Malinowski kutatásai óta az antropológusok nagy figyelemmel kísérik az ajándékozási szokásokat és az ajándékozás folyamatát. Csajanov alapján Polányi a cserefolyamatok három formája közül a reciprok folyamatok közé sorolja. A társadalomtudományok és a szakirodalom is hosszú idő óta követi a témát.

Viszont csak az egyetemi tanórákon vagy szakmai beszélgetésekben esik szó az antropológusok saját ajándékozási szokásairól. Miközben folyamatos előadások és disputák tárgya az antropológus hatása a terepen, az ajándékokról, amelyeket maga visz a terepre, és azok hatásáról nem sok szó esik. Pedig érdekes lenne megfigyelni, hogy a hosszú, állomásozó terepmunkát végző antropológusok között milyen ajándékozási szokások alakulnak ki, már csak ha abból indulunk ki, hogy a különböző kultúrákban más-más ajándékozási szokásokkal találkoznak maguk is. És amikor ajándékozásra kerül sor, többnyire az általuk látott mintákat fogják követni. Illetve a saját egyéniségük, kulturális hátterük által megteremtett ötleteiket.

Az én esetem első látásra egyszerűnek tűnik. Mexikóban, Veracruz államban, totonák indiánok között kutatok, akikhez már többször vissza tudtam menni terepmunkát végezni. Ők semmilyen ajándékot nem várnak el, semmilyen viszonzást nem várnak, miközben megosztják velem hajlékukat, ételüket, szokásaikat, tudásukat, ismerőseiket, kapcsolatrendszerüket, egy szóval, az életüket. Én pedig úgy haladok előre antropológiai kutatásomban, vagy akár saját karrieremben, hogy használom azt a sok mindent, amit tőlük kaptam vagy kapok. Emiatt az első perctől kezdve hálát érzek, és folyamatosan azon gondolkozom és dolgozom, hogyan tudnám viszonozni mindezt, és hogyan tudnám ezt az egyoldalú adok-kapok viszonyt kétoldalú reciprok folyamattá változtatni.

Két megoldást találtam eddig erre: az egyik, hogy segítséget adok munkájukban, illetve a háztartásban, hogy kicsit megkönnyítsem az életüket, amíg náluk vagyok; a másik pedig, hogy hasznos tárgyakat ajándékozok nekik. Nyilvánvaló, hogy ezek a megoldások nemcsak a saját ötleteim, hanem ezekről tanultam az egyetemen, terepmunka-felkészítésen is. Természetesen a velük való munka nemcsak viszonzás, de része a résztvevő megfigyelésnek, vagyis az antropológiai terepmunkának, ezért sok magyarázatot nem fűznék hozzá.

A nehézséget inkább az ajándékozás okozza, mert nehéz eldönteni, melyek vagy milyenek legyenek az ajándékok, és mennyit adjon belőlük az ember. Én általában nem kifejezetten olcsó, ám sokat használt fogyóeszközöket szoktam adni nekik, mint például szappant, mosószert, sampont, krémeket, vagyis vegyi árukat, illetve olyan élelmiszereket, amelyeket együtt készítünk és fogyasztunk el. Ez utóbbiak lehetnek különböző húsok, drágább tengeri állatok vagy gyümölcsök, illetve közöttük szerepel az egyik legfontosabb fogyasztási cikk: a kávé is.

A kávé számomra nélkülözhetetlen „üzemanyag”. Kötődésem a kávéhoz inkább lelki, mint élettani szükséglet. A reggel nálam kávéval indul, különben egy idő után „működésképtelen” leszek, de ebéd után sem árt. Viszont nagyon kellemesen tudok tőle vagy éppen ellenére aludni. Ezért nem gondolom, hogy valódi hatása lenne a szervezetemre. Inkább megszokásból iszom. Ezenkívül pedig nagyon szeretem. Sárkány Tanár Úrral minden konzultációnk alkalmával fogyasztottunk a fekete nedűből, nem volt olyan alkalom, hogy ne kínált volna meg egy frissen beszerzett, nagyon finom kávéval. Úgy tűnik, a tudományos konzultáció sem megy kávé nélkül.

Mi, Magyarországon, feketén isszuk a kávét, röviden, erősen, esetleg tejjel hígítva, mint jómagam is, cukor nélkül. De, mint köztudott, minden népnek és minden kultúrának megvannak a saját kávéfogyasztási szokásai, amelyek nekünk gyakran idegennek tűnnek vagy egyáltalán nem tetszenek. És az is köztudott, hogy a kávéfogyasztási szokások mindenhol, beleértve Magyarországot is, változnak.

Ez a helyzet Mexikóban is. Az ország a modernizációs folyamatok útján halad, mint minden más ország, és ahogy számos kultúra él egymás mellett, számos kávéfogyasztási szokás is kialakult egymás mellett. Megvannak az úgymond hagyományos szokások is, de folyamatosan veszik át az újításokat főleg Európából.

Mexikó kávétermelő ország, ahol a termelés egy részét indiánok végzik vagy saját földjükön, vagy meszticek kezében lévő nagybirtokokon. Terepmunkám helyszíne, a Papantla városa mellett elhelyezkedő tengerparti síkság hagyományosan vanília-, citrusféle- és chilitermelő vidék, de a Papantlai-hegyvidéken sokan kávét is termesztenek. A vaníliaültetvények azonban már megszűntek, és már csak a hegyvidéken termesztenek kis mennyiségben, mert a Parti-síkságon, ahol már évszázadok óta hagyomány, 2012-ben befejezték a termelést.

A Papantlai Rádióban, egy rádióműsorban éppen tegnap beszéltek arról, hogy a mexikói kávé ugyan finom, de minőségben egyelőre nem tud versenyezni a kolumbiai vagy a brazil kávékkal. Ehhez nem fűznék kommentárt.

A kávé viszont, lévén afrikai származású növény, nem őshonos Mexikóban, termesztését meszticek, illetve európaiak kezdték el és terjesztették el az indiánok között, mivel a föld és az éghajlat megfelelő a növény számára. Emiatt sem a kávéhoz, sem a fogyasztásához nem kapcsolódnak ősi indián szokások, hagyományok, tudástartalmak. Sőt, mind az indiánok, mind a meszticek sokáig csak termesztették, de nem fogyasztották a fekete levest.

Az utóbbi évtizedekben a modernizációs folyamatok hatása a kávéfogyasztáson is érezhető. Kutatásom területén a kávét nagy fazékban főzik ki, a zaccot benne hagyva, és újramelegítik, ha nem fogyott el és még inni akarnak. Így nem lesz túl erős, viszonylag sokat lehet belőle meginni. Nagy csészében, kenyérrel fogyasztják, ízesítésnek cukrot, esetleg fahéjat tesznek hozzá. Mivel meleg ital, főleg hidegben isszák, vagy ünnepekkor a rituális étel kísérőjeként. A nem gyakori kávéfogyasztáshoz korábban hozzájárult az ára is, amely mind az indiánoknak, mind a meszticeknek magasnak bizonyult.

A változást több tényező hozta. Ugyan az ára lefelé nem ment, de könnyebb lett beszerezni, mert korábban csak a kávéra szakosodott üzletekben, kimérve, a helyszínen darálva lehetett venni. Mára pedig bármelyik nagyobb, az utóbbi évtizedekben megnyílt szupermarketben kapható. Természetesen a közgondolkodás szerint a jobb minőségű és a finomabb kávét az arra szakosodott boltban, a helyszínen darálva és csomagolva lehet megvenni.

Veracruz állam fővárosában, Xalapában, ahol a kutatóintézet található, az utóbbi tíz-tizenöt évben sok kávézó nyílt, amelyek különféle származású és különféle módon elkészített kávét szolgálnak fel. A kávé nagyrésze Coatepec környékéről való, amely egy szomszéd kisvároshoz tartozó kávétermelő vidék. Az egyik leghíresebb és legkeresettebb márka a Café Colón, amelyet a Covid-járvány előtt több boltban is lehetett kapni, de ma már csak a saját mintaboltjukban árusítják, amely Xalapa Centrójában található. Ebben a mintaboltban is a szemeket tárolják nagy tartályokban és a vevő kérése alapján őrlik meg „kotyogós” kávéfőzőbe^[1], kávégépbe vagy éppen fazékba, és a helyszínen be is csomagolják zárt csomagolásba. Négyféle típus kapható, mindegyik más tulajdonságokkal rendelkezik, más főzési módra alkalmas, de persze az eladó mindig a legjobb minőséget ajánlja megvásárlásra. És végül is, miért ne?

Terepemen, adatközlő családommal egy idő után minden reggelt kávéval kezdtünk és édes kenyeret ettünk hozzá. És ahogy említettem, nem vártak semmilyen ajándékot, hogy vigyek nekik. Ennek ellenére, minden alkalommal vittem ajándékot, akkor is, amikor valamiért csak vissza kellett mennem a kutatóintézetbe, és utána újra elmentem hozzájuk, a terepre. Mindenképpen szerettem volna viszonozni – legalábbis lehetőségeim szerint – kedvességüket. Egy idő után, hogy minél hasznosabb ajándékot adjak, elkezdtem kérdezgetni, hogy mire van szükségük. Az elején nem mertek semmit sem mondani, később egyre nagyobb szatyorral érkeztem meg hozzájuk. És mivel én nagy kávéfogyasztó vagyok, kávé mindig szerepelt az ajándékok között.

Adatközlőim nem tudják, illetve nem gondolják, hogy a kávénak bármilyen élénkítő hatása lenne, így ők csak az íze miatt isszák, és azért, mert szeretik. Épp ezért amikor indulás előtt megkérdezem, hogy mit hozzak Xalapából, a kívánságlistán most már mindig szerepel a kávé.

Így amikor legutóbbi terepmunkám előtt – amelyet éppen e pillanatban is végzek – azon gondolkoztam, hogy milyen ajándékot adjak az adatközlőknek, a kávé is rögtön szerepelt a hasznos dolgok között. Nehéz Magyarországról ajándékot vinni Mexikóba, mert ami itt van, az ott is van, és adatközlőim nem mindig szeretik az újdonságokat. De gondoltam, kockáztatok. Ugyan a magyar kávé nem magyar, de valami olyan, amit mi itthon fogyasztunk, és így ők is megkóstolhatnak egy picit a magyarok ízvilágából.

Ám amikor kiértem Mexikóba, először csak Xalapába, a kutatóintézetbe, és sikerült végre telefonon is kapcsolatot teremtenem adatközlőimmel, az első kérésük az volt, hogy utazzak biztonságban és egészségesen, és vigyek már egy adagot a híres xalapai kávéból. Abból, amiből mindig szoktam.

Ez esetben azonban csalódást okoztam. Xalapai, illetve coatepeci kávé helyet a „magyar” kávét vittem. De a csalódás nem volt igazán nagy, mert végül totonák családom örült a magyar kávénak is, és hogy ők is, ha ugyan csak néhány korty erejéig is, de megkóstolhatják, hogy mi mit iszunk itthon.

Mindnyájan örültünk. Ők a magyar kávénak kifejezetten örültek, és azt mondták, hogy finom, én meg annak örültem, hogy ők örülnek. De a legnagyobb öröm valójában majd akkor lesz, ha végre nem kell megelégednünk mindenféle „jött-ment”, magyar kávéval, hanem végre ihatjuk a xalapai kávét, mert valójában az az igazi. Az az itteni, a hagyományos. Már megkaptam megbízást. Azért lehetőség szerint legközelebb vigyek nekik.

Természetesen, amint lehet, viszek xalapai kávét is, mert ahogy az elején írtam, az ajándékozás nagyon fontos az antropológiai kutatás során. Főleg, mert adósnak érezzük magunkat olyan emberek felé, akik nagyon kedvesek velünk, akik úgy várnak, mint egy távoli rokont, aki végre hazatért, és akinek mindent megtesznek, hogy haladjon előre a kutatásában, a tanulmányaiban és a munkájában. És ami a legfontosabb, ha hoz ajándékot, ha nem, hogy térjen vissza! Mert a kávé mégiscsak más, ha megosztjuk, ráadásul olyannal, aki úgy látszik, élni sem tud nélküle.

Papantla, Veracruz, 2024. július 18.

Jegyzet

^[1] Első ott tartózkodásom, 1998 óta volt lehetőségem megfigyelni nemcsak a kávéfogyasztás, de a kávéfőzési szokások változását is. 2005-ben terepemen nem sokan hallottak még a „kotyogós” kávéfőzőről, 2016-ban nagyon nehezen, de be lehetett szerezni (Xalapában két boltban árulták); most, 2024-ben sem általános a használata, de nem ismeretlen, és több boltban árusítják is.