A kávé varázsital, minden kétséget kizáróan. Ha valamiért mégsem ekként hat, az minden bizonnyal baljós jelnek tekinthető. De hagyjuk a baljós jeleket.

Most inkább arról, hogy milyen természete lesz a kávénak, ha nem otthon, az ibrikből töltjük ki, ha nem az otthoni megszokás, ha nem a feladatokkal teli nap indító rituáléjaként kortyolgatjuk, hanem valahol távol, például egy hegy oldalában, magaslati szeles sziklaperemen, avagy szelíd napos tisztáson a szemlélődés élményébe lopjuk bele a megszokott, de alkalomról alkalomra mégis meglepő íz érzetét. Vagyis amikor természetjárás közben a kávé a termoszból kerül elő. A termoszt az ember ugyanis magával viszi hét határon át, és a tudat, hogy a termosz kávé ott rejtőzik a hátizsákban, izgalmas ígéretként kíséri az utast. Az elsődleges hatáskeltő tényező természetesen maga az út: lépések az ösvényen, bandukolás felfele vagy botladozás lefele, és maga a látvány, ami a hét határ mindegyik lépésében elénk tárul, izgalmat keltve akkor is, ha nem először járunk arra. Az út sosem ugyanaz, nem ismételhető, legyen bármilyen ismerős. A kávé sem ugyanaz. Nézzük például az évszakokat: télen nem lehet csak úgy letelepedni a földre egy kávézásnyi időre. Le kell taposni néhány talpalatnyi helyen a havat, ahol majd állva isszuk meg, apró kortyokban. A fagyos levegőben az leheletnyi párafelhők homlokunkig gomolyognak, és ezt a nap meglepetéseként fogadjuk az íz és illat már várt bizonyossága mellé. A helyzet attól válik még sajátosabbá, ha a körülöttünk fehérlő hóra hosszú sötét árnyékot vetünk (ehhez persze szükséges a hátulról betűző napfény), mintha fehér vászonra vetített jelenetet néznénk a filmtörténet hőskorából, és a kortyolás ritmusára szájunkhoz emelkedő kezünk árnyjátékát kiragadva az idő múlandóságából (lásd a tavalyi hó esetét), a jelenetet egy fotográfián örökítjük meg. De ha egy melegebb évszakban lépegetünk az ösvényen, és felérünk valamilyen magaslatra, a kávézás hosszas üldögéléssé válik. Kitöltve a termoszból, először is boldogan állapítjuk meg, hogy lám, olyan forró, mintha most főtt volna meg, a hét határon bandukolás közben nem illant el varázslatos hatásának egyik fontos eleme, a hőmérséklete. Letelepszünk hát egy földre dobott kabátra, és ennek az az előnye is megvan, hogy kettőnknek kell elférnünk rajta. A környező látvány hatása nem szokott elmaradni. A várakozás pedig, hogy megérkezzünk arra a helyre, amelyet pihenőként jelölünk ki a hét határ valamelyik pontján, felfokozódik és beteljesedik a szemlélődéshez mellékelt kávé ízével. Izmainkat ellazítjük, de képzeletünk gyakran épp ekkor kezd elszabadulni. Kiránduláshoz illő műanyagpohárral vagy termoszkupakkal a kézben, hosszú percekre nyújtva az önfeledtséget, míg elindul a szél és kihűlnek az utolsó kortyok. Télen már a pohár falának érintése is örömet okoz, a fagyos ujjakat, ha fel nem is melegíti, de megbizsergeti – talán nem is bőrünket, nem is nyelvünket, hanem egy sokkal összetettebb érzékelést (melyik érzékszervünkkel is?) okozva, amely a visszavonhatatlanul múló idő megállításának reményével társul. Mindjárt lemegy a nap, mindjárt harapni kezd a fagy, mindjárt ránk terül a sötétség – de előtte még csak ezt a percet, csak ezt a fénysugarat, csak ezt a kortyot... A nyári kávézás zöld díszletei ráérősebb és felelőtlenebb pillanatokat hoznak. A nap lassú járása, a langymeleg finom érintése könnyen elhihetővé teszi a zölden viruló és napfényben fürdő örökkévalóságot – sosem ér véget a nyár, sosem megy le a nap, sohasem ürül ki a termosz. A kávé ígéretével kísérve az utat átélhetővé válik a természet és a kultúra békés szimbiózisa, a feladatok és a felszabadultság összebékíthető lesz. Sosem hisszük igazán, hogy ez lehetséges, néha mégis sikerül. Induljunk hát! El ne feljtsük a kávét!