Egy aprócska, mázatlan agyagedény történetét hoztam Sárkány Mihálynak a jeles alkalomra.

Az edényke kidolgozása elnagyolt, ormótlannak mondanám, ha nem lenne ilyen kicsi és bájos. Készítője nem törekedett arra, hogy szépen elsimítsa a falát, jól látszanak rutinos mozdulatai az agyagon, nem javította ki a hibákat, nem bánta, hogy ott marad az ujjlenyomata. Ebből is lehet sejteni, hogy nem dísztárgynak készült, és még csak nem is olyan hétköznapi eszköz, amit hosszú távon használnak. Tárgyunk egy Indiából származó, egyszerhasználatos kávéscsésze. Onnan tudom, hogy én ittam belőle.

A kutató olyan tárgyakat hoz egy adott helyről, amelyek a kutatásához tartoznak, az utazó ajándékokat hoz a családjának és emlékeket magának. Ez a kávéscsésze számomra egyszerre tárgy a terepről és egy emlék Indiából. Most, ahogyan nézegetem, forgatom a kezemben, arra próbálok visszaemlékezni, hogy miért hoztam el? Az ember Indiából szép sálakat, fűszereket, ékszereket hoz, nem csúnyácska agyagedényt. 2005-ben jártam először Indiában, a doktori disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot. Addigra már nagyon sokat tudtam az országról, a kultúrájáról, kulturális antropológiai érdeklődésem a hétköznapokra is kiterjedt, és az első pillanattól kezdve minden nagyon ismerős és otthonos volt számomra. A tudományos érdeklődés és a várva várt találkozás az országgal együttesen határozták meg az ottlétemet.

Az indiai utcákon számtalan kifőzde és kávézó várja az embereket. Ezek gyakran csak egy utcai pultból állnak, ahol a vendégek állva fogyasztják el a vásárolt ételt és italt. Máskor egy árnyékoló alá letesznek néhány ócska széket is. Ilyen helyeken adják e kicsi agyagcsészékben a sűrű, tejes, cukros, fűszeres, alig két kortynyi kávét. De ugyanilyenben kínálják meg a vevőket a boltokban is, ahova be lehet ülni és az eladóval együtt lehet kortyolni a forró italt. Az itt kiállított csésze is egy ilyen kisvárosi boltból származik. Miután megittam, az eladó segédje el akarta vinni, de én kértem, hogy hadd tartsam meg. Az eladó persze furcsállta a dolgot, és akart hozni egy újat, használatlant, de én ehhez ragaszkodtam. Addigra már tudtam, hogy ezek az edénykék az egyszeri használat után a szemétben végzik, ahol aztán az esőnek és a párás levegőnek köszönhetően nagyon hamar szétmállanak. Az eladó segédje végül kiöblítette és nekem adta a csészémet.

Most azon gondolkodom, hogy ha műanyag vagy papírpohárban kapom a kávét, egészen biztosan nem hozom el. Miért nem? A tudományos gondolkodás számára fontos ez a kérdés, hiszen arra mutat rá, hogy a gyűjtést is befolyásolhatják hétköznapi prekoncepcióink: a műanyag pohár nem érdekes, nem gyűjtendő tárgy, az agyagcsésze viszont szokatlan, különleges, egzotikus. De azért itt többről van szó: a mázatlan agyagedényke használata akkor még általános volt Indiában, tehát elhozása egy hétköznapi, ugyanakkor az adott kultúrára jellemző, speciális tárgy begyűjtését jelentette. Ráadásul ez az indiai tárgy szorosan kapcsolódik a már akkor is létező, mostanra pedig már tudományos kutatássá formálódó ökológiai érdeklődésemhez: a csésze nem képez szemetet, lebomlik. Készítése munkát ad a fazekasoknak, akik nagyon egyszerű technikával készítik el az edényeket, megfizethető árut ad a vevőknek, és nem jelent terhet a természetnek. Kávéscsészénk tehát élő példája annak, hogy érdemes odafigyelni az idegen kultúrák jelentéktelennek tűnő mindennapjaira.

Farkas Judit

Pécs, 2024. június 4.

Mázatlan agyagcsésze, magassága 2,5 cm, átmérője 5 cm, származási helye India, 2005. (Fotó: Csernák Bálint) 

Utcai árus, India, 2005. (Fotó Havasi Róbert)