Kávé és cigaretta, avagy az idegenség és otthonosság

2005. június harmadikán, késő délután, egy bőrönddel, két nagy táskával, amiben filmek, kazetták, diktafon és fényképezőgépek voltak, Gruja bábáék kapuja előtt toporogtam. Brassói barátaim vittek el az utcáig, de onnan tovább már nem kísértek, „fura dolgaid vannak, na – bocsátottak utamra –, ha gondba kerülsz, hívj!”

Nem volt ismeretlen a hely, hiszen már előtte való évben három hónapot éltem a faluban, egy bérelt házban, ami a Felszeg határán volt, a „magyar részben”, onnan jártam ki hol a Felszeg, hol az Alszeg szélső utcáiban élő ürmösi kelderás romákhoz beszélgetni. És azon a nyáron ismerkedtem meg bábá Grujával és családjával is. Az öreg házaspár két fiával, menyeivel és öt unokájával egy portán élt az Alszeg egyik szélső házában. Az „öreg” nagy tekintélyű, jó beszédű ember volt, többen irányítottak hozzá, őt keressem, ha a cigányokról akarok tudni. Azon a nyáron sokat voltam náluk, interjúkat készítettem Grujával, feleségével Mári mámával, román menyével, Lenutával és Zsuzskával, lányukkal, Annuskával. A legidősebb unokával, Nikával jártam a falut délutánonként. Nika jó társ volt, testvérei között egyedülálló függetlenséget élvezett. A húszas éveinek közepén járt és nem volt még férjnél, egy kisegyház tagja volt, sokat olvasott, nagyon szeretett beszélgetni. Nika hamar átlátta a helyzetemet, élvezte a munkámat, folyamatosan javítgatta, tesztelgette tudásomat a kelderásokról, jókat nevetett lovári kiejtésemen.

Nagyon jó barátságba keveredtünk, így adott volt, hogy Nikát, majd bábá Gruját kérdezzem meg arról, hogy a következő év nyarán beköltözhetek-e hozzájuk pár hónapra, amíg a kutatómunkámat végzem. Kérésem valójában nem lepte meg őket, „hova is menne máshova?”, zárta le a témát Gruja.

Így hát azon a június eleji napon egyedül álldogáltam a kapu előtt csomagjaimmal, tudtam, hogy várnak rám, csak be kell lépnem, mégis nehezen szántam rá magam. Valami félelemmel vegyes izgalom volt bennem. Éreztem, hogy a szemközti kapuk előtt ülő asszonyok már kíváncsian nézegetnek, hát rászántam magam és lenyomtam a vaskilincset.

„Itt van!”, hallottam, és Nika nézett ki a ház ajtaján, és már jött utána Lenuta, Csaba, Zsuzska, Gruja bábá, Mári mámá, és kitódultak a gyerekek is. „Szervusztok”, nyögtem ki, de Gruja bábá megállított, „mielőtt bejönne, hadd mondjam el; itt senki nem bánthatja magát, magáért én felelek, maga itt a mi kicsi leánykánk lesz. Megértette?” Nehezen tudtam mit válaszolni, zavartan hálálkodtam, kapkodva keresgéltem az ajándékokat.

Nika oldotta zavarom, „gyere, pakolj ki”, vezetett be a házba. A ház egyik felében az idősebb fiú lakott feleségével és három lányával, a másikban a fiatalabb feleségével és két gyermekével. Bábáék az udvar végén álló külön szoba-konyhás házban éltek.

Én azt hittem, a lányokkal fogok lakni, de a kedvemért kiköltöztették őket a szobából, bárhogy is tiltakoztam. „Láttam tavaly, hogy mindig írsz este” mondta Nica, „meg te már amúgy is asszony vagy, nem illő lányokkal aludni”. Hát megkaptam a kicsi szobát, aminek ablaka az utca szintjével volt egyvonalban, ahogy kinéztem, láttam az arra járók lábait. Olyan igazi forró nyári este volt, a kicsi ablakon áradt be a meleg, a por, még valami állat is bemászik rajta éjszaka, ijedeztem magamban és becsuktam az ablakot. Nika lépett be, kezében tányér, rajta egy pár kis keksz, „neked hoztam”, mondta, szeme a csukott ablakra tévedt és kicsit sértetten elmosolyodott, „itt nem kell félned”, mondta csendesen, „nem fog bántani senki”. „Nem azért, csak az állatok”, válaszoltam, „senki nem fog bántani”, ismételte meg kissé éles hangon. „Meg akarsz mosakodni?” Más vágyam sem volt, izzadt voltam a melegtől, az izgalomtól, lelkesen ragadtam fel a törülközőmet. „Törülköző?”, nézett rám Nika, „itt van!”, lobogtattam meg előtte, „és a másik?”, és akkor már tudtam, hogy hibáztam, „az is”, húztam elő a táskámból a váltó törölközőmet, persze, nem töröljük ugyanabba az alsó és felső felünket. Aztán bevezetett a konyhába, megmutatta a két lavórt, majd az udvarra, hogy hova öntsem ki a vizet, végül hátra, a budihoz, ha szükségem lesz rá. „Legyen nálad elemlámpa, sötét van este, ha kijössz.”

Másnap reggel, hét körül nagyon magányosan ébredtem, hiányzott a férjem, a gyerekeim reggeli nyüzsgése, minden; a terepmunkának mindig az eleje a legnehezebb, biztattam magam, és kiléptem a szobából. Nika a konyhában állt és egy gőzölgő kávéscsészét nyújtott felém. „Kávézunk”, jelentette ki. A ház előtt, az udvaron, a lépcsőn több nő is ült, Mári mámá, Lenuta, Zsuzska, Annuska, beszélgettek, láthatóan észre sem vettek. „Későn keltem”, nyílalt belém a felismerés. Tébláboltam a meleg csészével a kezemben, „hova üljek?”, „a lépcsőre”, hunyorított rám Nika, „mi van, tavaly óta mindent elfelejtettél?” Persze, tavaly is sokat kávéztunk együtt, mindig a lépcsőn üldögélve, de az más volt, akkor nem laktam itt, valahogy könnyebb volt. Helyet szorítottak nekem az egyik lépcsőfokon, lehuppantam és mélyen beleszippantottam a kávéscsészémbe, jó kávé, csapott meg az erős illat, körbejárt a cigarettásdoboz, kivettem én is egyet. Aztán csendben ültünk, kávéztunk, cigarettáztunk. Mári mámá lánya, Annuska, aki legkisebbik gyermekével az ölében üldögélt, egyszer csak hozzám fordult. „Mit keresel te itt?”, szegezte nekem a kérdést. Elkezdtem beszélni magamról, a munkámról, hogy miért költöztem be ide hozzájuk, „és az urad elengedett?”, állított meg, hát beszéltem az életünkről, a férjemről, „És a gyerekeid? Ott hagytad őket? Nekem leszakadna a szívem, ha egy napig is távol lenne”, mindenki hallgatott. Hát mit lehet erre mondani? Hogy nekem is? Hogy könnyek közt, ígéretekkel búcsúztam el tőlük? Hogy megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy miért is fontos nekem, hogy itt éljek egy ideig? Hogy addig a nagyszülőkkel a Balatonon nyaralnak? Hogy biztonságban tudom őket és bíztatom magam, hogy gyorsan telik az idő?

„Nagyon nehéz nekem is most…”, motyogtam, és belém nyílalt a fájdalom, dühös lettem rájuk, miért kell ezt?, mélyet szívtam a cigarettámból, hogy ne kezdjek el sírni. És ekkor Zsuzska kislánya, Daniella kuporodott az ölembe, kezembe nyomott egy fésűt, „fésülj meg!”, mondta. A kicsi lány, aki sokat játszott tavaly az én kislányommal, a csodálatos hullámos fekete hajával. Óvatosan bontogattam a rakoncátlan tincseket, csendben fésülgettem, és közben megnyugodtam, olyan harmonikus, csendes volt minden. Pár percnyi nyugalom után Annuska megjegyezte, „hát rendes gádzsi vagy te, csak furcsa, nehéz megérteni”. Csak bólogatni tudtam. A kávézás véget ért, mindenki ment a dolgára. „Te mit csinálsz ma?”, kérdezte Nika, „bemegyek Rodihoz”. „Rodi”, morogta, „te meg a barátaid”, tudtam, hogy Rodiék másik rokonsági körbe tartoznak, kölcsönösen nincsenek túl jó véleménnyel egymásról. „Oda nem megyek veled – fordult el Nika – úgyis főznöm kell”. Összekészítettem a fotós táskámat, elengedhetetlen tartozékomat terepmunkáimon, benne a gépem, néhány tekercs film, a kazettás diktafonom, pár kazetta és egy doboz cigaretta. „Majd jövök!”, intettem és elindultam a Felszeg felé. Rodiék nem laktak a „cigányok közt”, ahogy mondták, kicsi házuk a temető felé vezető úton volt. Így is ismerkedtem meg velük.

Első ürmösi látogatásomkor, amikor még a két vonat közt 3 órát kellett a faluban elütnöm, senkit nem ismerve, felmentem a temetőbe, és utam Rodiék háza mellett vezetett el, akik éppen téglát vetettek. Felfelé mentemben csak köszöntem nekik, de visszajövetkor már megálltam mellettük beszélgetni. A téglabála addigra már állt, a katlan fákkal megrakva, s ők a bála körül ülve söröztek. Megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket, s ők hajukat lesimítva, ingüket betűrve komolyan néztek a kamerába. Majd lekuporodtam melléjük, s ők sörrel kínáltak. Csendben ment körbe az üveg, meséltek a téglavetésről, és nem kérdeztek tőlem semmit, csak elfogadtak, mintha mindennap ott ülnék velük. Másnap visszavonatoztam Rodihoz, aki épp a reggeli kávét készítette. „Pistuka már hajnalban elment dolgozni a fiúkkal, csak a kicsivel vagyok itthon, gyere, kávézzunk”. Egész délelőtt nála voltam, kávéztunk, cigarettáztunk, előkészítettük az ebédet és olyan sokat beszélgettünk, hogy végül már úgy éreztem, sok éve ismerem. A vonatot is lekéstem, a következővel kellett mennem. Amikor pár hónap múlva beköltöztem a faluba, Rodi ott volt nekem, mint olyan, aki ismer és felelősséget vállal értem. A „jó gádzsi” címemet ő hintette el a cigányok közt, amire nagy szükségem is volt, hiszen bizalmatlanság vett körül kezdetben. Az, hogy azon a nyáron szinte minden délutánomat Rodinál töltöttem, minden szempontból sokat jelentett nekem. A generációs, női tudás kimeríthetetlen kincsestára volt számomra, csodálatos történetei voltak a párválasztásról, a gyerekvállalásról, egy négygyerekes nagycsalád megélhetésének lehetőségeiről, a magyarokkal és románokkal kialakított kölcsönös rendszereiről. Kicsi szobakonyhás házuk gyerekzsivajtól volt hangos, a sparhelten mindig főtt a kávé, már tudtam azt is, hogy nagy öröm, ha viszek nekik, de nem azt az „úri fajtát”, csomagolva, hanem amit kimérve árulnak a sarki boltban, abból lesz a legjobb török kávé. Roditól megtanultam, hogy a kávé összehoz, megenyhíti a feszültséget, elsimítja a bajokat. Az édes fekete ital, ha éhes vagy, elveszi az éhed és megtölti a hasadat.

Bábá Gruja portájára való költözésem első reggelén tehát Rodihoz vezetett az utam. „Hallottam már, hogy itt vagy!”, fogadott, amikor beléptem a kapun, „kérsz kávét?” Egy pillanatnyi elbizonytalanodásom elég volt hozzá, hogy gúnyosan rám nézzen „mi van, már nem kávézol a cigányokkal?”, és mentegetőzzek, hogy igaz, ittam már reggel egyet, de kávét bármikor. A sparheltről vette le a forró török kávét, egy jó adagot belelöttyintett egy bögrébe. „Cigarettát?”, vettem elő a dobozt. Tapasztalatból tudtam, hogy jobban járok, ha én kínálom meg, az ő méregerős, füstszűrő nélküli cigarettáitól a szemem is könnybe lábadt. Kivett egy szálat és gondosan megropogtatta (mert úgy jó a dohány, ha megtörik), rágyújtott és belekortyolt a kávéba. Néztem őt és hirtelen az otthonosság érzése fogott el. „Mit fogsz itt csinálni egész nyáron?”, kérdezte, belenéztem a csészémbe, kavargott a sűrű, fekete lé. Még nem tudom, dolgozom.