Sárkány Mihály születésnapjára

Gyerekkorunk egyik legelbűvölőbb rítusa a kávéfőzés volt. Az akkoriban divatos, két üveggömbből álló kávéfőző mindig akkor került elő, amikor vendégek jöttek, ezért valamiképpen a külvilággal való kapcsolatot is jelentette. De maga a kávéfőzés azok közé az alakváltó varázslatok közé tartozott, mint a pitypang sárga szirmainak átváltozása fehér ernyőcskékké, a hernyók átváltozása gubóvá, majd pillangóvá, vagy ahogy a porcsinka színes virágait felváltották a kis kemény kupakban lapuló mákszemnyi magok. Üvegen keresztül látni valamit amúgy is varázslatos, legyen az színes üveggolyó, üveggömbbe zárt hóesés, a kályha máriaüvegei mögött lobogó tűz, a flipperasztal golyói és labirintusai vagy éppen az Üveghegyek domború üvegfelszíne alatt lapuló apró házak és fák – ha valaki így képzeli el a népmesék Üveghegyeit. A felső gömbben kis kupac a kávé. Az alsóban egyszerű víz. Aztán az áram elkezdi forralni a vizet és az egyszer csak felszökik a felső gömbbe, magába fogadja a kávé sötétbarna szemcséit, és sitty-sutty az átlátszó tiszta víz átváltozik sötétbarna, átlátszatlan folyadékká. Aztán ez a folyadék lehanyatlik az alsó gömb alsó világába, s mikor újra felfut, már lehet is kiönteni a kecses csészékbe. De ha úgy vesszük, a varázslat már akkor megkezdődik, amikor az egzotikus kávémagokat a hosszú nyelű, zárt serpenyő méhében megpörkölik, s aztán a darálóban porrá darálják. A felnőttek sokféle mágiát ismernek.

Nem csoda hát, hogy amikor mi magunk kezdtünk varázslatos módon átváltozni gyerekből felnőtté, ennek egyik jelképe az volt, hogy megízleljük a KÁVÉT: nem a tejjel higított, kakaóhoz hasonló, de annál kevésbé élvezett italt, hanem azt a forró, keserű valamit, amit a törököktől „fekete levesként” tanultunk meg inni. No persze nem az eredeti zaccal telített löttyöt, hanem a tisztára szűrt, fanyarul vonzó illatú „eszpresszókávét”, amely az eszpresszók nagy főzőgépeinek csöves csapjaiból úgy bugyog elő, mint hajdan állítólag Mátyás király visegrádi palotájának kútjaiból a bor. A kávé, még ha cukrot teszünk is bele a kizárólag erre a célra készített kiskanállal, keserű, s ez lényegéhez tartozik: talán épp ez jelképezi benne a felnőttséget. A felnőtt az, aki nemcsak le tudja nyelni azt, ami az életben keserű, hanem még élvezni is tudja. (Lásd: katarzis.) Már magához a „fekete leves” elnevezéshez is baljós képzetek fűződnek; nem csak Török Bálint Arany János által felidézett kávézgatással való tőrbecsalása okán, hiszen a „hátra van még a fekete leves” mindenképpen a dolgok valamiképpen kellemetlen kimenetelére utal. Ehhez képest a kávé csöppet sem kellemetlen. Fogyasztása szertartás, akárcsak a teáé, s így a beavatási rítusokkal is rokonságba hozható. Kávé és cigaretta: e két élvezeti cikk összekapcsolása Jim Jarmuschnál nyilván nem véletlen: mi is ezekkel a szerekkel avattuk magunkat felnőtté.

Az egyetemen ez összekapcsolódott a munkával: az éjszakába nyúló tanuláshoz nélkülözhetetlen eszközzé vált a stimuláló kávé; akár egyik a másik után. Amúgy nehéz megmondani, hogy miért is élvez az ember valamit, ami keserű. Talán a jungi kollektív tudattalanban van a magyarázat; hogy mi, azt csak találgathatjuk; talán az egzotikum vonzereje. Arábia, Afrika egzotikuma. Mindenesetre első közös „nyugati” (franciaországi) utazásunk során – négy hét száz dollárral (1975-ben ennyit volt szabad magunkkal vinnünk) – le kellett mondanunk az egzotikum luxusáról. A négy hét alatt négyszer ettünk meleget (egyszer sült krumplit, háromszor Croque Monsieurt, vagyis melegszendvicset), a kávé ebbe már nem fért bele. Miután négy hétig nem ittunk kávét, én (Gábor) arra jöttem rá, hogy – szimbolikus jelentőség, egzotikum ide vagy oda – tudok én e keserű folyadék nélkül is élni.

Eltelt megint húsz év. Mi már a szociológia kandidátusai voltunk akkor, de igazán nem a szociológia fővonalának kvantitatív szemlélete vonzott minket: sokkal inkább a jelenségek résztvevő megfigyelése, az így nyerhető tapasztalatok, s az ezek alapján a társadalmi – kulturális folyamatokról levonható következtetések. Boglár Lajosnak akkori munkáink ismeretében jutott eszébe, hogy meghívjon bennünket előadónak a frissen alapított Kulturális Antropológia Tanszékre. Csapatát építendő összehozott bennünket a kulturális antropológia két hazai úttörőjével, két kiváló néprajzossal: Hofer Tamással és Sárkány Mihállyal. S így lettünk (lelkesen) részei a kulturális antropológusok Magyarországon akkor gyökeret eresztő sajátos szubkultúrájának.

Az egzotikum vonzereje itt is jelen volt. Kollégáink Afrika, Latin-Amerika, Belső-Ázsia dzsungel- és sztyeppevilágairól hoztak nagyon izgalmas tapasztalatokat; de például a néhány év múlva a nem kevés iróniával a hajdani Pártfőiskola épületében megrendezett Sámánkonferenciára hoztak eleven (amazóniai) sámánt is. Mi hasonlóképp egzotikus tapasztalatoknak nem voltunk birtokában. (Bár lehetőségünk lehetett volna: a nyolcvanas években egyszer azt ajánlották fel nekünk, hogy Brazzaville-Kongóban legyünk kulturális tanácsadók, ezt nem vállaltuk be, már csak azért sem, mert éppen kisgyermekes szülők voltunk; egy más alkalommal orosz társintézetünk igazgatója invitált bennünket az éghajlati skála másik végére, egy kutatás vezetésére a soknemzetiségű – svéd és angol kisebbséggel is rendelkező – Arhangelszkbe. Ez utóbbit elvállaltuk volna, de kiderült, hogy az oroszok nem gondolták komolyan, a kutatást kezdeményező gorbacsovista igazgatót „felfelé buktatták”, utódai pedig érzékelhetően nem lelkesedtek „gyanús nyugatiak” bevonásáért, különben is Gorbacsov és a „nyugati nyitás” gyors bukására számítottak.)

A végső igazság persze az, hogy szenvedélyes utazókedvünk dacára a legalapvetőbben saját társadalmunk izgatott bennünket. Úgy láttuk s látjuk ma is, hogy saját világunkban ugyanúgy észrevehetjük, felfedezhetjük az archaikus struktúrákat, szellemi alakzatokat, mint akármely „egzotikus” régióban; ugyanúgy megfigyelhetjük modernizáció és tradíció találkozását, ütközését és egymásra hatását, mint a klasszikus gyarmatok törzsi kultúráiban. Szerencsére abban az időben a saját társadalom kulturális antropológiai kutatása világszerte mind nagyobb teret hódított, s így ilyen kutatókként mi is megtalálhattuk a helyünket a szakma palettáján.

Mihállyal, aki mindkét területen – Afrikában és a magyar társadalom kutatásában is – otthon volt, nagyon jó kollegiális-barátias kapcsolatba, sok színterű együttműködésbe kerültünk, s vagyunk azóta is.  Beleszagoltunk azért Afrika kávéillatába is, igaz csak az északi sávban: Egyiptom és Tunézia mellett (s talán a legmélyebben) Marokkó világa érintett meg bennünket. Itt másztuk meg az Atlasz hegység legmagasabb csúcsát, a 4200 méteres Toubkalt, (résztvevőként megfigyelve a magashegyi turizmus rituáléjának működését), s itt találkoztunk olyan, a történelem mélyeiből üzenő jelenségekkel, mint az oázis életben tartásának ősi technikáit gyakorló berberek munkája vagy a sokszemélyes történeteket egymagában – s egész napon át – előadó (eléneklő, eljátszó, elpantomimező) vándor-rapszodosz, amilyenek Homérosz elődei is lehettek. De számunkra ez a világ megmaradt egzotikumnak, érdekes tapasztalatokkal gazdagított, de nem vált kutatási területünké, mint Sárkány Mihálynak. Mihálynak, aki – legyen szó a kikujuk gazdaságáról vagy a kulturális antropológia történetéről, Kelet-Afrikáról vagy a magyar falvakról, az evolúció elméletéről vagy a rokonsági rendszerek gyakorlatáról – történeti megközelítéssel, gazdag adatolással, tágra nyitott fókusszal dolgozza fel, amit tárgyául választ, mindig figyelve a gazdasági folyamatokra, a változásoknak a társadalomszerkezetre, a kultúrára gyakorolt hatására, s a helyi jelenségeket beillesztve a világrendszer alakulásába.

A mi kutatásaink mindig a saját társadalom jelenségei között mozogtak. Ám a kulturális antropológiában éppen az a nagyszerű, hogy megtanít nemcsak arra, hogy saját világunkra is azzal a frissességgel csodálkozzunk rá, ahogy egy más galaxisból jött idegen tenné, hanem arra is, hogy ami elsőre egzotikusnak, egy idegen világról szóló híradásnak látszik, nem különbözik lényegileg attól, amit ismerünk, hiszen a világot ugyanazok a törvények mozgatják. Miként Mihály is írja (többek közt éppen a kávé, az „egzotikus” kelet-afrikai kávétermelés kapcsán): „Első dolgom az volt, hogy megtanuljam, milyen munkákat kell végezni a kávécserjével a jó termés érdekében. Hamar kiderült, hogy szinte minden munkafázis megegyezik a szőlővel végzett munkákkal. Ugyanúgy harmadik évben hoz a cserje termést ültetését követően, ugyanúgy kell trágyázni, metszeni, gyomot irtani, növényvédő szereket alkalmazni. Csak a termés, a kávécseresznye szedése tér el, az a cseresznyééhez hasonló, majd a feldolgozás, ami már ipari keretek között történik” (Sárkány Mihály: Hogyan termelnek és nem termelnek kávét kikuju kisbirtokosok? www.kjnt.ro/szovegtar, ARANYKAPU • Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére, p. 209).

Igen, az emberiségben éppen az a nagyszerű, hogy minden egyes tagja egészen különböző, s mégis mindannyian egyként vagyunk emberek. S amikor a gyerek rácsodálkozik bármely varázslatra, arról felnőttként megértheti, hogy nem varázslat, hanem okok és következmények, szimbolizáltak és szimbolizálók világosan megmagyarázható összefüggése, ám attól még varázslatos; éppen attól varázslatos, hogy emberi.

Kívánjuk Sárkány Mihálynak, emberi természetünk bölcs megértőjének, hogy még nagyon sokáig ámulhasson ezen a világon!

Kapitány Ágnes (az MTA doktora, Széchenyi-díjas)

Kapitány Gábor (az MTA doktora, Széchenyi-díjas)

Budapest, 2024. június