Szétszórt gondolatok egy nagy kávézó köszöntésére a kávéról és a kávézásról

A kávéról és általában a kávézásról az a több mint félévszázados tapasztalatom – mely származik egyfelől antropológiai/szociológiai terepmunkáimból, másfelől családi, baráti kapcsolataimból – azt kiáltja, hogy ellentétben azzal, amit akár a török kávéházak, akár a 19–20. század fordulójának magyarországi kávézók világáról olvastam, feldolgozásokat láttam, a kávézás egyre inkább elveszti közösségi összetartó szerepét, s egyre inkább individualizálódik. Ami persze nem azt jelenti, hogy a kávézás szertartása megszűnne, csak azt, hogy immár máshová kerülnek a hangsúlyok, a közös rituálék egyre inkább elvesznek, s helyükbe a mások által is megélt egyéni „performanszok” lépnek.

Utánagondolva és utánanézve, hogy én mikor is írtam először saját kávézásomról, az alábbira jutottam. 1975-ben voltam másodéves néprajz szakos hallgató (ekkor még folkloristának készültem), amikor Babócsára szerveztünk interetnikus néprajzi gyűjtőtábort, ahol mellesleg Knézy Jutka segítségével eljutottunk Babos István mesemondóhoz. És itt és most idézem saját magamat A három muzsikus cigány-ból, mely kötet 2003-ban jelent meg a L’Harmattan Kiadónál.

Pista bácsi (magában) egyszer csak büszke lett arra, hogy a messzi idegenből idejön ez a „gyerek”, aki tanul valahol, meg idejön ez az asszony, aki dolgozik valahol, talán egy magas hivatalban, hogy mesét hallgassanak tőle, hogy mesét tanuljanak tőle, s újból kezdett hinni abban, amit környezete az elmúlt évtizedekben mellőzött, leszólt, elfelejtett: meséiben és mesemondói tudományában. Az asszony tudja, a „gyerek” hinni akarja, hogy hamarosan szép és nagy pillanatok tanúi lesznek. Előkerül egy japán gyártmányú, Hitachi márkájú kazettás magnó, afféle amatőr masina. Pista bácsi rendelkezik: főzzenek kávét, hozzanak be egy hokedlit a magnó alá, szaladjon el valaki cigarettáért, hogy a mese alatt kitartson a szívni való, s amikor mindezek előkerülnek, megtiltja, hogy bárki is megzavarja őket, amíg bent vannak a szobában, ahol mesélni fog. Az első mese számára feladat, próbatétel, úgy érzi, teljesítenie kell. Talán legjobbnak tartott meséjét, talán legkedvesebb meséjét, de az sincs kizárva, hogy az általa a „gyűjtőknek” tulajdonított gyűjtői elvárásnak leginkább megfelelő mesét kezdi mesélni. Miközben meséli „A postamester”-t, figyeli vendégeit. Ellenőrző, szondázó kérdéseket tesz fel, s egymást követik az udvariassági formulák, az izgalom töltelék-formulái, a „kéremszépenek”. A mese több mint egy órás, de így is lebilincselő, a „gyerek” számára lélegzetelállító, az asszony számára rendkívüli. A mese után kölcsönös érdeklődés, tapogatózás, a tisztelet kifejezése. A „gyerek” kéri, hogy hamarosan visszajöhessen, és ígéri, hogy folytatja a „gyűjtést”.

Elmúlik néhány nap. A fiatalabbik „gyűjtő” boldogan meséli idősebb tantársának, hogy hol jártak, mit hallottak és tanultak. Az újabb segítő, az 1971-és reprezentatív cigány szociológiai kutatásban dolgozó Matolay Magda, vagyis Kuksi tartja az első peripatetikus órákat a romák társadalmi helyzetéről, s kíséri el a „gyereket”, vagyis továbbiakban a „gyűjtőt” második látogatására. Ez már a barátkozás látogatása lesz. Az első a fogáskeresés és a tapogatózás alkalma volt, a második kezdetben pedig a próbatételé. Esznek-e a vendégek a háziak kosztjából, vagy udvariasan visszautasítják azt, mondván, hogy éppen most ettünk, vagy éppen gyomorrontásunk van, melyet azok az elutasítás gesztusaként értelmezhetnek. Kuksi, aki leginkább úgy néz ki, mint egy kislány, az ebéd után elmeséli eddigi cigányoknál, romáknál végzett munkáit, az ebből kinőtt barátságait. Ezek a barátságok immár átszármaznak a jelenkorra, s kölcsönösen kifejezésre jutnak mindkét oldalon. Ez azonban nem szoríthatja háttérbe a mesélést. A „mesemondó” készült a látogatásra, végiggondolta, hogy most milyen mesét fog elmondani. A „Tizenkét vargagyerek” így már oldottabb és felszabadultabb varázsmese lesz.

Ettől kezdve a „gyűjtő”, vagyis a „gyerek” és a „mesemondó”, vagyis Pista bácsi között valami barátságféle, mély emberi kapcsolat jön létre, amennyiben ez létrejöhet egy hatvannyolc és egy huszonegy éves ember között. A család hamarosan családtagként kezeli a „gyereket”. Ő a legfiatalabb Pista bácsi három leánya és öt fia között. A látogatásoknak hamarosan valóságos szertartása alakul ki. Megérkezés valami aprósággal, egy üveg borral, egy pakli cigarettával vagy egy csomag kávéval. Beszélgetés egy ideig a családi körben, majd kezdődik a munka, bent a mesemondó szobában, vagyis a tisztaszobaként működő hálószobában. A munka kellékei a meséken és a magnón túl a bekészített kávé, egy üveg bor és sok-sok cigaretta. Mindketten Munkást szívnak, s mindketten a Pista bácsi faragta meggyfaszipkát használják. Egy-két órát ülnek bent a szobában, mikor milyen erejében és kedvében van Pista bácsi. Ő előbb egy hosszabb vagy két rövidebb tündér- vagy másként varázsmesét mond, esetleg novellamesét, majd egy-két rövidebb tréfás mesét vagy trufát, vagyis afféle viccet, ritkán legenda-, ijesztő- vagy Mátyás király-mesét. A tréfás mesék egy részét, az erotikus mesék elmondását minden bizonnyal a „mesélő” és a „gyűjtő” között kialakult mély és „férfias” viszony hívja elő. A mesélés után ismét együtt múlatja az időt a család. Nem ritka, hogy a „gyűjtő” valamilyen módon részt vesz a család házon kívüli munkájában vagy társasági életében.

Már a magyarországi cigányok/romák múzeumi gyűjtőmunkája során figyeltem fel arra, hogy a szakirodalomban a kávénak és a kávézásnak a cigányok/romák körében kitüntetett szerepe van. Csak néhány példa:

Karsai Ervin A cigány nyelv és kultúra kötetében ezt írja:

„A vendég fontos személy a cigányok életében. Bárki megy hozzájuk, megvendégelik, szívesen fogadják. Ha valaki az ételt nem fogadja el, sértésnek számít. Ha a vendég nem kíván enni, akkor is illik pár falatot elfogadni. Ha a vendéget meleg étellel nem tudják megkínálni, akkor szalonnát, kenyeret, hagymát tesznek az asztalra. Itallal és kávéval is kínálnak. Ha nincs otthon ital, valakit italért küldenek, ha nincs pénzük, akkor kölcsönbe, mert a vendéget mindenképpen illik megkínálni. Előbb mindig a vendégnek terítenek, szednek, csak azután a háziaknak. Az osztás az asszony dolga.”

Diósi Ágnes a Cigányút-ban írja:

„Este virrasztóba megyünk Linával, Hodászon. Egy kiló húsz dekás, koraszülött baba halt meg, két napig élt. Nagy költséggel, hercehurcával hazahozatták Debrecenből, és már harmadik éjszaka virrasztják. A virrasztói vendéglátás sem kevésbe kerül a háziaknak, még ha a vendégek egyike-másika hozzájárul is egy kis pálinkával. Akkor is kell, hogy legyen otthon erős pálinka, édes pálinka, sör ládaszám, kávé, éjszakánként legalább ötven ember számára. De ilyenkor semmi se számít. Ha százszázalékos kamatra kérnek kölcsön pénzt, nyögik utána egy évig, kettőig, az se baj. A szokásos tisztességet akkor is meg kell adni, s az ő vérük az is, aki csak egy kiló húsz dekával és csak két napig élt ezen a világon. Rágondolni is szörnyűség, hogy Debrecenben elégessék, és ne a család, a rokonság, a barátok szeretetétől övezve tegyék a földbe. Így megnyugszik a szülő lelke is: angyalka lett belőle.”

Michael Stewart a Daltestvérek-ben gondolkodik el:

„Sohasem láttam, hogy egyetlen roma is éreztette volna a másikkal, nem jókor jött. Egyszer, amikor jóval éjfél után vittem vendégeket valahová, a házigazda kikelt az ágyból, és percekkel megérkezésünk után már itallal és kávéval kínált minket.

(A kávé, az megható számomra. Nem tudom, miért: talán mert nagyon megszokott, otthonos, tudom, mit jelent kávét főzni és kávéval kínálni – az itallal ellentétben. Elképzelem, amint egy ilyen szegényes házban a házigazda az ágyból kikelve kávéval kínál, mint Erdélyben. Talán az is belejátszik a meghatódásba, hogy a kávét nagyvárosi dolognak gondolom, azt hiszem, mintha nem tudnák igazán, mit is tesznek ilyenkor, csak utánoznak egy szokást, egy szokásomat, a kedvemért.) Az ilyesfajta állandó nyitottság jelentősége annál nagyobb a cigányok számára, mivel állandó ellenpéldával szolgálnak a közöttük élő magyarok. A Párizsra települt magyarok például kulcsra zárják a kaput, amikor elmennek, és zárva tartják az ajtót, ha otthon vannak.”

De essen szó közelmúltunk vagy jelen korunk immár széttartó kávé készítéseiről és kávézásairól. Mintha egy szociológiai kérdőívre adott válaszokat olvasnánk:

„Pörköletlen szemeskávét veszek.”, „Csakis őrölt zacskós kávéból főzöm kávémat.”

„Magam pörkölöm meg, majd kézi hajtású kávédarálón alakítom porrá.” (Persze van, aki már a pörkölt szemes kávét elektromos kisgépen darálja.)

De az se mindegy, hogy milyen a kávéfőző: kotyogó, netán elektromos gép, annak is ki tudja melyik fajtája. És hogy rövidre vagy hosszúra főzik a kávét.

„Én kapszulát használok.”

„Én barna/fehér cukorral, szaharinnal, cukor nélkül, tejjel, anélkül, tejszínnel iszom.”

(Netán konyakkal vagy rummal. Jut eszembe egy már nem mai történet: a Várban volt még a Néprajzi Kutató Csoport, s néhány munkatársa a közeli vendéglátóhelyre járt ki „kávézni”. De a pincér által felszolgált, a kistányérral lefedett fehér porceláncsészéből nem gőzölgött a kávé. Ám annál is finomabb lehetett a benne lévő Ararát.)

Ma már nehéz egy reggeliző társaságot közös kávézásra invitálni. Túl azon, hogy ki milyen kávét kér, az sem mindegy, hogy ki mikor issza első kávéját és milyen „edényből”. Családi megfigyelésre alapozva mondhatom: van, aki a kávéval kezdi, éhgyomorra, s azután jön a fürdőszoba. Van, aki közben telefonján levelezik, és szóba sem áll a többiekkel. S vannak, akik szertartásosan a reggeli után isszák első kávéjukat. Ki magányosan, füstölve közben, ki pedig filozofikus csevegésbe kezdve. De az sem mindegy, hogy a kávét felszolgáló kinek milyen edénybe hozza kedves italát. A nyolcvan felett járó közgazdász az 1960-as években divatos szimpla vagy dupla üvegpohárkában kéri kávéját, mely az akkori eszpresszók kedvelt darabja volt. A hetvenéves nemzetközi jogász kizárólag kis herendi porceláncsészéből hajlandó kávézni. Az ötvenfelé közeledő fiatalember a kétdecis porceláncsészéből hörpöli tejjel telt kávéját, míg legfiatalabb testvére a buszhoz sietve issza tejből felvert tejszínes kávéját. A középső testvért, ha korábban kérdezték volna, hogyan kéri kávéját, tejjel, cukorral, rávágta, hogy mezítlábasan, azaz minden nélkül. Ma már, hogy tudja, hogy ezt a formulát egy politikai csúcsszereplő is használja, szájára nem venné e választ. Könnyeb helyzete van kolléganőmnek, akit, ha terepmunka, filmkészítés során megkérdeznek, hogyan kéri a kávét, tejjel, cukorral, azt válaszolja, hogy „a maga valóságában”.

Amikor még a Néprajzi Múzeum Kossuth téri épületének első emeleti munkaszobáját laktam, reggelente kisebb kávézó működött itt. Itt ittam a nap első kávéját. Ma már sem itt, sem máshol nem iszom a nap „első kávéját”. Azon töröm a fejem, hogyha a sors úgy hozná, hogy leülnénk egykori tanítványok, kollégák Sárkány Mihállyal egy baráti, rituális kávézásra, akkor én, aki vagy már öt éve egyáltalán nem iszom kávét, mit kérjek kis porcaláncsészémbe, lefedve tányérkájával. Mindenesetre Mihály köszöntésére, egészségére innám, jókívánságaimat sorolva!