Kávéfogyasztás egy bogotái Anonim Alkoholisták (Alcohólicos Anónimos) közösségben

Hernando kezdi a megosztást kedd reggel a terem elülső részében elhelyezett pulpituson. Noha az „ego” elleni küzdelmeit igyekszik összefoglalni, messzebbről indít: részletesen bemutatja, mennyi „aljasságot” követett el ittasan a családja ellen. Egyre hangosabban ostorozza magát a csoport előtt, majd, amikor odaér, hogy voltaképp fizikai és szexuális abúzust követett el a saját gyerekei ellen, hiszen a teljes tudatborulás – „filmszakadás” – kontrollvesztett állapotában akár tehetett volna valami hasonlót is, Jorge áll meg előtte egy kanna feketekávéval. Hernando megszakítja a beszédét, jelzi, hogy két adag cukrot kér. Sokáig mozgatja a keverőpálcikát a forró „tinticóban”, aztán folytatja a nyilvános önelemzést.

2022 nyarán bogotái büntetés-végrehajtási intézetekben próbáltam tapasztalatokat cserélni egy helyi alapítvánnyal, illetve női és fiatalkorú fogvatartottak részére tartottam reintegrációs csoportfoglalkozásokat. Mivel a bérelt lakásunk épp egy Anonim Alkoholisták (Alcohólicos Anónimos) közösség szomszédságában helyezkedett el, engedélyt kértem a résztvevőktől és a gyűlés vezetőitől arra, hogy a fennmaradó időmben a programjaikon is részt vehessek. Abban, hogy a néhány alkalomra tervezett látogatásból egy öt hónapnyi, napi rendszerességű intenzív terepmunka született, a szívélyes fogadtatáson és a szoros kapcsolatok kialakításán túl alighanem szerepet játszott az is, hogy az AA-tagok valamennyi gyűlésükön a város egyik legfinomabb kávéját szolgálták fel.

Magyarországi AA-kutatók és résztvevők beszámolói, illetve a saját, egyesült államokbeli önsegítő csoportoknál tett látogatásaim alapján úgy tűnt, hogy a korábbi titkok, problémák „nyílttá tételét” célzó, a gyűlések „lényegét” jelentő egyéni megosztás megszakítása, bármilyen jellegű megzavarása („belekérdezés”, hozzáfűzött megjegyzések, a figyelmetlenség nyilvánvaló jelzései, a későbbi verbális és nem verbális reagálások stb.) tiltottak a közösségekben. Kolumbiában hasonlóképpen csendes és tiszteletteljes figyelem irányul a pulpituson állóra – akit kizárólag az aznapi kávékészítő és -kínáló szakíthat félbe. (Ha túl hosszan beszél, a gyűlés vezetője ugyan óvatosan csengethet, ez azonban nagyon ritkán fordul elő. A megszakításnál jellemzőbb a tervezettnél 30–40 perccel hosszabbra nyúló gyűlés.)

A legelső szombati interaktív gyűlésemen – amikor végre kérdezni is lehetett a résztvevőktől – első dolgom volt, hogy a kávékínálás felől érdeklődjek. „Mi, kolumbiaiak nagyon hagyománytisztelők vagyunk – magyarázta Pablo. – A kávéfogyasztás ennek a része, az identitásunkat fejezi ki”. Kezdetben elfogadható válasznak tűnt Pablo összefoglalója, különösen, mivel a csoport tagjai gyakran hasonlították össze magukat más latin-amerikai, főként mexikói önsegítő csoportok tagjaival, akikről „elrettentő videókat” osztottak meg egymás között (elsősorban a mexikóiak „direktségét”, az alkohol visszautasításával kapcsolatos meggyőzés alkalmankénti erőszakosságát ítélték el). Világos volt, hogy a kolumbiai közösségekben fontos nemzetiidentitás-jelző elem a kávézás, a válasz ugyanakkor mégsem magyarázta, hogy a „tintico” elfogyasztása miért élvez prioritást az érzelmileg gyakran rendkívül megterhelő és intenzív egyéni megosztással szemben.

Süteményt, üdítőt, kávét ráadásul más országokban is felszolgálnak az önsegítő csoportok találkozóin – rendszerint azonban a közös találkozások végeztével, a gyűlés informális záró szakaszában. A Kolumbián kívüli közösségekben a – korábbi én újrastrukturálásának rítusául szolgáló – megosztás kávéfogyasztással való megszakítása alighanem a személyes megváltás-narratíva konstrukcióját, ezen keresztül pedig az én újjászületését akadályozná meg. Miért működik másképp mindez Kolumbiában? A kapunyitást követően miért megy az aznapi gyűlésvezető (coordinador) elsőként a teakonyhába kávét főzni (megelőzve sok esetben még a villanyok felkapcsolását is)? Miért töltik újra többször is a poharakat a körbe-körbejáró felelősök az összejövetelek idején?

A mintegy 5 hónapnyi bogotái terepmunkám során többször is végignézhettem Carlos megosztásait. Egyike volt azoknak, akik gyakran még a pulpitusról is leugrottak, hogy rendkívül dramatikus formában, igen érzelemtelítetten jeleníthessék meg az elbeszéléseiket. Egyik alkalommal Carlos felelevenítette, amikor évekkel korábban első ízben próbált meg segítséget kérni egy másik bogotái kerületben található AA csoporttól. Részletesen leírta, milyen rettenetes fizikai állapotban – mosdatlanul, soványan, még ittasan – tért be a közösségi gyűlésre. „Ott ültek, és még kávéval sem kínáltak meg!” – kiáltotta, és zokogva csuklott össze. A teremben ülők hangosan felhördültek, a legközelebb ülők előre szaladtak, átölelték és igyekeztek talpra állítani a megosztást immár befejező Carlost. A kávé megtagadása a legkeményebb elutasítással, kizárással, egyidejűleg pedig a változás reményének teljes elveszítésével vált egyenértékűvé.

A kávékínálás említett értelmezését alátámaszthatják az alábbi történetek, megfigyelések is. A bogotái AA gyűlések szó szerint nyitottak: mivel a terem ajtaja a gyűlés ideje alatt az utcára nyílik (azaz a megosztások idejére sem csukják be azt), gyakran jelennek meg kéregetők a teremben. A gyűlés vezetője, a coordinador rendszerint elmondja nekik, hogy a közösség a helyiség bérleti díját is alig tudja összegyűjteni, pénzt nem adhat, ugyanakkor kávét minden esetben kapnak az idegenek is.

Louis józanságának 30. évfordulóján – az AA terminológiájával élve: a 30. születésnapján – tartott ünnepi beszédének szintén a kávé állt a középpontjában. Louist aznap a családja, két fia és a felesége is elkísérték a gyűlésre. Hoztak házi készítésű süteményeket, édességet, szénsavas üdítőket, és természetesen maguk főzték a „tinticót” is. Szónoklatában Louis felidézte azt a 30 évvel korábbi napot, amikor hajléktalan drog- és alkoholfüggőként, 50 kilóra fogyva ennivalóért kopogtatott be egy gyűlésre, ahol – Carlossal ellentétben – átölelték, leültették és forró kávéval kínálták a „testvérei”. „Az a szeretet és elfogadás – mondta –, amit ott kaptam, tartott ott, és tart itt közöttetek a mai napig”.

A pulpitusról a közösséghez intézett beszéd, a személyes megosztás természetesen a kolumbiai AA-gyűléseknek is fontos része – úgy tűnik azonban, hogy önmagában vizsgálva nemhogy nem a legfontosabb eleme a gyűlésnek, illetve a józanodás folyamatának, hanem még hátráltathatja is a közösség tagjait az alkoholfüggőséggel, valamint az annak hátterében álló „ego-megszállottsággal” vívott harc során. Azokat a tagokat, akik késve érkeztek, elmondták a saját megosztásukat, majd másokat végig sem hallgatva távoztak, halk rosszallással, illetve a későbbi négyszemközti beszélgetéseink során kritikával illették a társaik. Úgy tűnt, hogy az elvárt pozitív irányú személyiség- és viselkedésváltozás nem az egyéni megosztások szofisztikált szövegében / „megkonstruálásában”, sokkal inkább a közösség iránt kifejezett alázatban vált megragadhatóvá a tagok többsége számára. (Természetesen maga a megosztás is „közösségi” jellegű annyiban, hogy a csoport mint hallgatóság felé irányul. Azokban az esetekben képezi ugyanakkor „veszélyes egoizmusként” kritika tárgyát, amikor elsősorban egyéni „megkönnyebbülésre”, „ventilációra” használják, illetve amikor a megosztásból származó egyéni nyereséget nem ellensúlyozza a közösség felé mutatott odafordulás.) Ahogy Enrique fogalmazott: „Egy céget vezetek, dolgozom egész nap, azt hiszem, jót is tesz az egómnak, hogy kávét készíthetek és szolgálhatok fel másoknak”.

Visszatérve az egyéni megosztások kávékínálással történő megszakításának magyarázatához: Annak ellenére, hogy a közösség tagjai nyíltan nem bírálják egymást, sőt, az egymás megosztására való direkt reflexió sem támogatott, a megosztások sorrendje, tartalma, a gyűléseket követő beszélgetések, a tisztségviselők megválasztása, a velük szemben megfogalmazott alkalmankénti kritikák mind arra utalnak, hogy a bogotái AA közösségen belül is léteznek egyenlőtlenségek és súrlódások. A közös kávéfogyasztás, illetve a kávézás közösségi szertartásának előtérbe helyezése – afféle „szeretetlakomaként” – ezeket az ellentéteket hivatott feloldani és elsimítani. Ahogy Carlos és Louis példáin keresztül láthattuk, a kávéval kínálás üzenete elsősorban a közösségen kívüli státuszokat, pozíciókat megszüntető „communitasba” történő befogadás (amikor az AA csoport a „tékozlót”, a „kinti közösség” által kitaszítottat, a „lecsúszottat” öleli magához). A kávéval kínálás megtagadása Carlos esetében egyúttal a communitas alapjául szolgáló „mélyen emberinek” a megtagadása: az elutasított rendkívül fájdalmas dehumanizációja, ami épp amiatt elviselhetetlen, mert a visszautasítás és megbélyegzés immár az „egyenlők” sorsközösségétől érkezik.

Az ellenkulturális mozgalmak vizsgálata kapcsán maga Turner sem tartotta lehetségesnek a liminális állapot „tartós” fennállását: új szerepek és struktúra kialakulását valószínűsítette. Amint láttuk, az AA-közösségben a testvériség hangsúlyozása ellenére is kialakulhatnak hierarchiaviszonyok, vetélkedések, amelyek a gyűlés menete során számos különböző, szimbolikus módon fejeződhetnek ki és erősödhetnek meg (mindezzel terjedelmi okok miatt nem foglalkozom). Az AA mint az alkoholizmussal – illetve az alkoholfüggőséggel mint „spirituális betegséggel” – küzdő „egyenlők” sorsközössége, időről időre megújításra szorul (különösen, mert rendszeresen elhangzik, hogy nem egyszerűen a „program” és a „lépések”, hanem maga a befogadó közösség gyógyít). A „tintico” együttes elfogyasztásának előtérbe helyezése – ami különösen a személyes megosztás megzavarása által feltűnő – épp a közösségiség megerősítését, az individuális háttérbe szorítását, a pulpituson álló átmeneti zárójelbe tételét jelképezi a kollektívvel szemben.

AA utcafront, közeli (fotó: Fiáth Titanilla)

Kintről be - Alcohólicos Anónimos (fotó: Fiáth Titanilla)