Európai példák

A felhívás apropóját Sárkány Mihály kelet-afrikai (kikuju) kutatásai adják, amelyekben az ünnepelt a kávé gazdasági antropológiai, elsősorban a termelésre és a földtulajdonra fókuszáló vonatkozásait elemezte. Az általam hozott európai példák viszont a kávé fogyasztásának témáját járják körül, nem véletlenül. Míg e globális termék előállításának is megvannak a jól behatárolt régiói Afrikában vagy Latin-Amerikában, addig a fogyasztás centrumai (Észak-Amerika és Európa) ettől eltérőek. Az ELTE néprajz szakján folytatott oktatói tevékenységem során, a különböző kurzusokon is elő szokott kerülni a kávé témája. Én ezek közül csak három példát hoznék.

1.

„A nemzeti kultúra antropológiája” című kurzuson sokat foglalkozunk azzal, hogy egy nemzet hogyan alkot képet magáról, illetve más nemzetek hogyan alkotnak képet az adott nemzetről. Ennek egyik vidám hangvételű, mégis komoly kicsengésű példája az olasz rajzfilmrendező, Bruno Bozzetto a YouTube-on is szabadon elérhető rövidfilmje, amely megpróbálja összehasonlítani Olaszországot Európával azzal a felütéssel, hogy az olaszok azt gondolják, hogy ők európaiak.

A rajzfilm azt mutatja, hogy mégsem teljesen. 😊 A magyar hallgatók az egyes témákban sokkal inkább az olaszokban ismernek magukra, mintsem az európaiakban. Talán csak egy kivétellel. A kávézás különbségeit úgy ábrázolja Bozzetto, hogy míg az európaiak ugyanolyan kávét kérnek, számukra a kávé az kávé, addig ahány olasz, annyiféle formában kéri és fogyasztja az italt.

2.

Az „Európai etnológia” mesterszakos kurzuson belül részletesen elemezzük a dél-svédországi Lund európai etnológiai egyetemi műhelyét, amelyet olyan kutatók alapoztak meg az 1980-as években, mint Orvar Löfgren és Jonas Frykman. Az 1990-es évek derekán indítottak angol nyelvű sorozatot „Lund Studies in European Ethnology” elnevezéssel, amelynek 1996-ban megjelent első tanulmánykötete a „Force of Habit. Exploring Everyday Culture” címet kapta. Erről s az 1997-ben megjelent következő tanulmánykötetről Magyarországon először Heltai Gyöngyi írt részletes recenziót az MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Dokumentum-füzetek sorozatában már 1997-ben! Az első kötetben az egyik tanulmány a kávé Svédországban betöltött szerepéről szól. A szerző, Renée Valeri, hosszú távollét után visszatérve Svédországba azt konstatálta, hogy a kávéivás szinte nemzeti rítussá vált. A kávé Svédországban. Egy társadalmi kenőanyag (Coffee in Sweden. A social lubricant) című cikkét azzal a feltételezéssel indítja, hogy a svéd társadalomban a kávé az alkohol bűntudatmentes helyettesítőjévé vált. Funkciója azonban hasonló: serkentő, vigasztaló, közvetlenné, beszédessé tevő ital. Figyelemre méltó adat, hogy a svéd kávéfogyasztás ma megelőzi az olaszt és a franciát. Valeri szerint a kávéivás legalább olyan bonyolult kulturális jelentésrendszerrel bír, mint az alkoholfogyasztás. Európa és Svédország közötti alapvető különbség e tekintetben, hogy a kávé itt elsősorban a privát szféra, az otthon itala. Mára a kávéivás kötelező munkaszüneti rítussá vált. A napi kávészünetek a két háború közti időszakban alakultak ki, demokratikus, informális közeget teremtve a munkahelyi beszélgetéshez. Itt közösen, egyéni ízléstől függetlenül egyféle kávét főznek, s jellemző a sütemények szabályozott cseréje is, de a kávéivás elsődleges funkciója a közösségben való kommunikáció. Az USA munkahelyein ezzel szemben a kávét csak a teljesítményfokozásért isszák, nem az együttlétért. A tanulmány írását megelőzően a szerző arra is felfigyelt, hogy terjedőben a nyilvános kávéfogyasztás, növekszik a kávéházak száma.

3.

Szintén „A nemzeti kultúra antropológiája” című kurzus keretében foglalkozunk a nemzeti kisebbségek önazonosságtudatával, kiemelten a magyarországi nemzetiségekre és a határon túli magyar közösségekre fókuszálva. A 2000-es évek elején, a Klamár Zoltán néprajzos által vezetett kutatócsoport tagjaként több alkalommal is eljuthattam a Szerémség egy szórványmagyarok által lakott településére, Maradékra. A nagyjából 1500 fős település mintegy harmada mondta magát magyar etnikumúnak. Hamar feltűnt egy szomszédos kistelepülés, Dobradó(-puszta), amely jóval kisebb volt, de 100 lakosának szinte mindegyike magyarnak tartotta magát. Papp Rikiék (Papp Richárd Hajnal Virággal) ekkor elsősorban a bácskai magyar településekben kutattak, s ha jól emlékszem, a tippemre kerültek Dobradóra is. Tereptapasztalataik ihlették „A mi kávénk” főcímű tanulmányukat, amelyben három közösség (Dobradó, Bácsfeketehegy, Zenta) kávézási rítusairól, a kávénak a lokális kultúrában betöltött szerepéről írtak. Konkrét megfigyelésektől az általános összefüggések levonásáig széles skálát ölelt fel az elemzés. Az elsőre jó példa az a dobradói eset, amikor a házigazda egy látogatás végén még közös fényképre bíztatta Rikiéket, s ehhez a már kiürített kávéscsészéket és az üres kávéfőzőt használta kellékként. Utóbbira pedig példának hozhatjuk a vajdasági magyarságon belül kimutatható lokális különbségeket, melyek kiemelnek egy „Észak–Dél” szembenállást. Ennek része, hogy Dobradóban a tőle északabbra fekvő bácskai magyarságot „hidegebbnek” jellemezték, „ahol még egy kávéra se hívják meg egymást”.

+1.

Gyermek- és kamaszkoromban sokkal inkább teáztam, alig vagy egyáltalán nem kávéztam. A „kávéval” intenzívebben sorkatonai szolgálatom évében, 1988–89-ben kerültem közelebbi viszonyba. A Lenti határában található laktanya menzája biztosította a sorkatonák ellátását, akiknek nem volt ismeretlen a közétkeztetés és a menza. Sem az ételválasztékban, sem az ételek minőségében nem volt jelentős különbség a megszokott menzai koszthoz képest. Elsősorban a reggeli meleg italok minősége volt nehezen megszokható és tolerálható, ezek mozgatták meg leginkább a sorkatonák fantáziáját. A teához képest is rosszabb híre volt a szinte ihatatlan ízű cikóriakávénak (ezt adták naponta, valódi kávé helyett). Meg is kapta a nem hivatalos nevét a laktanyaszlengben, ez lett a „bivalytej”. Mindenki biztos volt abban, hogy ebbe brómot tesznek, hogy csökkentsék a katonák nemi vágyát. Azóta sem olvastam semmit arról, hogy ez tényleg megtörtént, vagy csak a városi legenda része volt. A brómos tea azóta másokat is megihletett. A 2019-ben, 49 éves korában elhunyt költő így ír:

„A brómos tea íze ebből a barna múltból. A legvilágosabb és legbódítóbb zamat – 
Ínyünkön úgy ficánkol, hogy elszédít az undor.” 
(Részlet Térey János „Bróm” című verséből)