Egy osztrák ismerősöm az egyetemen választható idegen nyelvek közül a magyart választotta. Különösen azt csodálta, hogy az 'iszik' ige és tárgya (tea, kávé) egyetlen igévé alakulhat: teázik, kávézik, így egy szóval fejezhetjük ki.

A kávé illatáért már kiskoromban rajongtam, később maga a kávézás mint a napi rohanásból kiszakított idő, a megállás, a lelassulás pillanatai napom kedvenceivé váltak. Talán túlzásba is vittem. A hiedelmem, hogy rám nem hat a koffein, engedte, hogy a hazaérkezés rítusává is alakulhasson a kávézás, olyankor is, amikor későn érek haza. Így történt ez egyik őszi délutánon is, majd ezután hajnal felé, az álmatlan éjszaka során lassanként beláttam, hogy ez rossz szokás, ezt muszáj abbahagynom.

Másnap viszont korán Pomázra utaztam, és sajnos egész nap éreztem az alvás hiányának hatását, és ezen már a kávé sem segíthetett. Így történt, hogy amikor az a megtiszteltetés ért, hogy szeretett és tisztelt tanárom, munkatársam számára készíthettem kávét, akkor az igyekezet gyorsabb volt, és az agyam sajnos lassan reagált az elhangzottakra. Úgy hittem, az „egy pöttyet” a cukorra vonatkozik, és a „sok”, „sok” szavak arról szólnak hogy sok tej kell a kávéba. Köszönöm, hogy nem neheztelt az ügyetlenségemért. Bízom benne, hogy hamarosan készíthetek egy tökéletes kávét a Tanár úr számára.

Soraimat édesapám mondásával zárom: „Az élet úgyis olyan édes, legalább a kávé legyen keserű.”