1993-ban indultam első, önálló terepmunkámra Mongóliába. 30 éves voltam, és mélyen elkötelezett a kávé és a dohányfüst élvezete iránt. Így aztán nagy mennyiségű holland cigarettadohánnyal és egy nagy üveg Nescaféval indultam neki a nagyjából három hónaposra tervezett útnak. Útitársam, Zsombor is dohányzott, na de a kávé, a kávé csak az én műsorom volt. Mint később kiderült, szó szerint.

Ulánbátorban hó és –5-10 °C fogadott bennünket, amikor október elején betoppantunk reménybeli házigazdáinkhoz, ahol viszont – tekintve, hogy nem jeleztük érkezésünket – csak két gyerek volt otthon. A feleség, akit nem ismertünk, estére érkezett meg, a ház ura pedig, akit ismertünk, egyáltalán nem, ugyanis ő Magyarországra látogatott velünk párhuzamosan. Na, de az ilyesmi arrafele előfordul. Nagyjából egy hetet töltöttünk a fővárosban, amíg felvettük a mongol tempót, bevásároltuk birkabundával bélelt déljeinket (a mellkason keresztbegombolt, hosszú köpeny), ormótlan nemezcsizmáinkat, és megismerkedtünk egy csodálatos családdal, akikkel fogadott rokonságunk máig is tart. Na, de ez egy másik történet… Mindjárt rátérek a kávéra.

Életem első repülőútja után, amely Ulánbátor és Mörön relációban valósult meg, barátaink tanácsát követve, ismét egy olyan családhoz estünk be, ahol két kisgyerek volt csak otthon. A házigazdáink a kézzel írt levélből derítették ki, hogy kik is ülnek a szobájukban, amikor hazaértek a munkából este. Más- vagy talán harmadnap már egy UAZ dzsipben zötykölődtünk, jeges vízmosásokon átkelve, nem működő elsőkerék-hajtással, széteső kardánnal és elromlott fűtéssel. Csillapítva kiapadhatatlan élménysóvárgásomat, legalább 6 órás út után érkeztünk meg egy sötét kis brigádközpontba, amiről inkább csak reggel derült ki, hogy hol vagyunk. Nagyjából itt kezdődik életem egyik legnagyobb kalandja, sőt tulajdonképpen már elkezdődött.

A következő két hónapot jobbára a brigádközpont kis iskolájában töltöttük, annak is a konyhájában, ahol meleg és barátságos szálláshelyet kaptunk, szomszédban a távolról bejáró gyerekek hálótermével, a bejárattól balra pedig az iskolagondok és szakács családjának jurtájával.

Na, szóval a kávé! Hát kérem, ulánbátori házigazdánk ismerte, sőt élt vele, hiszen világpolgár módjára vonatozott Moszkva és Ulánbátor között, sőt, mint mondottam, Magyarországra is többször ellátogatott. A brigádközpontban, aztán később az onnan tett kirándulásaink során azonban kávéfogyasztásom igazán csodaszámba ment. Na jó, ez így önmagában nem igaz, hiszen már eleve mi magunk is csodaszámba mentünk. Hiszen a gyerekek többsége még egyáltalán nem látott fehér embert, és a felnőttek is maximum oroszokkal találkoztak. Így aztán külön program volt minden alkalommal megmagyarázni, hogy nem oroszok vagyunk, esetleg amerikaiak, hiszen valamelyest róluk is hallottak. Ennek megfelelő volt az irányunkba megnyilvánuló érdeklődés: gyakorlatilag egyetlen percet nem tölthettünk magunkban. Mindig volt valaki ismerős vagy ismeretlen, vagy ismerős ismerőse, vagy ismeretlen ismeretlen ismerőse, aki csak úgy bejött és leült a konyhánkban egy időre. Csak üldögélt és szemlélte, hogy mit csinálunk. Volt, aki próbált beszélgetni is, volt, aki nem. Na, kb. ebben a helyzetben kell elképzelni, hogy nekiállok kávét készíteni.

Máskor mi keltünk útra, vagy csak én, Zsombor nélkül. Napokig motoroztunk Dúdzsíval a fagyott folyóvölgyekben és jártuk a jurtákat. Dúdzsí egy IZS motorkerékpár tulajdonosa volt. A közlekedést nehezítette, hogy Dúdzsí jobb lába helyén egy faprotézis volt, így a hátsó féket nemigen használhatta a motoron, az elsőt pedig azért, mert a fagyott földön könnyen fejre eshettünk. Így aztán leginkább maradt a motorfék, illetve a motor dombhajlatnak irányítása. A jurtáknál meg azért álltunk meg folyamatosan, mert még indulás előtt valaki kilopta a benzin nagy részét a tankból, így egy félliteres vodkásüveggel haladtunk jurtáról jurtára. A módszer az volt, hogy amikor megállt a motor, elgyalogoltunk a legközelebbi szállásra, ahol tudtunk félliter benzint szerezni, majd visszagyalogoltunk a motorhoz, és megint mentünk vele, amíg meg nem állt. Ez néhány napon keresztül így ment. Váltóruhát egyáltalán nem vittem magammal az útra, egyetlen kísérőm a cigaretta és a kávé volt.

A bemutatásomra és kávéfőző produkciómra így már komplett, kialakult műsorrend született. Amíg megteáztunk és megebédeltünk, addig Dúdzsí jobbára a helyi dolgokról beszélgetett a háziakkal. Rám leginkább akkor került sor az ebéd vagy reggeli végén, amikor Dúdzsí felszólította vendéglátóinkat, hogy készítsenek számomra forró vizet, hogy megihassam a „saját teámat”, ahogy ő nevezte. Miközben pakoltam a forró vízbe a fekete port, Dúdzsí hosszasan ecsetelte, hogy ez milyen erős és milyen különleges, és ha akarják, akár meg is kóstolhatják. Mindeközben elmesélte azt is, amit már tőlem tudott. Olyan dolgokat, hogy Magyarország szomszédos Oroszországgal, Ausztriával és Csehszlovákiával, és hogy Magyarországon a teheneket házakban etetik, a lovaglásért pedig fizetni kell. A legnagyobb attrakció azonban ezután következett, amikor előkerült a kis műanyagdoboz, amiben a kicsi, fehér, cukorpótló tablettákat tartottam. Úgy gondoltam ugyanis, hogy cukor helyett sokkal egyszerűbb, ha ezt hordom magamnál, másrészről hozzá kell tegyem, hogy ebben az időben kristálycukrot egyáltalán nem lehetett kapni vidéken, még az orosz savanyú, keménycukorkához is – amit a vendégek kínálására használnak – csak alig lehetett hozzájutni. Dúdzsí hatalmas átéléssel tájékoztatta a helyieket a csodáról, miszerint ebben a kis fehér tablettában hatalmas erő lakozik, rendkívül erős, rendkívül édes, így magában megkóstolni nem is szabad. A jurták népe pedig mindig nagy tisztelettel bámulta a fehér tablettákat és hallgatta a történeteket rólam és Magyarországról. Ez volt az én időm! A kávéfőzés, a kávéívás és a kávékínálás rítusa! Ez adott alkalmat arra, hogy produkáljam magam, hogy megragadjam a figyelmet, és hogy ne oroszként vagy más külföldiként, hanem Zoltánként tekintsenek rám, aki náluk, a jurtában megfőzte a kávét a jégből, üstben olvasztott vízből, és a csodás szerekből, amelyeket Magyarországról hozott magával.