A délutáni kávézások jó alkalmat nyújtanak a közös családi történetek felelevenítésére. Ezúttal a nagymamámmal és édesapámmal ültünk családunk belezai otthonában, Eritreában, és ahogyan lenni szokott, idős nagymamámat beszéltettük, remélve, hogy újabb és újabb részleteket oszt meg velünk. Az ilyen beszélgetéseknek elengedhetetlen kísérője a kávézás.

– Azon a napon Edenhez ment – kezdte a nagymamám. Rólam volt szó, és egy olyan történetről kérdeztük az édesapámmal, amit már sokszor elmesélt nekünk. Mizan, édesapám nővére is tanúja volt a beszélgetésnek, miközben kávét készített nekünk.

– Kiről van szó? Sabiról? – kérdezte az édesapám, hogy az anyjának lendületet adjon a folytatáshoz, és eszébe juttassa a részleteket.

– Igen – válaszolt. – Melyik országba is? – Nagymamám élete nagy részét Belezában, az eritreai főváros közelében élte le. 102 éve, amikor megszületett, Eritrea még olasz gyarmat volt. Egy évszázad leforgása alatt Nagymamám gyermekei már bejárták a világot, unokái és dédunokái pedig Amerikában, Európában, Ázsiában és Afrikában élnek.

– Angliába – segítette ki apám. Ő már jól ismeri a világnak ezt a részét, sokat is mesél róla a nagymamámnak.

Mizan eközben előkészítette a kávéfőzés kellékeit a nappaliban, elővett egy bádoglemezből készített, alacsony kistűzhelyet, amire hosszú csipesszel és gyakorlott mozdulatokkal parázsló faszenet helyezett. Aztán addig legyezte a tűzhely alsó nyílásán keresztül, amíg az lángra nem kapott.

– Igen – folytatta a nagymamám. – Edennek azt mondta, hogy bár nem értjük egymás nyelvét, azért hívjuk fel Addeyt. – Nagymamánknak tizenegy gyermeke született, közülük az elsőszülött fiatalon meghalt, hátrahagyva Eden unokatestvéremet, akiről Addey és a családja gondoskodott. Alig múlt huszonöt éves, amikor Angliába költözött, és meglátogathattam.  – És felhívták Melake családját. Melake boldog volt, amikor megtudta, hogy Sabi velem akar beszélni. Visszakérdezett, hogy a Sabi Addeyt keresi telefonon? Ezután eljött értem, és elmesélte, hogy Tesfay lánya Edennel van, és engem keres. „Azért, jöttem, hogy elvigyelek” – mondta, és én azt feleltem, hogy rendben. Tesfay lánya, Sabi, Edennel van, és szeretne engem elérni, örültem. És akkor azt mondtam, hogy Isten bármire képes.

Mizan ezalatt elővette a kis térdig érő szekrénykét, amelyben a kávéfőzés minden kelléke megtalálható. Kisszékre ült, és egy lapos tálcára helyezte a findzsákat (kávéscsésze), cukortartót, kiskanalakat, majd egy hosszúnyelű edénybe zöld kávébabot öntött, és elkezdte a jól ismert ütemes mozdulatokat, amivel hosszú perceken keresztül pörkölte a kávét.

– Volt egy áldott jó autója. Azzal vittek el magukhoz. Megérkeztünk, beszélgettünk, teát sem ittunk még, amikor már csengett a telefon. Gyere Addey, mondta, és a telefont átadta nekem. Edent hallottam: „Addey, a Tesfay lánya nem tud tigrinyául, de beszélni szeretne”. „Addey, halló” – szólt Sabi. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Eden, te egy olyan országban vagy, hogy találkozhattál Tesfay lányával? Ennél nagyobbat az élettől nem kaphat az ember. „Addey, halló, halló.” Boldog voltam, Tesfay, mérhetetlenül boldog. Tesfay fiamnak a lánya akkora lett, hogy keresi a nagymamáját? Alig tudom elhinni. Melake azt mondta, hogy ha ezt megélted, akkor még lesz, mit láss az életben. Mást nem is várhatok, mint hogy legyen szerencsém mást is látni az életben. Jó az Isten.

A szobát közben egyre erősebb kávéillat tölti be, és Mizan még mindig rázza a kávészemeket, amivel kellemes aláfestést nyújt a beszélgetésünknek. Aztán felénk nyújtja a pörkölt kávét, hogy közelről is megízlelhessük az illatát. Tööm, tööm – hangzik tőlünk, ezzel dicsérve a kedvességét. A legyezőből tölcsért formázva a kávét egy keskenyszájú famozsárba tölti, és vasrúddal szétzúzza a babokat.

– Aztán elmentem hozzád Magyarországra, és Elsa húgoddal tanakodtatok, hogy hogyan, és milyen útvonalon menjek haza. Olaszországon vagy Németországon keresztül? És ki kísérjen? Hogy legyen? Mit csináljunk? Mindenki dolgozik. Ezt Sabi meghallotta. Azt mondta, hogy miért gondolkozunk ennyit, két hónapot várhat még?  Azt kérdezi tőlem, két hónapot tudsz-e várni? Persze, semmi dolgom nincsen, amiért sietnem kéne. Vállára vett. És hogy hívták a barátnődet? Nóra, igen, vele együtt elindultunk, és Kairó nevezetű országba érkeztünk. Éjszaka érkeztünk. Mielőtt elvittek bennünket a szállásunkra, megállítottak a fal mellett, és jöttek az emberek, nagyon sokan, és én ott várakoztam. Néztek engem, azért jöttek, hogy megnézzenek, megbámultak.

A mozsár ütemes döngetése kísérte a beszélgetésünket. Az apróra zúzott kávét Mizan a legyezőre öntötte, és ismét tölcsért formázva belőle, megtöltötte az agyag, keskeny csőrű, alul öblös kávéfőzőt. Vizet töltött hozzá, majd ráhelyezte a parázsló szénre. Aztán legyezni kezdte a szenet, hogy hamar felforrjon a kávé.

– Kidan habesa – magyarázta édesapám. A jellegzetesen etióp/eritreai viseletre utalt.

– Az öltözékemet nézték, az nekik szokatlan. Egyébként sincs arrafelé sok fekete. Az útlevelemet meg közben elvették. Késtek, késtek, ki tudja merre voltak, míg aztán megérkeztek. Sabino! Megörültem neki. Aztán valamit mondtak nekünk érthetetlenül, és elkérték az útleveleket. Sabi beszélt velük, és az útleveleinket visszaadták. A vállára vett, és így hozott engem. Így van, Sabi? Jött egy autó, és hosszú volt az út a szállodáig. Ott aztán nem volt ennivaló, „Addey, nincs itt semmi”. Sabi, nem probléma, nem vagyok éhes, jól vagyok. Volt egy kis konzerv, meg tea. Üdítőt ittunk, de nem voltunk éhesek.

– De a repülőgépen is ettetek – tette hozzá apám.

– Én nem ettem a repülőn. Elviselem az éhséget, nem szenvedek tőle.

– De ha máskor utazol, ne legyél finnyás azért, mert a muzulmánok ennivalója más!

– Amikor Addisz Abebába érkeztünk, büszke voltam arra, hogy a fiam lánya vitt oda engem.

A kávé felforrt, és Mizan annyi csészét töltött meg vele, ahányan voltunk. Még forrón belekóstoltunk a gőzölgő italba.

– Tööm, Mizan – köszöntem meg nagynénémnek a finom kávét.

– Tööm habkum – válaszolta.^[1]

^[1] Nagymamám így meséli első közös kalandunkat. Mondanom sem kell, hogy az én emlékeimben ez másként él. Ő ennek a találkozásnak az élményét az eritreai rokonoknak és barátoknak számtalanszor előadta már. Én dolgozatban számoltam be ugyanerről. Két eltérő nézőpontból, két különböző kulturális környezetben, eltérő indítékkal, párhuzamosan meséltük a magunk verzióját.