Terepemlékek a múltból, jelenbéli tanulságokkal


Egyáltalán nem szeretem a kávét. Ezt idejekorán és a legelején muszáj határozottan leszögezni, tekintettel arra a tényre, hogy terepmunkáim során számos alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között kényszerültem ebbéli fogyatékosságomat nyíltan felvállalni. Sok esetben ez hosszú és körülményes magyarázatokat követelt, illetve nem kevés értetlenséget váltott ki. Miként lehetséges, hogy valaki nem szereti a kávét? Miként létezhet egyáltalán efféle „valaki”, és hogyan kompenzálható az a csalódás, amit a gőzölgő kávéscsuporral a vendégeit megtisztelni szándékozó háziasszony érez, amikor a közös kávézás reményét az elutasítás semmivé foszlatja?

A tragikus helyzet súlyossága, a csalódottság mértéke persze mindig számtalan tényező függvénye. Például Gyimesben és különösen a családfő jelenlétében a kötelező kávéfogyasztás elhárításának hatékony módszere volt az egy kávé helyett két feles stratégia, ami kiválóan működött a terepmunkanap első felében. Legkésőbb, általában már déltől ez az egyébként hatékony alku a gyűjtés, a beszélgetések és az adatrögzítés minőségének a rovására ment. Kétségtelenül kevéssé elegáns megoldás, de a lokális terepviszonyok között jól működött. Igaz, a nejek és elsősorban a családfők állapotára tekintettel nem minden esetben örültek a barternek, de tapasztalataim szerint a legtöbbször hajlottak a kompromisszumra. Az egy kávé versus két feles terepalgoritmus dinamikája általában alkonyattájt érte el a mélypontot, hogy teret engedjen az elégedettségnek: ma sem kellett kávét inni.

Más volt a helyzet, ha hallgatókkal jártunk a terepen. Az egyetemisták kávéfogyasztási képességei bámulatra méltók, ami lehetőséget kínált arra, hogy a csoportban megbújva az ember elsunnyogja a kávézást. Persze, ez sem egyszerű feladat. Az éber háziasszonyok fanatikus elszántsággal vadásznak a potenciális kávéfogyasztóra, nehéz a rejtőzködés. A messziről és alapvetően érthetetlen okokból, nem is beszélve az átláthatatlanul homályos célokkal érkező antropológus iránt tanúsított vendégszeretet természetes gesztusaként kínált kávé rituális ital. Beavatási funkciója van, amelynek nemtörődöm visszautasítása kihat a kapcsolatokra, magára a terepmunkára. Szerencsére a hallgatókban, emlékeim szerint, minden esetben bízhattam, bármenyi kávét képesek voltak elfogyasztani.

Ugyancsak hasznos lehet a terepen egy súlyosan addiktív kutatótárs inkorporálása a köszönés, az ismerkedés és a kötelező kávéivás lineáris egyenlet megoldásához. Mindig hatalmas megtiszteltetés volt Gulyás Gyula kollégámmal és barátommal hosszú heteket Erdélyben kóborolni. Vele teljes biztonságban érezhettem magam, mert bárhol, bármikor és bármennyi kávét képes volt abszolválni. Emlékeim szerint soha nem ért meglepetés, mert Gyula mindig helytállt. Széken, ahol a kávét, pontosabban a minél több kávét a diktatúra utolsó évtizedétől megfellebbezhetetlenül a gondtalan és könnyed élet illúziójával azonosították. Minden viszontlátás, találkozás, ismerkedés vagy beszélgetés kötelező tartozéka volt egy csésze fekete. Bálványosváralja határában, ahol román csobánok kalyibájában első pillantásra azonosíthatatlan összetevőkből, valamint hasonlóan homályos fizikai elven működő főzőalkalmatosságon megalkotott és a megtiszteltetés netovábbjaként kínált feketekávé az azonos színű üvegpohárból sem jelenthetett akadályt.

Többször elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka a kávéval kapcsolatos kevéssé affirmatív beállítódásomnak, amit még a terephelyzet kudarcának árnyékában sem voltam hajlandó feladni. A rejtély feloldása régi emlékekkel történő szembenézésre ösztönöz, amelyek közül két „traumatikus” élmény mindenképpen kiemelkedik.

Az első egy gyermekkori utazáshoz kapcsolódik, amikor tizenöt évesen húgommal, nagyszüleimmel és vadonatúj zöld Ladájukkal elutaztunk Bulgáriába sátorozni. Az utazás jó hangulatú és nagyon érdekes volt. Szerbián, majd Szófián keresztül értük el a Fekete-tenger partját Szozopolnál, ahol remek napokat töltöttünk. Egyetlen aggodalomra okot adó probléma csupán az volt, hogy a késő szovjet ipar remekműve néha megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag és egészen váratlanul megállt. Érthetetlen volt, mert a kempingben éppen akkor és ott tartózkodó autószerelő sátorszomszéd is csak vakarta a fejét, miután órákig tanulmányozta a motort. Mindettől függetlenül úgy tűnt, hogy megtalálta a megoldást, mert a Lada újra működött. Hazafelé, és mint utóbb kiderült, elég meggondolatlanul a Sumen (Kossuth lakóhelye két évig), Veliko Tarnovo (a középkori Bulgária fővárosa), Sipka-hágó (1308 m) útvonalat választottuk. Az autó aztán Gabrovo határában, az egyik lakótelep mellett végleg megadta magát. Nagyszüleim kétségbeestek, amit a kocsinál megálló helyiek is pontosan érzékeltek. Németül kommunikálva végül találtunk egy igen kedves mérnökembert, aki meghívott kilencedik emeleti lakásába, amíg nagyapámmal és más önkéntes segítőkkel igyekeztek újra működésbe hozni a kocsit. A háziasszony megnyugtatásunk végett hatalmas adag kávéval állt elénk, amiből mindenkinek töltött egy csészényit.

A helyzet drámai volt. Nemcsak azért, mert mindig kakaópárti álláspontot foglaltam el, hanem azért is, mert úgy éreztem, ahogy ezt nagyanyám tekintete ellenkezést nem tűrő módon szuggerálta, itt nincs választás. Tertium non datur. Úgy éreztük, ha nem iszom meg a szívesen kínált óriási adag kávét, akkor az autót sohasem szerelik meg, a hazajutás reménye a Balkán eldugott szegletében egyszer és mindenkorra semmivé foszlik. Természetesen mindez irracionális feltételezés volt, viszont jól rávilágít a krízishelyzetek szociálpszichológiai természetére és az ebből következő belátásra: kellő mértékű ijedtség esetén még a kávé is iható.

Averzióim szempontjából a másik meghatározó emlékem már valódi tereplátogatáshoz köthető és talán még pontosabban magyarázza, hogyan létezhet olyan társadalomkutató, aki nem szereti a kávét. 1988-ban Ilyés Zoli barátommal Udvarhelyre látogattunk. Terveink között több település bejárása szerepelt. Gyulakuta, Erdőszentgyörgy, majd onnan Bözödújfalu, melynek határában láthattuk Ceausescu vidék- és magyar kisebbségellenes politikájának egyik tragikus következményét. Fiatalemberekként döbbenten néztük a Küsmöd patak völgyében felduzzasztott víztározóból égnek meredő templomtornyot, az elárasztott Bözöd mementóját és a parton megmaradt néhány düledező házat. Aztán gyalogosan az erdőn keresztül átsétáltunk utazásunk tulajdonképpeni célállomására, Kőrispatakra. Látogatásunk elsődleges oka az volt, hogy Zoli nagypapája, néhai Ilyés Áron kőrispataki illetőségű volt, és a távolabbi rokonok közül még számosan éltek a településen.

Vendéglátónk és egyben szállásadónk, Kecseti Imre szombatos hitű gazdálkodó ember volt. Látogatásunk az akkortájt politikai okokból erősen izolált Romániába és az igencsak elzárt faluban nagy meglepetést okozott. A rendőrség és a román adminisztráció a Magyarországról érkezett vendégeket gyanakvással kezelte, megtiltották és büntetéssel sújtották azokat, akik házaikban szállást kínáltak az utasoknak. Az intézkedés célja az volt, hogy a látogatók hivatalos szálláshelyekre terelésével és a megfélemlítés légkörét teremtve vegyék el a kedvét a magyar utazóknak az Erdélybe látogatástól.

Kecseti Imre és családja mindennek ellenére és figyelmen kívül hagyva a zavaró körülményeket, szívélyesen látott bennünket. Az élelmiszerhiánnyal küzdő, a kenyér- és cukorjegyek mindennapi valóságában tengődő, elszegényedett lakosság számára a vendégfogadás kétségkívül megterhelő volt. A szinte önellátásra berendezkedett, roppant szorgalmas család azonban gyakorlatilag mindent megtermelt magának. Emlékszem, amikor a háziasszony ludaskását szolgált fel vacsorára, finom házisavanyúsággal, süteménnyel. A szombatos vagy zsidózó székely közösségek mentalitása, gyakorlatias és törekvő munkakultúrája évszázados hagyomány. A Kecseti család portája rendezett, az istállóban bivalyok, az udvaron lábas jószág, az ólban erdélyi malac, a kertkapu mögött néhány kaptár, a kert pedig tele mindenféle veteménnyel. Még mindig magam előtt látom a zöldségágyások katonás rendjét, mintha mérnök tervezte volna a parcellákat. A nagyszerű benyomásokat csak tetézte a jó beszélgetés és az, hogy az ember közvetlenül láthatott bele egy szombatos székely család mindennapi életébe, világképébe. Az idillre és a kiváló tereptapasztalatra csupán egyetlen apró momentum vetett némi árnyékot.

Első reggelünkön a háziasszony cseppet sem leplezett büszkeséggel és félliteres csuprokban tette le elénk a valódi pörköltkávéból készített tejeskávét. Ismerve a körülményeket, tudható volt, hogy az arannyal vetekedő értékű kávé becsülete az egyébként a fogyasztási élvezetekkel szemben óvatos szombatosok kulináris értékrendjében is megkérdőjelezhetetlen. Az alkoholt például teljes mértékben elutasító családfő vidám tekintetéből kiviláglott, hogy az asztalra elénk tett tejeskávé egyrészt a vendégbarátság szimbóluma, másrészt az emberi táplálékhierarchia tetőpontja, sarokköve, a reggel alfája és omegája, amiért mindennap érdemes felkelni. Mindezt olyan időkben, amikor a hiánygazdálkodás miatt Romániában a kávé konvertibilis valutaként funkcionált. A magyarországiak ekkortájt nem igen vettek például vonatjegyet, mert a Kolozsvár és Csíkszereda távolság tízdeka Omniából négy fő számára a kalauz által felügyelt különfülkében gond nélkül megoldható volt.

1988 koraőszének egyik reggelén Kecseti Imre szombatos gazda asztalán a forró sötétbarna tejeskávét mustrálva tudtam, hogy ezt most meg kell innom. Az elhatározás és a tudatosság erős volt, igaz, két további tényező rögzítése a kedves olvasó számára fontos lehet a tekintetben, hogy érthetővé váljon az áldozathozatal nagysága. A kávéscsésze tetején, úgy fél centiméter vastagságban olajsárga zsírkorongok ütköztek egymásnak, hogy összeolvadva záróréteget képezzenek a folyadék felszínén. A megfigyelés és az azt megalapozó látványos fizikai folyamat elemzése csak pár pillanat erejéig feledtette, hogy ezt muszáj lesz meginni. A koaleszencia és az interferencia vizuálisan érzékelt folyamatairól folytatott rövidke töprengést a házigazda közbevetése szakította félbe. Közölte, hogy a kávé alapját képező bivalytej mostanában igen jó, majd’ kilenc zsírszázalék. Hát ezt tényleg jó tudni, gondoltam, amikor újabb intermezzo akadályozott meg abban, hogy visszatérjek elmélkedésem tárgyához. A kedves háziasszony minden kérdezés nélkül három evőkanál kristálycukorral fokozta kávém élvezeti minőségét, mondván, hogy az csak elég édesen jó. Hát ez is fontos kávézástani alapismeret, keserédes tudás, gondoltam, nem feledve, hogy a cukrot akkortájt legfeljebb jegyre vagy a pult alól lehetett szerezni.

Emlékszem, hogy poharam elfogyasztása után csak kicsit lettem rosszul, aztán a friss levegő jót tett, meg az a gondolat, hogy többet nem kell kávét innom. Persze azóta itt-ott, hébe-hóba előfordulnak megoldhatatlan csapdahelyzetek, például az embert az autópályán letaglózó álmosság, amit kávés csokoládéval átmenetileg elég jól lehet kezelni. Ettől függetlenül is elismerem minden addiktív rajongó mély meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy az univerzum és az emberi létezés végcélja elválaszthatatlan a kávé ontológiai lényegétől, nevezetesen a fogyasztásának értelmet adó ajándéktól, a pillanatnyi boldogságtól.