfőző: kotyogó, netán elektromos gép, annak is ki tudja melyik fajtája. És hogy rövidre vagy hosszúra főzik a kávét.

„Én kapszulát használok.”

„Én barna/fehér cukorral, szaharinnal, cukor nélkül, tejjel, anélkül, tejszínnel iszom.”

(Netán konyakkal vagy rummal. Jut eszembe egy már nem mai történet: a Várban volt még a Néprajzi Kutató Csoport, s néhány munkatársa a közeli vendéglátóhelyre járt ki „kávézni”. De a pincér által felszolgált, a kistányérral lefedett fehér porceláncsészéből nem gőzölgött a kávé. Ám annál is finomabb lehetett a benne lévő Ararát.)

Ma már nehéz egy reggeliző társaságot közös kávézásra invitálni. Túl azon, hogy ki milyen kávét kér, az sem mindegy, hogy ki mikor issza első kávéját és milyen „edényből”. Családi megfigyelésre alapozva mondhatom: van, aki a kávéval kezdi, éhgyomorra, s azután jön a fürdőszoba. Van, aki közben telefonján levelezik, és szóba sem áll a többiekkel. S vannak, akik szertartásosan a reggeli után isszák első kávéjukat. Ki magányosan, füstölve közben, ki pedig filozofikus csevegésbe kezdve. De az sem mindegy, hogy a kávét felszolgáló kinek milyen edénybe hozza kedves italát. A nyolcvan felett járó közgazdász az 1960-as években divatos szimpla vagy dupla üvegpohárkában kéri kávéját, mely az akkori eszpresszók kedvelt darabja volt. A hetvenéves nemzetközi jogász kizárólag kis herendi porceláncsészéből hajlandó kávézni. Az ötvenfelé közeledő fiatalember a kétdecis porceláncsészéből hörpöli tejjel telt kávéját, míg legfiatalabb testvére a buszhoz sietve issza tejből felvert tejszínes kávéját. A középső testvért, ha korábban kérdezték volna, hogyan kéri kávéját, tejjel, cukorral, rávágta, hogy mezítlábasan, azaz minden nélkül. Ma már, hogy tudja, hogy ezt a formulát egy politikai csúcsszereplő is használja, szájára nem venné e választ. Könnyeb helyzete van kolléganőmnek, akit, ha terepmunka, filmkészítés során megkérdeznek, hogyan kéri a kávét, tejjel, cukorral, azt válaszolja, hogy „a maga valóságában”.

Amikor még a Néprajzi Múzeum Kossuth téri épületének első emeleti munkaszobáját laktam, reggelente kisebb kávézó működött itt. Itt ittam a nap első kávéját. Ma már sem itt, sem máshol nem iszom a nap „első kávéját”. Azon töröm a fejem, hogyha a sors úgy hozná, hogy leülnénk egykori tanítványok, kollégák Sárkány Mihállyal egy baráti, rituális kávézásra, akkor én, aki vagy már öt éve egyáltalán nem iszom kávét, mit kérjek kis porcaláncsészémbe, lefedve tányérkájával. Mindenesetre Mihály köszöntésére, egészségére innám, jókívánságaimat sorolva!

Ha már rögtön e dolgozat címében kíméletlenül elspoilereztem a mondandóm lényegét, hát jöjjön akkor a feketeleves mindazok számára, akik gőzölgő csészéjük tartalmát szertartásosan kortyolgatva már elandalogtak úgy, hogy magukat a 19. század vége vagy a századelő valamelyik csupaablak kávéházába képzelték.

Magyarországon immár nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a kávéház intézményéről nem lehettek személyes tapasztalataik, csupán csak olvasmányélményeik. Talán éppen ezért még az egyébként kifejezetten erős forráskritikai vénával rendelkezőket is magával tudja ragadni a kávéházat övező kötelező értelmiségi elragadtatás. „Mindenképpen közhely, ám mégis e tézis kijelentésével kell a téma tárgyalásába fognunk: a kávéház hamisítatlanul városi (nagyvárosi), egyszersmind polgári intézmény” – szögezte le 1996-ban a Budapesti Negyed kávéházaknak szentelt számában Gyáni Gábor (Gyáni 1996: 57–58), s A kávéházba járó polgár című tanulmányában voltaképpen ennek az intézménynek a valóságos apoteozisát fogalmazza meg: „amikor a modern városi középosztály tagjai e szenvedélyüknek a kávéházba beülve hódolnak, »nem a forma és a ceremónia, hanem az ital és az annak tulajdonított fiziológiai hatások állnak a középpontban. A kávé józanná és éberré tevő hatása megfelel a modern fejlődést kísérő protestáns etika elveinek: a józanságnak és a mértékletességnek. A kávé ezzel egyúttal a kulturális síkon fellépő racionalizmus és a protestantizmus kémiai-farmakológiai megfelelője. A két dimenzió összhangban áll egymással, és együtt konstituálja a racionális, érzelmeit uraló és józanul tervező embert... Érzékennyé teszi az észlelést, serkenti a gondolkodást«” (uo. 66–67). Persze, nem tagadja, hogy nemcsak a „modern városi középosztály tagjai” látogatták a kávéházakat, hanem a „a polgárság alatti rétegek tagjai vagy a kispolgári szűkösség viszonyaiba kényszerült értelmiségiek” is (uo. 58), de a jeles történész – ahogy lényegében a témával foglalkozó mindegyik szerző – kétségbevonhatatlan axiómaként, mintegy magától értetődő módon, jellegzetes városi jelenségként kezeli a kávéházat.

Ízelítőül néhány megfogalmazás: „minden kisvárosban volt belőle legalább egy-kettő” (Sármány – Juhász 1996: 245). „A legkisebb városka is igyekezett saját kávéházzal bizonyítani, hogy létfontosságú sejtje az Organizmus egészének. … Gyakorlott szemmel még mindig könnyen felfedezhetjük nemcsak minden osztrák vagy magyar kisvárosban, de az egykori Monarchia egész területén, hol működött akkoriban az a számtalan kávéház” – írja Wilhelm Droste, majd egy kitérő után ekképp folytatja: „a legeldugottabb vidék is teremtett magának egy csöppnyi kozmopolita csillogást. Ha a város valamivel nagyobb volt, egészen biztosan több kávéház is üzemelt benne, különböző arculattal. Egy némileg előkelőbb, ahol a kisnemesség elvegyült a nagypolgársággal. Ez legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. És egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel természetesen szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott, vagy néha játszott egy parti rexet barátaival” (Droste 1996: 17). A századfordulón és a századelőn keletkezett többé-kevésbé szépirodalmi igényű munkák alapján Varga Éva egyenesen leszögezi, „a kávéház a korszak irodalmában – és talán nem túlzás állítanunk, a közgondolkodásában is – a városiasság egyik fontos szimbóluma” (Varga 1996: 71).

Következzen néhány adat.

1892-ből rendelkezésünkre áll egy, a maga nemében páratlan forrás,^[1] egy országos léptékű korabeli Arany Oldalak: a Jekelfalussy József által közreadott Magyarország iparosainak lak- és czímjegyzéke, amely többek között a kávéház-tulajdonosok listáját is tartalmazza.^[2] Az adataikat kigyűjtve azt láthatjuk, hogy az ország 208 településén volt jelen ez az intézmény.^[3]

Jóllehet, a város egy jogi kategória is, amely bizonyos többletjogokat biztosít az e körbe tartozó települések számára, azonban a szakirodalomban már jó ideje bevett gyakorlat, hogy a joginál tágabban, bizonyos központi funkciók halmozott megléte alapján tekintsen városnak egy települést. Jómagam is ekként tettem, Beluszky Pál módszerét^[4] követve az 1892. évi adatok alapján az ún. központi funkciók számba vételével megkonstruáltam a funkcionális városállomány hierarchiáját (Szulovszky 2016). Budapest székesfővárossal együtt összesen 216 település képezte ezt a halmazt.

Ez a szám azonban nyolccal több, mint ahány településen kávéház volt. Egyszerű matematika: tehát legalább 8 városból hiányzott.

Már ez is elgondolkodtató annak a szakirodalmi közhelynek az igazságtartalmáról, amely minden város elmaradhatatlan intézményének tekinti a kávéházat. Azonban ennél sokkal rosszabb volt a helyzet: a 216-ból nem 8, hanem 102 (!) olyan város akadt, amelyikben hiába keresték ezt az intézményt. Ugyanis ez csupán alig több mint a városok felében, egészen pontosan csak 52,7%-án volt jelen 1892-ben. A kávéház csupán csak a városhierarchia legfelső három szintje (teljes értékű regionális centrumok, részleges regionális centrumok, teljes értékű fejlett megyeszékhelyek) városainak volt elmaradhatatlan része, viszont a részlegesen fejlett megyeszékhelyeknek már csak 2/3-ában volt megtalálható. E szintnél kedvezőbb, 88%-os mutatóval rendelkeztek a teljes értékű megyeszékhely-szintű városok. Az ez alatt lévő szintek közül csupán a teljes értékű középvárosok esetében fordult elő minden másodikban (52,1%) kávéház, a többinek ennél több százalékponttal rosszabb értékei voltak (részleges megyeszékhely-szintű városok, illetve részleges középvárosok: 45,5-45,5%), s a kisvárosok közül csak minden harmadik büszkélkedhetett azzal, hogy a településükön van ilyen intézmény (Szulovszky 2021: 343).

Még ha első hallásra meghökkentően hangzik is, az adatok azt mutatják, hogy a 208 kávéházzal rendelkező településnek közel a fele, 45,2%-a faluállományhoz tartozott. Természetesen ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a kávéház a falusi életvilág szerves része lett volna, hiszen az a 94 kávéházzal rendelkező falu nem éri el a falvaknak még az egy százaléknyi hányadát sem, s Petőfi Sándor közismert verse a falu végén nem véletlenül emleget kurta kocsmát, nem pedig kávéházat.

A 63 megyéből 33 területén nemcsak a városokban, hanem a falvakban is működött kávéház. Ez abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy 19 megyében csak a városokban volt, illetve 3 felföldi (Árva, Szepes, Ugocsa) és 8 erdélyi (Csík, Fogaras, Háromszék, Kisküküllő, Nagyküküllő, Szilágy, Torda-Aranyos, Udvarhely) megye területén egyetlen egy ilyen intézmény sem akadt, tehát még a városokban sem. A falusi kávéházak jelenléte ráadásul számos esetben egyáltalán nem volt elhanyagolható mértékű. A 33 megyéből 20-ban a kávéházzal rendelkező városokhoz képes a falvakban működő kávéházak aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot: 9 megyében (Abaúj-Torna, Békés, Heves, Liptó, Máramaros, Sáros, Szabolcs, Temes, Ung) falusi volt minden második kávéház, öt megyében (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Nógrád, Torontál, Gömör és Kishont, Győr) legalább kétharmadnyit tett ki az arányuk, Arad, Borsod, Esztergom és Moson megyében 4-ből 3, Fejér megyében pedig 9-ből 8 falun működött (1. táblázat). A kései utókorral szemben ezen a kortársak egyáltalán nem lepődtek meg. Egy 1882-ben közreadott lexikon azt tartotta fontosnak kijelenteni a vonatkozó szócikkében, hogy a kávéházak „mint a társas élet hathatós emelői folyton terjedtek és jelenleg nemcsak a városokban, hanem kisebb helyeken is fordulnak elő”.^[5]

1. táblázat. A kávéházak megoszlása Magyarország megyéiben 1892-ben

* Budapest nélkül

Ha a kávéházzal rendelkező települések eloszlását (1. térkép) megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy míg Erdélyben az országos összesből e településeknek csupán 7,2%-a található, addig a másik három nagytáj^[6] részesedése 30% körül mozgott (Alföld: 32,8%, Dunántúl: 30,9%, Felföld: 29%). Ha nemcsak e vállalkozások székhelyeire, hanem az ott működő kávéházak számára is tekintettel vagyunk, akkor némileg módosul a kép: a székesfőváros adatai nélkül számított Alföldön (34,8%) és a Felföldön (31,9%) még erősebb lesz a jelenlét, ugyanakkor a másik két régióban egyaránt csökkenő az aránya (Dunántúl: 27,1%, Erdély: 6,1%). Mivel Magyarország településeinek csak 1,6%-án volt megtalálható ez az intézmény, még a jobban ellátott térségekben is szórványszerűnek tűnnek a kávéházakkal rendelkező települések.

1. térkép. A kávéházak száma Magyarország településein 1892-ben

Figyelemre méltó, hogy 16 helységben kettő, 5 községben 3, egy-egy helyen pedig 4, illetve 16 kávéház is működött a faluállomány településein (2. térkép).

2. térkép. A kávéházak száma Magyarország falvaiban 1892-ben

Ha az abszolút számok adatai helyett inkább azt a viszonyszámot nézzük, hogy ezer lakosra hány kávéház jutott, azt tapasztaljuk, hogy a faluállomány jelentős része jónéhány városnál is nagyobb arányt tud felmutatni (3. térkép, vö. 1. sz. függelék).

3. térkép. Az ezer lakosra jutó kávéházak aránya Magyarország falvaiban 1892-ben

Kiugróan magas volt az iparossűrűség, jelen esetben az ezer lakosra jutó kávéházak aránya Herkulesfürdő (ma: Băile Herculane, Románia) esetében: 5,4. A 369 lakosú településen ugyanis két kávéház is üzemelt, nyilvánvalóan a fürdővendégek ez irányú igényei miatt. Fele ekkora értékkel állt a rangsor második helyén Liptószentmiklós (ma: Liptovský Mikuláš, Szlovákia), amelynek 1854 fős népessége öt kávéház közül választhatott, hogy melyikbe ül be. Aligha véletlen, hogy a társadalmi élet fontos színteréül szolgáló intézményből ennyi működött itt, hiszen a város a szlovák nemzeti ébredés központjának számított. 2,3 iparossűrűséggel a harmadik a 428 lakosú Moson megyei Királyhida (ma: Bruckneudorf, Ausztria) volt. A település neve sokak számára ismerősen csenghet, mivel Jaroslav Hašek örökbecsű regénye – Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban – egyik fejezetének a helyszíne volt. Ugyanis a falu az Osztrák-Magyar Monarchia egyik katonai kiképző tárborának is helyet adott. E körülmény egyúttal magyarázatul szolgál arra, hogy miért is létesített itt egy vállalkozó kávéházat: aligha a helyi népesség, hanem az itt szolgáló tisztek igénye teremtette meg a működésének a feltételét. Jóllehet, a negyedik helyen álló Gömör megyei falu, Tornalja (ma: Tornaľa, Szlovákia) fejlődése számára nagy fellendülést hozott a vasút kiépülése, amelynek révén a környék politikai, gazdasági és kulturális központjává vált, ám ezzel együtt is fölöttébb figyelemre méltó, hogy itt ezer lakosra két kávéház is jutott, mivel három működött az 1510 fős helységben. A Nógrád megyei Gácson (ma: Halič, Szlovákia) 1,5 volt az iparossűrűség értéke: a 1294 lélekszámú faluban két kávéház is volt. Ezek az ezer lakosra jutó arányszámok azért is feltűnően magasak, mivel ekkor a csaknem félmilliós székesfővárosban a 399 kávéház révén mindössze 0,8 volt ez a mutató. Ennél az értéknél a már említett helységekkel együtt összesen 9 város és 14 falu rendelkezett jobb értékkel. Az utóbbiak közül néhánynál magyarázatul szolgálhat a jelenlétre és a népességhez viszonyított magas arányra, hogy Herkulesfürdőhöz hasonlóan fürdőhelyek (Balatonfüred, Siófok, Trencsénteplic) voltak, azonban a legtöbb településnél még kérdőjelek követik a kérdést: miért létesült pont ott ez az intézmény?

Az azonban e kérdések megválaszolása nélkül is egyértelmű, hogy a statisztikai adatok azt tanúsítják, tévedés a kávéházat kizárólagosan – „jellegzetes”, „tipikus” – városi intézménynek tekinteni.^[7]

Irodalom

Beluszky Pál 1967 A magyar városok központi szerepköre. Statisztikai Szemle 45. 1967. 6. 543–563.

Beluszky Pál 1996 Az alföldi városias jellegű települések központi szerepköre. Földrajzi Értesítő 15. 1966. 329–345.

Csató Tamás 1994 A belkereskedelem Magyarországon a 19–20. században. Budapest: Aula Kiadó.

Droste, Wilhelm 1996 Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában. Létező, mert történelmileg megvalósult utópia. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 9–26.

Gyáni Gábor 1996 A kávéházba járó polgár. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 57–68.

Jekelfalussy József (szerk.) 1892 Magyarország iparosainak és kereskedőinek czím- és lakjegyzéke. Budapest: Pesti Könyvnyomda Rt.

Sármány Ilona – Juhász Gyula 1996 Amit a századforduló kávéházainak berendezéseiről tudunk. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 243–260.

Szulovszky János 2016 A magyarországi városállomány 1892-ben. Történeti Földrajzi Közlemények 4. 2016. 3–4. 75–86.

Szulovszky János 2000 A gazdasági címtárak forrásértéke. Statisztikai Szemle 78. 2000. 7. 536–549.

Szulovszky János 2021 A magyarországi városok életvilága a foglalkozások tükrében 1892-ben. Századok 155. 2021. 2. 317–352.

Varga Éva 1996 Hölgyközönség a pesti kávéházakban. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 69–93.

Jegyzetek

^[1] Értékelését adja: Szulovszky János: A gazdasági címtárak forrásértéke (Szulovszky 2000).

^[2] (Jekelfalussy 1892: 732–735, 1945–1947)

^[3] A címtár adatbázisba rendezését az OTKA F020745 sz. kutatási pályázata keretében végeztem el.

^[4] Leírását adja pl. (Beluszky 1996: 331–335; 1967: 544–551).

^[5] Magyar Lexikon 10. kötet. Bp., 1882. 169.

^[6] Jóllehet, nagytájaink nem illeszkednek teljesen a nagyobb közigazgatási, törvényhatósági határokhoz, ám mivel a rendelkezésre álló statisztikai adatok ez utóbbiak szerinti bontásban kerültek közreadásra, kénytelenek vagyunk az ehhez legjobban igazodó csoportosítás szerint elemezni az adatokat. Így a továbbiakban – Csató Tamás beosztását követve (Csató 1994: 139–141) – a Dunántúl Baranya, Esztergom, Fejér, Győr, Komárom, Moson, Somogy, Sopron, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megyék területét jelenti; a Felföldet Abaúj-Torna, Árva, Bars, Bereg, Borsod, Gömör-Kishont, Heves, Hont, Liptó, Máramaros, Nógrád, Nyitra, Pozsony, Sáros, Szepes, Trencsén, Turóc, Ugocsa, Ung, Zemplén, Zólyom megyék alkotják, az Alföldet Arad, Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Hajdú, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Szabolcs, Szatmár, Temes és Torontál megyék képezik, Erdély pedig Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kis-Küküllő, Kolozs, Krassó-Szörény, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Udvarhely megyék területét öleli magába.

^[7] A problémáról bővebben írok a sajtó alatt lévő Városi jelenség volt-e a kávéház Magyarországon a 19. század végén? című tanulmányomban.

1. sz. Függelék

 2. táblázat. Kávéházak Magyarországon 1892-ben

A délutáni kávézások jó alkalmat nyújtanak a közös családi történetek felelevenítésére. Ezúttal a nagymamámmal és édesapámmal ültünk családunk belezai otthonában, Eritreában, és ahogyan lenni szokott, idős nagymamámat beszéltettük, remélve, hogy újabb és újabb részleteket oszt meg velünk. Az ilyen beszélgetéseknek elengedhetetlen kísérője a kávézás.

– Azon a napon Edenhez ment – kezdte a nagymamám. Rólam volt szó, és egy olyan történetről kérdeztük az édesapámmal, amit már sokszor elmesélt nekünk. Mizan, édesapám nővére is tanúja volt a beszélgetésnek, miközben kávét készített nekünk.

– Kiről van szó? Sabiról? – kérdezte az édesapám, hogy az anyjának lendületet adjon a folytatáshoz, és eszébe juttassa a részleteket.

– Igen – válaszolt. – Melyik országba is? – Nagymamám élete nagy részét Belezában, az eritreai főváros közelében élte le. 102 éve, amikor megszületett, Eritrea még olasz gyarmat volt. Egy évszázad leforgása alatt Nagymamám gyermekei már bejárták a világot, unokái és dédunokái pedig Amerikában, Európában, Ázsiában és Afrikában élnek.

– Angliába – segítette ki apám. Ő már jól ismeri a világnak ezt a részét, sokat is mesél róla a nagymamámnak.

Mizan eközben előkészítette a kávéfőzés kellékeit a nappaliban, elővett egy bádoglemezből készített, alacsony kistűzhelyet, amire hosszú csipesszel és gyakorlott mozdulatokkal parázsló faszenet helyezett. Aztán addig legyezte a tűzhely alsó nyílásán keresztül, amíg az lángra nem kapott.

– Igen – folytatta a nagymamám. – Edennek azt mondta, hogy bár nem értjük egymás nyelvét, azért hívjuk fel Addeyt. – Nagymamánknak tizenegy gyermeke született, közülük az elsőszülött fiatalon meghalt, hátrahagyva Eden unokatestvéremet, akiről Addey és a családja gondoskodott. Alig múlt huszonöt éves, amikor Angliába költözött, és meglátogathattam.  – És felhívták Melake családját. Melake boldog volt, amikor megtudta, hogy Sabi velem akar beszélni. Visszakérdezett, hogy a Sabi Addeyt keresi telefonon? Ezután eljött értem, és elmesélte, hogy Tesfay lánya Edennel van, és engem keres. „Azért, jöttem, hogy elvigyelek” – mondta, és én azt feleltem, hogy rendben. Tesfay lánya, Sabi, Edennel van, és szeretne engem elérni, örültem. És akkor azt mondtam, hogy Isten bármire képes.

Mizan ezalatt elővette a kis térdig érő szekrénykét, amelyben a kávéfőzés minden kelléke megtalálható. Kisszékre ült, és egy lapos tálcára helyezte a findzsákat (kávéscsésze), cukortartót, kiskanalakat, majd egy hosszúnyelű edénybe zöld kávébabot öntött, és elkezdte a jól ismert ütemes mozdulatokat, amivel hosszú perceken keresztül pörkölte a kávét.

– Volt egy áldott jó autója. Azzal vittek el magukhoz. Megérkeztünk, beszélgettünk, teát sem ittunk még, amikor már csengett a telefon. Gyere Addey, mondta, és a telefont átadta nekem. Edent hallottam: „Addey, a Tesfay lánya nem tud tigrinyául, de beszélni szeretne”. „Addey, halló” – szólt Sabi. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Eden, te egy olyan országban vagy, hogy találkozhattál Tesfay lányával? Ennél nagyobbat az élettől nem kaphat az ember. „Addey, halló, halló.” Boldog voltam, Tesfay, mérhetetlenül boldog. Tesfay fiamnak a lánya akkora lett, hogy keresi a nagymamáját? Alig tudom elhinni. Melake azt mondta, hogy ha ezt megélted, akkor még lesz, mit láss az életben. Mást nem is várhatok, mint hogy legyen szerencsém mást is látni az életben. Jó az Isten.

A szobát közben egyre erősebb kávéillat tölti be, és Mizan még mindig rázza a kávészemeket, amivel kellemes aláfestést nyújt a beszélgetésünknek. Aztán felénk nyújtja a pörkölt kávét, hogy közelről is megízlelhessük az illatát. Tööm, tööm – hangzik tőlünk, ezzel dicsérve a kedvességét. A legyezőből tölcsért formázva a kávét egy keskenyszájú famozsárba tölti, és vasrúddal szétzúzza a babokat.

– Aztán elmentem hozzád Magyarországra, és Elsa húgoddal tanakodtatok, hogy hogyan, és milyen útvonalon menjek haza. Olaszországon vagy Németországon keresztül? És ki kísérjen? Hogy legyen? Mit csináljunk? Mindenki dolgozik. Ezt Sabi meghallotta. Azt mondta, hogy miért gondolkozunk ennyit, két hónapot várhat még?  Azt kérdezi tőlem, két hónapot tudsz-e várni? Persze, semmi dolgom nincsen, amiért sietnem kéne. Vállára vett. És hogy hívták a barátnődet? Nóra, igen, vele együtt elindultunk, és Kairó nevezetű országba érkeztünk. Éjszaka érkeztünk. Mielőtt elvittek bennünket a szállásunkra, megállítottak a fal mellett, és jöttek az emberek, nagyon sokan, és én ott várakoztam. Néztek engem, azért jöttek, hogy megnézzenek, megbámultak.

A mozsár ütemes döngetése kísérte a beszélgetésünket. Az apróra zúzott kávét Mizan a legyezőre öntötte, és ismét tölcsért formázva belőle, megtöltötte az agyag, keskeny csőrű, alul öblös kávéfőzőt. Vizet töltött hozzá, majd ráhelyezte a parázsló szénre. Aztán legyezni kezdte a szenet, hogy hamar felforrjon a kávé.

– Kidan habesa – magyarázta édesapám. A jellegzetesen etióp/eritreai viseletre utalt.

– Az öltözékemet nézték, az nekik szokatlan. Egyébként sincs arrafelé sok fekete. Az útlevelemet meg közben elvették. Késtek, késtek, ki tudja merre voltak, míg aztán megérkeztek. Sabino! Megörültem neki. Aztán valamit mondtak nekünk érthetetlenül, és elkérték az útleveleket. Sabi beszélt velük, és az útleveleinket visszaadták. A vállára vett, és így hozott engem. Így van, Sabi? Jött egy autó, és hosszú volt az út a szállodáig. Ott aztán nem volt ennivaló, „Addey, nincs itt semmi”. Sabi, nem probléma, nem vagyok éhes, jól vagyok. Volt egy kis konzerv, meg tea. Üdítőt ittunk, de nem voltunk éhesek.

– De a repülőgépen is ettetek – tette hozzá apám.

– Én nem ettem a repülőn. Elviselem az éhséget, nem szenvedek tőle.

– De ha máskor utazol, ne legyél finnyás azért, mert a muzulmánok ennivalója más!

– Amikor Addisz Abebába érkeztünk, büszke voltam arra, hogy a fiam lánya vitt oda engem.

A kávé felforrt, és Mizan annyi csészét töltött meg vele, ahányan voltunk. Még forrón belekóstoltunk a gőzölgő italba.

– Tööm, Mizan – köszöntem meg nagynénémnek a finom kávét.

– Tööm habkum – válaszolta.^[1]

^[1] Nagymamám így meséli első közös kalandunkat. Mondanom sem kell, hogy az én emlékeimben ez másként él. Ő ennek a találkozásnak az élményét az eritreai rokonoknak és barátoknak számtalanszor előadta már. Én dolgozatban számoltam be ugyanerről. Két eltérő nézőpontból, két különböző kulturális környezetben, eltérő indítékkal, párhuzamosan meséltük a magunk verzióját.

A kávé nem szerepelt a kutatási témáim között, de többször is találkoztam vele Kelet-Afrikában, elsősorban mint fogyasztó – vendégként, kollégaként, fejlesztő programhoz kapcsolódva. Bekerült az érdeklődési körömbe, de Sárkány Mihály írásaiból olvastam először róla a kávétermesztés – hagyományos művelés, munkamegosztás, nők szerepe, földbirtok-kávécserje tulajdonjog érdekes paradoxonja, financiális kérdések stb. – kontextusaiban.

Etiópiában nagyon értékes tapasztalat volt számomra a déli SNNPR (Southern Nations, Nationalities, and Peoples' Region) régióba látogatás során, sidama földön a helyi kávétermesztőkkel való találkozás és a méltán elismert sidamo kávé megkóstolása első etiópiai utamon (2006). Utazásom erre a vidékre nem volt olyan megalapozottságú terepmunka, mint Sárkány Mihály kutatásai, én más céllal érkeztem. Meghatározó iránya az oktatás, a lányok oktatása volt, pontosabban annak megvalósulása néhány sidamo faluban egy nemzetközi fejlesztési pilot program keretében. Mégis nagyon emlékezetes maradt számomra két fontos tényező miatt: magam is hozzájárultam a fejlesztés sikeréhez és kulturálisan érzékennyé alakításához, és ebben a kávénak, a kávétermesztés jelentőségének, kultúrájának is szerepe volt.

Másik meghatározó élmény volt számomra, hogy Etiópiában bármerre is jártam, volt szerencsém a kávéfogyasztás napi rutinját és szertartását valóban napról napra megélni, egy idő után tevékeny résztvevővé válni. Óriási élmény volt számomra, mikor naponta készítették az italt friss, zöld kávéból. Néhány előkészület elengedhetetlen hozzá, amit mindenhol hasonlóan elvégeztek: a hely díszítése virággal, füstölő, illatosító és kis porcelán kávéscsészék előkészítése, amelyek Salamon és Sába történetét ábrázolják. Ezt követte a zöld kávé mosása, majd a kis hagyományos tűzhelyen pörkölés és a kávé őrlése. A főzés is hagyományos agyagedényben történt, amiben a tűzre téve vizet forralnak, a kávé ekkor kerül bele, és főzik meg időt adva neki. Az eredmény sűrű, illatozó, semmihez sem hasonlító kávé, amit a nálunk kapható legjobbak sem közelítenek meg. A gőzölgő folyadékot az előkészített poharakba tölti a háziasszony, ez az ő feladata. Hagyományos, etiópiai keresztszimbólummal és hímzéssel, díszítéssel ellátott ruhát vesz fel a szertartáshoz, amit ő irányít. Segédje a háztartás többi tagja, a munkamenetet felosztják (kávé mosása, díszítés, füstölő meggyújtása). Gyakran kísérik énekkel a szertartást, ezt is a vezető személy, többnyire a háziasszony kezdeményezi.

Ezekből az élményekből kis csokorként szeretnék átadni egy videórészletet, ezzel köszöntöm Sárkány Mihályt születésnapja alkalmából.

Szívből, tisztelettel és szeretettel!

Tomory Ibolya 

Utólagos nyomozás

2012 július–augusztusában a sors nem várt ajándékaképp egyhónapos turistakörutat tehettem Judit lányommal Etiópiában, mindenekelőtt annak északi, „keresztény” részében. Ahogy illik, igyekeztünk mindent megnézni, mindenben részt venni, mindent kipróbálni, és természetesen mindent megkóstolni. Nem mondanám, hogy kulináris élményeink közül a kávé a legemlékezetesebb. Ami leginkább felfedezésszámba ment benne, az az, hogy ennek az italnak a fogyasztásához – akárcsak Kínában és Japánban a teáéhoz – „szertartás” tartozik, amiről eddig fogalmam sem volt és ami állítólag egyedül Etiópiában ismert és gyakorolt szertartás.^[1]

Miből is áll ez lényegében? Amikor útnak indultunk, mindössze az általunk nagy nehezen, külföldről beszerzett két útikönyv, a Lonely Planet Guide (2009), illetve a Bradt Travel Guide (2009) volt elérhető. Egyikükből sem derült ki túl sok a kávészertartásról (LPG 2009: 69; BTG 2009: 102). Helyettük a ma már könnyebben hozzáférhető és a korabelinél nagyobb számú online források közül^[2] egy rövidebb, magyar nyelvű leírást idézek: „A kávészertartás a társadalmi élet szerves része. A szertartást általában egy fiatal nő vezeti, aki hagyományos etiópiai fehér ruhát visel, színes szőtt szegélyekkel. A folyamat a szertartási eszközök elrendezésével kezdődik egy hosszú, illatos füvekből álló ágyon. A hölgy kihúzza a megmosott zöld kávébabokat, majd egy lapos serpenyőben parázs fölött pörkölni kezdi őket, és a serpenyőt ide-oda rázza, hogy a babok ne égjenek meg. Ahogy a kávébabok elkezdenek előbújni, a kávé gazdag aromája keveredik a füstölők bódító illatával, amelyet a szertartás során mindig elégetnek. Hogy tovább gazdagítsa ezt az érzékszervi élményt, miután a kávébabok megfeketedtek, és az aromás olaj kiszívódott belőlük, a hölgy fogja a pörkölt kávét, és körbesétál a szobában, hagyva, hogy a frissen pörkölt kávé illata betöltse a levegőt. Visszatér a helyére, hogy összezúzza a kávébabokat és mozsárral őrölje a kávét. Az őrölt kávét ezután egy keskeny kiöntővel ellátott fekete edényben, az úgynevezett jebenában főzik, amely aromával tölti meg a szobát. Tálalás: A lefőzött kávét többször átpasszírozzák egy finom szitán, mielőtt felszolgálnák a családnak, barátoknak és szomszédoknak, akik már várják és figyelik a folyamatot. A hölgy kecsesen és szakértelemmel önti az aranyszínű kávéfolyamot a cini (si-ni) nevű kis csészékbe egy méteres vagy nagyobb magasságból anélkül, hogy az italt kiöntené. A kávét bőséges cukorral tálalják, és olyan hagyományos harapnivalók kísérik, mint a pattogatott kukorica, a mogyoró vagy a főtt árpa. Lehet várni a második és harmadik csésze kávéra is. A második és harmadik adag olyan fontos, hogy minden adagnak neve van; az első adagot Abol-nak, a másodikat Huletegna-nak (második), a harmadikat pedig Bereka-nak hívják.”^[3]

„Etnográfiaibb” vagy ha tetszik tudományosabb forrásaim (Bacha et alii 2019: 19–20, Howard 2018: 88–90; Metasebia 2013: 17–25; Pankhurst 1997: 516–518; Shereke-Brhan 2010: 15–17)^[4] lényegében ugyanezeket a fázisokat és kellékeket említik, vagyis a kávészertartás esetében „nem minden elemében azonos, de közös szerkezeten alapuló” (Pankhurst 1997: 516) szekvenciáról van szó.

A kávészertartást három alkalommal dokumentáltam fényképeken, bár ennél nyilvánvalóan jóval többször fogyasztottunk kávét. Először Addis Abebától északkeletre, a Debre Sina – Kombolcha közötti mintegy 200 km hosszú úton, egy útmenti kávézóban (I); másodszor Tigray tartományban, az eritreai határ mentén, Intichio-ban, ugyancsak egy útmenti kávézás során (II); és végül harmadszor Bahir Dar üdülővárosban, a Tana-tó partján, egy turisták számára fenntartott, elegáns, tóparti vendéglőben (III). A képekről látni fogjuk – amint az az idézett és nem idézett forrásokból is kiderül –, hogy a szertartások menetében, részletességében, a kellékek gazdagságában, a „kávé-ladyk”^[5] által viselt öltözetben stb. variációk vannak, többek között annak függvényében is, hogy milyen közönség számára fenntartott, mennyire elegáns helyekről és szertartásokról van szó. Az útmenti kávézókban például soha nem láttam a szinte minden forrás által említett és gyakran fényképezett „hímzett hagyományos etiópiai fehér szőttes” ruhát (habesaha kemis), amit valószínűleg az ünnepibb, elegánsabb, jobb módú alkalmakon és helyeken szokás viselni; a hétköznapi vendégek számára (mint amilyenek mi is voltunk az út mentén) egyszerű – de ragyogóan tiszta! – mindennapi ruhákban szolgáltak fel a kávéházak tulajdonosnői. Annyit még tegyünk hozzá, hogy az útmenti kávézók többnyire a lakóházak nyitott tornácain vagy az azokhoz épített toldaléképületekben kapnak helyet, tehát – mint a harmadik világban oly sok helyen! – a nyilvános és a privát szféra szétválaszthatatlanul egybeolvad egymással, nem kis örömére a „kukkolási hajlammal” megáldott (vagy megvert) kutatónak.

Az I-6 kép a kávézót nagytotálban mutatja. Jól látható rajta a műanyag ládára fektetett falap, amit – két végén zöld raffiarostokra emlékeztető csíkokkal díszített – fehér műanyag terítő borít. Az így képezett alkalmi asztalkán kis műanyag fiókos szekrény, rajta kávéscsészék és tányérok, továbbá cukortartó; mellette az egész Etiópiában azonos formájú, fekete kerámiából készült, hagyományos cserép kávéskanna, ami – fonott előmintára visszamenő – összefűzött söröskupakokból (!) álló alátéten áll; továbbá egy valószínűleg turisták számára készült vagy díszként szolgáló faragott zsiráf. (A söröskupak-alátétre helyezett, szokás szerint enyhén előredöntött kávéskannát az I-3 kép mutatja közelről.) Az asztalka körül a föld valami helyi fűfélével van felszórva; mellette az Etiópiában általánosan használt cserép parázstartóra állítva egy másik kávéskanna, amelyben söröskupakkal lefedve víz forr; a „kávé-lady” (bunna tetu) – kezében legyezővel – a parazsat izzítja; „vietnámi” papucsot viselő lába előtt famozsár a kávészemek összetörésére, továbbá alumínium teáskanna és egy fonott alátét forró edények számára. A háttérben Judit lányom ül a betérő vendégek számára fenntartott fapadon. Az I-5, 7-8 képek az asztalka előtti „oltár”-szerű alkalmatosságot mutatják: mű- vagy valódi virágcsokor mellett füstölő edény, rajta elégett vagy elégetésre váró illatos fadarabok, az egyiket (I-7 kép) épp most gyújtja meg a „kávé-lady”; az I-8 képen rászór még valami – általam nem ismert – illatosító anyagot. (Egy online forrás szerint^[6] a füstölő arra szolgál, hogy „megtisztítsák a levegőt a rossz szellemektől.”) Az I-5 kép hátterében sofőrünk, Fekado bensőséges beszélgetésbe elegyedve udvarol itteni „barátnőjének”. A kávékészítés technikai menetét e sorozatban az I-1 és I-2 képek mutatják: a „kávé-lady” leveszi a parázson lévő kávéskanna söröskupak fedőjét, majd a porított kávét a forró vízre hinti. A hátérben idegenvezetőnk, Alex látható. (Alex és Fekado amhara, Alex társadalomtudományi diplomával rendelkezett az addis-abebai egyetemről és többek között idegenvezetéssel kereste a kenyerét.)

I. képsorozat: Debre Sina – Kombolcha út. Kávékészítés egy útmenti kávézóban

 A II. sorozat képei már Tigray/Tigré tartományban, azaz tigrinyák között készültek. A környezet nagyban hasonlít az előbbire, annyi különbséggel, hogy a kávézó a házon belül volt kialakítva. Ezért látni a kép hátterében egy óriási hűtőládát és TV-t a vendégek számára fenntartott padon kívül. A kávézás kellékei nagyjából hasonlóak: a földön zöld fű, asztalka, rajta letakart kávéscsészék és cukortartó; az asztalka előtt füstölő, és egy darab piros virág; mellette főzőalkalmatosság, mely fölött a „kávé-lady” parázson pörköli a kávészemeket egy hosszú nyelű vörösréz edényben; végezetül az asztal másik oldalán műanyag vödör, az edények mosogatására (II-1 kép). A kávékészítés fázisai megegyeznek az első sorozatnál leírtakkal: a kávét pörkölik (II-2 kép), mozsártörőben törik (II-4 kép), felforralják, majd – magasról – kitöltik a kávéscsészékbe (II-5 kép). A sorozatot a csészék mosogatása zárja (II-6 kép).

II. képsorozat: Tigray, Entichio. Kávézó, kávékészítés

A III. sorozat – mint volt róla szó – előkelőbb környezetben készült: a Tana-tó partján, egy turisták számára fenntartott vendéglőben (III-1 kép). Érdekes módon még itt sem viselt a felszolgáló nő (a „kávé-lady”) hagyományosnak mondott fehér szőttes ruhát (III-3 kép); és mivel ebben a vendéglőben „európai módi” szerint szolgálták fel a kávét, a kávé már nem a jelenlétünkben, hanem az étteremtől elválasztott konyhában készült el. De hogy a szertartás hangulatát és kellékeit megőrizzék, a zöld fű (ami általában a kávézó földjét borítja) ezúttal a kávézás kellékeit tartalmazó tálcáról köszönt vissza, eléje pedig kötelességszerűen odahelyezték a füstölőt; a kávé mellé ráadásul pattogatott kukorica is járt (III-5 kép). Vagyis a környezet modernizálódott, a „szertartásszerű” részek leegyszerűsödtek, a kávé készítésének és fogyasztásának közösségi jellege európai jellegű szolgáltatássá vált, és a kávé kitöltésének – maussi kifejezéssel élve – „test-technikája” látványossá vált: a felszolgáló a kávéskancsóból 60-70 cm magasságról sugárban öntötte ki a kávét a csészékbe anélkül, hogy közben egyetlen csepp is mellé ment vagy kicsöppent volna (III-3 kép).^[7] Így vagy úgy, a kávé a fáradt testre és lélekre egyaránt kedvező hatást gyakorol! (III-8 kép: Judit lányom, Alex, az idegenvezetőnk és jómagam a kávézóban.)

III. képsorozat: Bahir Dar, Lake shore Resto, kávészertartás

Idáig az emlékek – és ez az a pillanat, amikor természetszerűleg kérdések és problémák merülnek fel az emberben.

1) Ha a kávészertartás tényleg valami „ősi” etiópiai, a kávétermesztés kezdetére visszamenő szokáskomplexum, hogyan lehetséges, hogy a kávé úgy terjedt szét a világon, hogy a hozzá tartozó képzetek és társadalmi gyakorlatok nem terjedtek vele együtt?^[8] Ha viszont – mint ahogy azt feltételezem –, a kávészertartás valami újabb, urbánus szokás, mikor és milyen körülmények között jött létre? Egyáltalán, van-e etióp kávészertartás „falusi” szinten, a lokális-vidéki kávétermesztők körében?

Az első kérdésre a választ a szakirodalomban való tájékozódás után várakozásomnak megfelelően kaptam meg: „A kávészertartás, ahogy azt ma a városi Etiópiában végzik, kevéssel száz évvel ezelőtt aligha lett volna felismerhető. Jóllehet ősi hagyománynak tartják, jelenlegi formájában viszonylag új, és még ma is alakuló intézmény”, summázza a kérdés történetével foglalkozó egyedüli mérvadó írás szerzője (Pankhurst 1997: 516).^[9] A szertartás legelső leírása 1876-ból származik (Mayo 1876: 232), ami Etiópia vonatkozásában későinek mondható. Az első adat pedig arra vonatkozóan, hogy a kávét háromszor szolgálják fel egy alkalom során, és mindegyik más-más nevet visel, 1920-ból származik (Mérab 1921-29/Vol.3: 483–484). Vagyis a szertartás kialakulása jóval a kávé világméretű elterjedése utánra tehető.

2) Vajon a kávészertartás tényleg mellőz-e bármiféle vallásos-spirituális felhangot, mint azt az útikönyvek (például a Bradt Travel Guide 2009: 102) sugallják? A narkotikumok rituális használata közhelyszámba megy; a japán teaszertartás és a zen buddhizmus kapcsolata közismert; a bételnek és a bételrágásnak elképesztően gazdag szimbolizmusa és rítusai vannak Indiától Új-Guineáig. Miért lenne ez másképp a kávéval? A kávészertartás számos eleme, például a füstölő égetése, „hogy megtisztítsák a levegőt a rossz szellemektől”, illetve a földre terített fű, ami „behozza a természet frissességét és illatát”, ellene látszik mondani ennek a feltevésnek.

A választ újfent Pankhursttől kapjuk meg, aki a kávészertartás történetét vizsgálva leszögezi, hogy „a modern kávészertartás néhány jellemző vonása egyszerűen a kávékészítés módjából [értsd: technológiájából, V.G.] következik” (Pankhurst 1997: 523). Másrészt viszont rituális elemeinek előzményeit – meggyőző érveléssel – muszlim és oromo vallásos elképzelésekre, illetve az Etiópiában gyakori megszállottsági kultuszokra (különösen a zar-kultuszra) vezeti vissza, amelyek beépültek a kávészertartásba. Ezek a „pogány” előzmények és konnotációk okozták, hogy az etióp egyház a 19. században még szigorúan ellenezte a kávéfogyasztást, a „keresztény Etiópiában” csak az 1920-as évekre terjedt el a kávé ivásának (és szertartásának) szokása. Mára viszont egyre szélesebb körben terjed és kommercializálódik, aminek okai között a nyilvánvaló élvezeti és szociológiai tényezőkön túl kereskedelmi és turisztikai indítékok is kereshetők.^[10]

3) Mi az oka annak, hogy míg a teaszertartást számos komoly szaktudományos leírás és elemzés tárgyalja,^[11] a kávészertartásról – az online népszerűsítő irodalmon túl – alig lehet szakirodalmat találni? Ez még akkor is feltűnő, ha beszámítom nyilvánvaló afrikanisztikai tájékozatlanságomat. Nem hiszem, hogy Ázsia és az ázsiai kultúrák ennyivel jobban kutatottak lennének az afrikaiaknál. Felmerül tehát a kérdés: vajon a szakirodalom hiánya nem utal(hat)-e önmagában is az etióp kávészertartás viszonylagos újdonságára? A választ a szakértő afrikanistákra hagyom.

Végezetül egy önkritikus megjegyzés az antropológus-turista elkerülhetetlen felületességéről, és arról, hogy mit rögzítünk és mit nem, illetve miért. Fényképeimet átnézve most jöttem rá, hogy a legérdekesebb „test-technikai” gesztusról, amikor a pörkölődő kávé illatát a szertartás résztvevőinek udvariasságképpen maguk felé kell kezükkel legyezniük^[12] (Lonely Planet Guide 2009: 69), nincs fényképem! Pedig ezt magam is többször átéltem, elvégeztem. Az oka valószínűleg nagyon egyszerű: miután ezt a mozdulatot magamnak/nekünk kellett elvégeznem/elvégeznünk, saját magamat kifelejtettem a fényképezésből és a(z ön) dokumentálásból. Pedig ez az etióp kávészertartás egyik legfontosabbnak tartott része! Igaz, ennek a fázisnak a fent leírt módon túl is többféle változata van: a „kávé-lady” hol körbehordja a pörkölt kávét tartalmazó rézedényt a szobában, hogy az illata beterítse a szoba levegőjét (https://www.gpkave.hu/a/a-kave-tortenete-etiopiaban), hol „meglóbálja a kávépörkölő edényt, hogy aromával teli légfuvallatot legyezzen a vendégekre” (https://cafebarista.ca/en/blogs/coffee/ethiopia-coffee-ceremony), stb. Ilyesmit viszont én nem láttam, következésképp nem is fényképezhettem. Az önfelmentő magyarázat dacára is elkeseredéssel konstatálom: a test-technikákra egész etiópiai utam folyamán kiemelt figyelmet fordítottam, sok tucatnyi járás-, állás-, ülés-, teherhordás-, evés- stb. technikát ábrázoló fényképem van – ezt mégis elfelejtettem dokumentálni! Vajon mi mindent nem veszünk észre, mi minden marad ki az általunk rögzített legegyszerűbb tényekből, hát még az emberi gesztusokból? Egyáltalán, van olyan, hogy „tökéletes” gyűjtés? Ez a rövid írás a bizonyíték rá – nincs.

Irodalom

Bacha, Ayehu – Kamil Mohammed – Lenin Kuto – Dereje Fufa 2019 Coffee Ceremony of the Macha Oromo in Jimma Zone, Ethiopia. International Journal of Humanities and Cultural Studies Vol.6. 13–28.

Bradt Travel Guide 2009 Ethiopia. Bradt Travel Guides Ltd. UK – The Globe Pequot Press Inc. USA.

Hoh, Erling – Mair, Victor H. 2009 The True History of Tea. London: Thames & Hudson.

Howard, Sarah 2018 Coffee and the state in rural Ethiopia. Anthropology Matters Vol. 18. No. 1. 
https://www.anthropologymatters.com/index.php/anth_matters/article/view/510/630

Lonely Planet Guide 2009 Ethiopia & Eritrea. Lonely Planet Publications Pty Ltd.

Mayo, Dermot Robert Wyndam Bourke, Earl of, 1876 Sport in Abyssinia. London: Murray.

Metasebia, Yoseph E. 2013 A Culture of Coffee: Transmediating the Ethiopian Coffee ceremony. Unpublished M.A. dissertation. 
https://repository.library.georgetown.edu/bitstream/handle/10822/1042302/Yoseph_georgetown_0076M_12308.pdf

Merab, Paul 1921–29 Impressions d’Éthiopie. 3 vols, Paris: Vol.1. H. Libert; Vols.2-3. Leroux.

Okakura, Kakuzo 1977 The Book of Tea. Tokyo, Japan: Tuttle.

Pankhurst, Rita 1997 The coffee ceremony and the history of coffee consumption in Ethiopia. In Katsuyoshi Fukui – Eisei Kurimoto – Masayoshi Shigeta (eds.): Ethiopia in Broader Perspective: Papers of the XIIIth International Conference of Ethiopian Studies, Kyoto, 12-17 December 1997. Vol.2. 516–539. Kyoto, Japan: Shokado Book Sellers.

Pitelka, Morgan (ed.) 2003 Japanese Tea Culture: Art, History, and Practice. London: RoutledgeCurzon.

Sadler, A.L. 1962 The Japanese Tea Ceremony. Tokyo: Tuttle.

Shereke-Brhan, Heran 2010 Coffee, Culture, and Intellectual Property: Lessons for Africa from the Ethiopian Fine Coffee Initiative. Boston University, The Frederick S. Pardee Center for the Study of the Longer-Range Future. The Pardee Papers No.11.

Spectrum Guide to Ethiopia 1995, Nairobi: Camerapix.

Tanaka, Seno – Tanaka, Sendo – Reischauer, Edwin O. 2000 The Tea Ceremony. (Revised edition.) Kodansha International.

 Jegyzetek

^[1] https://www.happygoatcoffee.com/products/ethiopian-coffee-ceremony-book

^[2] Lásd például: https://en.wikipedia.org/wiki/Coffee_ceremony_of_Ethiopia_and_Eritrea; https://www.sarayecoffee.com/products/traditional-ethiopian-coffee-ceremony; https://cafebarista.ca/en/blogs/coffee/ethiopia-coffee-ceremony

^[3] https://www.gpkave.hu/a/a-kave-tortenete-etiopiaban

^[4] A források felkutatásában és megszerzésében nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Régi Tamás kollégámnak, a Néprajzi Múzeum muzeológusának (Afrika-gyűjtemény).

^[5] Az angol nyelvű népszerűsítő online források általában „coffee-lady” néven hivatkoznak a kávéházak kávéfőző/felszolgáló háziasszonyaira.

^[6] https://cafebarista.ca/en/blogs/coffee/ethiopia-coffee-ceremony

^[7] Ennek távoli párhuzamait lásd a kínai teaszertartásban (ahol szintén nem hagyományos elem!) https://www.facebook.com/kinacsabereje/videos/k%C3%ADnai-teaszertart%C3%A1s/288791452697900/ vagy amikor a fröccsbe a szódát a csapos egyre messzebbről spricceli bele a borba.

^[8] A török „kávészertartás” például teljesen eltér az etióptól.

^[9] Köszönöm Hegyi Dórának, a Néprajzi Múzeum könyvtárosának a Pankhurst cikk beszerzésében nyújtott szíves segítségét.

^[10] Lásd például a Nairobiban kiadott Spectrum Guide to Ethiopia (1995) kétoldalas leírását a kávészertartásról (hivatkozik rá Pankhurst 1997: 537), amelynek „javított”, „továbbfejlesztett” változatával találkozni számos etióp hotelben és vendéglőben.

^[11] Például Hoh and Mai 2009; Okakura 1997; Pitelka 2003; Sadler 1962; Tanaka – Tanaka – Reischauer 2000. A teaszertartás szakirodalmában való eligazodásért Bagi Juditnak tartozom köszönettel.

^[12] Ez a momentum Pankhurst elemzése szerint közvetlenül a zar-kultuszból ered (Pankhurst 1997: 527).

Egy osztrák ismerősöm az egyetemen választható idegen nyelvek közül a magyart választotta. Különösen azt csodálta, hogy az 'iszik' ige és tárgya (tea, kávé) egyetlen igévé alakulhat: teázik, kávézik, így egy szóval fejezhetjük ki.

A kávé illatáért már kiskoromban rajongtam, később maga a kávézás mint a napi rohanásból kiszakított idő, a megállás, a lelassulás pillanatai napom kedvenceivé váltak. Talán túlzásba is vittem. A hiedelmem, hogy rám nem hat a koffein, engedte, hogy a hazaérkezés rítusává is alakulhasson a kávézás, olyankor is, amikor későn érek haza. Így történt ez egyik őszi délutánon is, majd ezután hajnal felé, az álmatlan éjszaka során lassanként beláttam, hogy ez rossz szokás, ezt muszáj abbahagynom.

Másnap viszont korán Pomázra utaztam, és sajnos egész nap éreztem az alvás hiányának hatását, és ezen már a kávé sem segíthetett. Így történt, hogy amikor az a megtiszteltetés ért, hogy szeretett és tisztelt tanárom, munkatársam számára készíthettem kávét, akkor az igyekezet gyorsabb volt, és az agyam sajnos lassan reagált az elhangzottakra. Úgy hittem, az „egy pöttyet” a cukorra vonatkozik, és a „sok”, „sok” szavak arról szólnak hogy sok tej kell a kávéba. Köszönöm, hogy nem neheztelt az ügyetlenségemért. Bízom benne, hogy hamarosan készíthetek egy tökéletes kávét a Tanár úr számára.

Soraimat édesapám mondásával zárom: „Az élet úgyis olyan édes, legalább a kávé legyen keserű.”