A kávéivás sajátos ívet írt le gyerekkorom mindennapi kávétlanságától a mai napig tartó mindennapi szükségletig. Életem változó kávékorszakai és fordulópontjai talán kicsit a magyar közélet és gazdaság bizonyos jellegzetességeinek is tükrei, ha nem is az egész társadalom, de egy szűk (mindig viszonylag szegény) értelmiségi réteg vonatkozásában.

Első kávéemlékeim 5–6 éves koromból, a 2. világháború háború első éveiből a sarki, általunk csak „Meinl”-nek nevezett bolt piros fezes kávéivó figurájához és az üzlet cégérének feliratához kötődnek: Meinl Gyula, Magyarország legnagyobb kávészaküzlete. Hát itt sok minden volt akkor, csak kávé nem, pontosabban volt kávé: Franck és Cikória. Én azt hittem, hogy ez a kávé, és utáltam egyre inkább, mert a háború előrehaladtával a reggelire kapott tejeskávéból tej és cukor nélküli keserű kávévá változott, és a vele járó vajas vagy zsíros kenyeret felváltotta az üres kenyér, a háború utáni években pedig a kukoricalisztből és vízből sütött prósza. A pótkávé neve és tartalma változott, de még szörnyűbb lett azáltal, hogy a prósza-korszakban megpróbálták melasszal édesíteni.

Az egész ügymenetben csak a kávédaráló volt valódi, szüleim ősrégi babkávé-idejének hagyatéka, majd egy árpakávékorszak után az ’50-es években állt újra, kivételes esetekben a babkávé szolgálatába. Kivételes esetnek számított, amikor édesapámat, a református lelkészt körülrajongó gyülekezeti nénik istentiszteletek előtt a nem tudom honnan, hogyan szerzett nyers kávét pörkölték, darálták, főzték a konyhánkban, kizárólag Pócs nagytiszteletű úrnak. Igazi kávéillatot ekkor éreztem először.

Édesanyám is kiváltságos volt az igazi kávé élvezetében. Az ’50–’60-as években Budapest tőlünk távoli tájain (például Angyalföldön, Pesterzsébeten) tanított, ahová csak hosszas villamosozás után ért el, és mint öt gyerek anyja, halálos fáradtan. Ha fizikaóráján hirtelen rátört az álmosság, elrágcsált egy-két kávébabot a zsebében őrzött szemekből. A ’60-as évek végén, vele utazó tanár barátnőjével, hazafelé olykor már presszóba is beültek egy szimplára két villamos között.

Körülbelül ez időtől kezdve éltük meg férjemmel közösen kávéivásunk kifejlődésének fontos állomásait. Ez elsősorban otthon főzött kávét jelentett – presszóban kávét inni továbbra sem nagyon tellett, bár kezdett kialakulni (Szolnokon, majd Pesten is) az olcsó presszók köre, ahova néha mozi után vagy egy megbeszélt találkozóra betérhettünk. Emlékezetem mégis inkább a kínos eseményeket őrzi, amikor nem volt pénzünk kávéra. Mikor 1960-ban Szolnokra érkeztünk, hogy a Damjanich János Múzeumban elfoglaljuk állasainkat, Kaposvári Gyula, kedves múzeumigazgatónk a múzeum és a könyvtár étkezdéjébe is elkísért bennünket, majd közös ebédünk után meghívott bennünket a szomszéd presszóba egy kávéra. Ezt ő fizette, de jól emlékszem ijedtségünkre: itt ez a szokás? hogy lesz erre pénzünk minden nap? Még kínosabb élményünk volt egy akkoriban tett pesti utunkon: a Nagykörúton mendegéltünk hosszasan, és éppen a Royal szálló presszó részlegénél fáradtunk el annyira, hogy, pénzünket megszámolva, megállapítottuk, hogy két szimplát megengedhetünk magunknak. (Úgy emlékszem, a szimpla akkor 1 forint 60 fillér volt, a dupla 3 forint 20, majdnem, mint 1 kiló kenyér.) Beültünk és rendeltünk volna két szimplát. Úgy nézett ránk a pincérnő, mintha sáros lábbal léptünk volna a szalonjába: „Itt, szimplát? Itt csak duplát szolgálunk fel!”

Magyarországi utazásaimon – amelyek főleg falvakba tett gyűjtőutak voltak – szinte sohasem ittam kávét, mert nem voltak még falusi presszók (sem neszkávé az úticsomagomban), de a 60-as években még nem voltam annyira a kávé rabja, hogy ez nagyon hiányzott volna. Emlékszem egy szlovákiai gyűjtőutamra, amelyen mindig álmos voltam. Az is előfordult, hogy az adatközlő szavainak lejegyzése közben hirtelen elbóbiskoltam – de nem jutott eszembe, hogy rajtam a kávé segítene. Nem így kedves tanárnőm, Dömötör Tekla, akivel ez idő tájt mentem közös gyűjtőútra a Baranyába telepített csángókhoz. Gyűjtöttünk is, persze, de az én egyik többletfeladatom az volt, hogy presszót, vagy egyáltalán, valami kávéivási lehetőséget hajtsak fel a faluban. Persze nem találtam ilyet, ami Teklát meglehetősen kétségbe ejtette; ő nálam szemmel láthatóan előbbre tartott kávészenvedélye kifejlesztésében.

Férjemmel 1962-ben zajlott első nyugati utazásunk (a háromévenkénti rokoni meghívás – de a rokon fizesse az utat! – lehetősége révén). Belgiumban élő unokatestvéreimhez mentünk rövid időre, majd onnan Londonba hosszasabban; útközben megálltunk Bécsben egy napra, visszafelé Vajda László meglátogatása ürügyén Münchenben tartózkodtunk három napot. E széles spektrumú vállalkozás során a kávékészítés és kávéivás számos változatát éltük meg. Bécsben jelentős összeget áldoztunk két valóban minőségi kávéra egy akkor még javában üzemelő „igazi” monarchiabeli kávéházban. Imponáló volt a berendezés is: az igazi tonettszékek, az elegáns újságtartók – persze a lapok nagy választékával. Liège-ben francia módra itták rokonaink a kávét, igaz, kézzel darálták, de volt valamiféle presszógépük; nagyszerű kávé jött ki belőle. Londonban nem találtunk kávét, csak teát – visszatért a tea-korszakunk. Az egésznek a negatív „koronája” a német filteres kávé volt, (ez egy mosogatólé-szerű híg lötty), nem Vajdánál, mivel ő úgy döntött, hogy nem issza, mert rossz, inkább teázott.

A bécsi kávéház luxusát többször nem engedhettem meg magamnak. A Collegium Hungaricumban megélt tanulmányútjaim során az egyetemi kávéautomatákkal kellett beérnem, vagy, ha úgy döntöttem, az ebédem egy (nem túl jó) kávé és egy sütemény volt az egyetemi büfében. De ha a várost jártam, jól jöttek az Eduscho boltok. Első utam előtt már Bécset többször megjárt barátnőm szinte legfontosabb útbaigazító tanácsa volt, hogy ezekbe menjek kávét inni, itt a legolcsóbb, noha állni kell, és éppen a könyvtárak, múzeumok közelében van a legtöbb ilyen üzlet (ha jól emlékszem, ezekben 1-2 schilling körül volt egy kávé).

1964-ben Keletre is utaztunk, Moszkvába, az IUAES VII. Antropológiai és Etnológiai Világkongresszusra. Itt újabb szörnyű kávéváltozatot fedeztünk fel, a citromos feketét. Muszáj volt meginnunk, ugyanis mire észbe kaptunk, a pincérnő előzékenyen belerakta a citromszeleteket a kávénkba (gondolván, hogy nem tudjuk, mit kell a citrommal csinálni – hát tényleg nem tudtuk).

Ezekben az években otthon eleinte mi is teázgattunk, a vendégeket is (a ritkább vodka vagy pálinka mellett) inkább teával kínáltuk – a jó „orosz tea” elég olcsó volt (emlékszem a teakészítés fortélyairól folytatott konyhai vitáinkra). Emellett azonban lassan kialakult, majd meggyökeresedett és részben átvette a tea helyét a házi kávéfőzés szokása. A kávéhoz azonban daráló is, kávéfőző is kellett. A régi családi kávédarálót én örököltem, de főző nem termett rögtön. Nagy esemény volt, amikor bátyám Dubnából (a Moszkva melletti atomfizikai kutatóintézetből) hozott ajándékba egy elektromos kávédarálót, amelynek révén a kávédarálás férfimunkává vált, kávédarálónkból pedig konyhai dekoráció lett. Ezáltal a férfiak is mentesültek az elektromos darálás „nehéz” terhe alól. Nem is történt ebben változás a téglatestté préselt darált kávé megjelenéséig. Ilyet szintén ajándékba kaptunk először.

A török kávé ötletét férjem hozta haza jugoszláviai atlaszgyűjtő útjáról 1965-ben. Ehhez nem kellett kávéfőző, csak egy kislábos. Azt hittük, török kávét csinálunk, amikor a Zsolt hozta receptet követve gondosan háromszor felforraltuk a kávét, majd hagytuk a zaccot leülepedni. Jó, hogy addig nem kóstoltam a valódit, mert az azért sokkal jobb volt, mint a Csalog-féle változat. Későbbi tanulmányútjaimon, Belgrádban, Skopjéban, Szófiában, nemcsak csodálkoztam a kávézók elé kirakott asztalkáknál nagy ráérősen órák hosszat kávézgató férfiakon (ennyire ráérnek? és hogy tudnak ennyi kávé után aludni? és hol vannak a nők?), hanem ittam is: príma volt. Kiderült persze, hogy mindegyik országban mást tartanak „igazi” kávéfőzési technológiának. Én eltérő aromákat ugyan nem észleltem, de mindegyik kávé finom volt.

Egy különleges törökkávé-kalandom Berlinhez, a filteres kávé őshazájához fűződik. 1966-os, féléves kelet-berlini ösztöndíjam jóvoltából. Minden vasárnap vendégül látott ebédre a szomszédomban lakó evangélikus pap és családja, és az lett a szokás, hogy velem főzetik meg a vasárnapi ebédet a „jó magyar ízekért” (miután egyszer-kétszer vendégül láttam őket, megunták fűszertelen répaleveseiket). Ez oda vezetett, hogy az ebéd utáni kávéjukat is velem csináltatták; ezt mindig egy „Mädchen, koch Kaffee!” rituális felkiáltás vezette be). Nem tehettem mást, mint hogy a filteres kávénak való porkávéból „török kávét” főztem a Csalog-módszerrel, amit ők zseniális magyar kávénak tartottak, mivel sokkal erősebb volt, mint az ő megszokott löttyük.

Sokkal később, már századunkban kerültem, mondhatni, intim kapcsolatba a török kávéval a törökországi Safranboluban, ahol egyetemista lányok a bazár egy kávézójában jósoltak nekem a csészealjra kiborított zacc felvett alakzataiból. Ahogy elmesélték, nemcsak turistáknak produkálják ezt, maguk is mindig csinálják, kávézások utáni szinte kötelező szertartásként. 

1–3. kép. Egyetemi hallgatók kávézaccból jósolnak (Peti Lehel is jelen volt). Safranbolu, Törökország, 2015. Emine Ulatan fotói.

A 60-as évek végén körülöttünk élő rokonaink, barátaink már meglehetősen unták (utálták?) a mi örökös török kávéinkat. Egy barátnőnk Eszter lányunk születése előtt ígéretet tett, hogy ha lányunk lesz, kapunk tőle ajándékba egy kotyogót. 1970 április 1-jén megszületett Eszter, azóta van kotyogó a háznál, mind a mai napig. Sok idő telt el, mire (2010 körül) újabb ajándékként, már Eszter férjétől, egy kapszulás kávéfőzőre tettem szert, azután egyik menyemnek is ajándékoztam már ilyet. Mindemellett fennmaradt a kotyogó is. Pesten csak vegetál a magasabb presztízsű kapszulás kávéfőző mellett, de Vértesacsán egymagában létezik – a hétvégi házba még megfelel.

A 70-es, 80-as években már szellemi munka nemigen volt elképzelhető kávé nélkül, az otthoni kávéfőzés rendszeressé vált. Vendégeinket is inkább kávéval kínáltuk, mint teával, amikor örököltünk nagy-nagynénémtől egy ezüsttálcát és egy ezüst cukortartót, cukorfogóval. Valahogy nem illett szegényes háztartásunkba az ezüst cukortartó, különösen nem a cukorfogó. Barátaink nevetgéltek: „Csalogéknak ezüst cukorfogójuk van”. Hát nem sokáig nevettek, ezüsttárgyainkat csakhamar el kellett zálogosítanunk, hogy a gyerekek a hónap végén is gyümölcshöz jussanak.

Mindemellett megjelent a neszkávé, ami sok háztartást forradalmasított. Az enyémet nem, mert nem szeretem az ízét, de mi tagadás, szükségből használom. Például konferenciaútjaimon sokszor töltött be szinte életmentő szerepet az úticsomagomban vitt neszkávé. Enyhén lenéztem azokat, akiknek a neszkávé (főleg a tejporos-cukros változat) a jobbik, inkább azt isszák otthon is. Számomra az igazi – talán koromnál fogva – a kotyogóban főzött darált kávé maradt.

Napjainkra a régi vágású presszók sajnos megszűntek, kávét inni cukrászdában és gyorsbüfékben lehet, ha a sok lótás-futás közepette szeretne az ember kis időre megpihenni és felfrissülni. Ennek én is részese vagyok, az inflációval egyenes arányban ritkuló alkalmakkor. Baráti beszélgetésekre az idejétmúlt presszók helyett kocsma vagy bár szolgál, ahol talán kávét is lehet a szesz mellett/helyett inni. Divatba jött a kávéházak felújítása különböző nosztalgiáknak hódolva, de korántsem írók tanyáznak ott naphosszat, mint állítólag 100 éve még, hanem leginkább külföldi turistákkal vannak tele, akiknek azokat mint a mai Budapest jellegzetességeit mutogatják. Legalábbis a nevezetes New York kávéházzal ez a helyzet.

Ami engem illet, nem hagyom magam befolyásolni az egészégügy állandóan változó tanácsaitól, sem a természetgyógyászat szamárságaitól (mint például: pörköljük otthon a kávét, úgy nem keletkeznek benne rákkeltő anyagok). Ahogy a kotyogónál, úgy megrögzült kávéivási szokásaimnál is megmaradtam, ami általában napi három kávét jelent, reggel, délben és délután (persze vannak szükséghelyzetek, amikor ezt túl kell lépni). Az egyik orvos szerint ez sok „ebben a korban” és „ilyen vérnyomás mellett” – ezt azonban kellemesen ellensúlyozza egy másik orvos, aki azt állítja, hogy napi három kávé az infarktus megelőzésére éppen jó.