A kávévám emelése elleni tiltakozás egy érve. Magyarország 1881–1900 között

Ahogy Afrikában megterem a kávé, és termesztése a gazdálkodás, a megélhetés része (Sárkány 2001, 2015), úgy a magyarországiak a kávét közvetítőkön keresztül ismerték meg a 17. században, és ahogy terjedt a fogyasztása, a 18. századtól egyre nagyobb mértékben kereskedelem útján érkezett az országba, így van ez napjainkban is (Kisbán 1988; Kapronczay 1999).

Mint egzotikus növény egyre népszerűbbé és keresettebbé vált, egyre több kellett belőle, így a kereskedelem révén vámköteles volt a gyarmatok nélküli európai országokban. A 18. századtól a kávé gyógyhatásáról orvosok írtak, mértékkel való fogyasztását különböző betegségekre, gyengeségekre javasolták és javasolják ma is. A hangsúly azonban az egészségre gyakorolt hatásáról átkerült az élvezeti értékére, és egyre szélesebb körben vásárolták, bekerült a mindennapi és ünnepi étrendbe, az alkalmi eseményekre, a városi vendéglátás meghatározó italává vált.

A 19. század végén az Osztrák-Magyar Monarchia hosszú egyeztetés és mérlegelés után, 1881-ben egységesen fogyasztói vámot rótt ki a kávéra, de mellette a cukorra, a csokoládéra és a sörre is. A vámemelést hatalmas vita előzte meg a korabeli lapok hasábjain, de a képviselőházi üléseken is.

Mivel erre az időszakra az arisztokrácia, a városi polgárság minden rétege és a munkások egy része is rendszeresen fogyasztotta a kávét, hatalmas ellenállás alakult ki országszerte a kávévám emelése miatt. Nagyon sok érvet felsorakoztattak pro és kontra, és bár elismerték a vámbevételek fontosságát, de a gazdasági mutatók mellett az árdrágítás mechanizmusát és annak káros hatását is sorra vették.

A Pesti Hírlap 1880 decemberében az áremeléssel kapcsolatban a beletörődés hangján írt: „Hiába jajgatnak a kereskedők, a kormány az új fogyasztási adókat keresztül viszi. De nemcsak a kereskedők jajgatnak, hogy drágább lesz a cukor, kávé, csokoládé, pótkávé, cukorsütemény, cukorka és a sör, nemcsak a kávésok és vendéglősök panaszkodnak, hanem az egész középosztály, és városokban a szegény nép is búsul, hogy a kormány adóemelési mániája minden háztartást megdrágít s az életet megnehezíti. Mert nem ám a kereskedő fizeti meg az adót, hanem a vevő, a kereskedő csak előlegezi, megfizeti a fináncnak mázsában és beszedi a vásárló közönségtől fontonként, sőt hogy maga kárt ne szenvedjen, minden törtszámnál az árt magasabbra veszi egy fél, vagy negyed krajcárral, hogy kerek számban könnyebb legyen a számítás. Ha tehát az új fogyasztási adó rossz és terhes, nemcsak a kereskedőnek rossz, hanem a közönségnek terhes” (Pesti Hírlap, 1880: 1).

Közvetlenül a törvénycikk kihirdetése előtt A Hon újságírója, miközben támogatta a vámtarifa emelését, szociális indokkal kötötte össze a kávé és a pálinka fogyasztását. Úgy vélte, akkor igazságos az állam, ha a régi élvezeti szer, a pálinka adója mellé a kávé adóját is megemeli. Azaz, ha a szegény osztály reggelijét — a pálinkát — háromszorosan adóztatjuk meg, a jobb helyzetben levő polgári osztálytól, kik a fekete kávét élvezetes mulatságul isszák, a sínlödő haza nevében elvárható, hogy áldozatot hozzanak a drágább kávé megvásárlásával (A Hon, 1881: 1).

Kevesen osztották ezt a véleményt, sokkal erőteljesebb volt a tiltakozók hangja, amelyet elnyomott a gazdasági kényszer és az osztrákokkal való megegyezés igénye. Minden vita, tiltakozás ellenére megszületett az 1881. évi IV. törvénycikk a czukor-, kávé- és sörfogyasztás megadóztatásáról ^[1], és április 1-én lépett életbe.

Hamar belátták a tiltakozók, hogy a polgárok, a kávéházak érdekei nem szolgáltattak elég nyomos indokot a tiltakozáshoz, össztársadalmi szempontból nem volt lényeges, hogy a szalonokban és a kávéházban üldögélők elmerengenek-e egy csésze kávé mellett a vámok, így a kávé árának emelkedéséről. Ugyanis a felső társadalmi rétegek kávézási szokásain nem változtatott az áremelés még akkor sem, ha a kereskedők és a szolgáltatók azt a fogyasztókra hárították. Ezt erősítette meg a Nemzetgazdasági Szemle újságírója 1887-ben, visszatekintve az előző húsz évre és az1881-ben életbe lépő törvénycikkre. Úgy látta, hogy a kávéfogyasztás az áremelkedés ellenére is gyorsan elterjedt Magyarországon, egyúttal a kávé és a kávépótók behozatala rendkívül fontos nemzetgazdasági jelentőséggel bírt, ami igazolta az áremelés jogosságát (Telkes 1887: 493).

Matlekovits Sándor (1842–1925), a kor jelentős jogi, közgazdasági szakpolitikusa 1890-ben, a vámok hatásáról írt értekezésében visszatért a tíz évvel korábbi kávévám emelése miatt keletkezett nagy képviselőházi és publicisztikai vitákra és tiltakozásokra. „Ha a szabadkereskedést valló napilapok a kávévám fölemelésekor mégoly erősen hangoztatták is a népre súlyosodó megterheltetést és kiszámították, hogy a csésze fekete kávé legalább 3 krajczárjával meg fog drágulni, a bekövetkezett vámemelés után a konzervatív kávéélvező mégis naponkint fekete kávéját szürcsöli, a magasabb vám (talán a pillanatra fölemelt kávéár) nem térítette el őt szokásától” (Matlekovits 1890: 569). Így is lett, és utólag Matlekovits cáfolta a korábbi kételyeket, egyúttal igazolta a Pesti Hírlap újságírójának még 1880-ban tett megjegyzését, miszerint bár széleskörű volt a tiltakozás, nem minden réteget érintett egyformán az áremelés, és nem csak azért, mert eltérő vagyoni helyzetű csoportokból kerültek ki a vásárlók. Mert például akkor még a falusi földmívelő-nép roppant tömege nemigen vagy elvétve fogyasztott kávét, sört sem ivott és kevés cukrot használt, ugyanakkor a felső és középosztályhoz tartozóak rendszeresen kávéztak már akkor is (Pesti Hírlap, 1880: 1), Matlekovits utólag sem ismerte el azokat az érveket, amelyeket a Pesti Hírlap cikkírója még 1880-ban megfogalmazott, miszerint a városi köznép is rendszeres kávéfogyasztó volt, és őket érzékenyen érintette a drágulás, ugyanis ahogy jellemezte a helyzetet, a fővárosi szegény családok, és kivált az asszonyok és a gyermekek fő eledele a kávé (Pesti Hírlap, 1880: 1).

Pontosan a szegény réteg érdekét a zászlójukra tűzve, az áremelés elleni tiltakozókat sem 1881-ben, sem később nem hatotta meg az ország vámbevételének gyarapodása, sem a felső társadalmi réteg változatlan kávéivási szokása. Olyan össztársadalmi problémát találtak és társítottak a kérdéshez, amely már az 1840-es évektől komoly egészségügyi, gazdasági, szociális és morális értelemben is széles réteget érintett. A burgonyából főzött olcsó pálinka túlzott fogyasztásával járó alkoholizmus a 19. század közepére népbetegségnek számított az ország egyes területein (Gortvay 1953). Kezdetben elsősorban az erdélyi és felvidéki lakosság körében jelent meg, majd kiterjedt más területekre is, és a század végére megjelent a városi szegény munkások körében is a pálinka, amit – a korabeli elképzelések szerint – a kávé valamennyire helyettesített, vagy helyettesíthetett.

A szakemberek és a művelt közvélemény a pálinkát és a kávét egyaránt élvezeti szernek tekintette, úgy gondolta, hogy a kávéivás elterjedése visszaszoríthatja a pálinkát, vagy legalább mérsékelheti annak fogyasztását. Ez volt az egyik igen markáns érv a kávévám elleni tiltakozásoknál, amelyek elsősorban szociális, másodsorban egészségügyi indokkal domborították ki a kávéivás hasznát. Sőt, az alkoholizmus elleni küzdelem egyik lényeges érveként, a tápláló, frissítő, egészséges italnak tartott kávét állították szembe a pálinka romboló hatásával.

Szociális indokokat is felsorakoztattak, mivel a 2-3 krajcárral megemelkedett kávé ára nem keltett riadalmat a kávézó felső és középosztály körében, de az alsóbb rétegeket keményen érintette, főleg azért, mert egyszerre nőtt a kávé, a cukor, kakaó és sör adója is. A 19. század végén úgy vélték, hogy a cukor összefüggésben áll a kávé, tea, a kakaó és a csokoládé fogyasztásával, és mindezek ugyanazt jelentik a jobb módú és művelt rétegek számára, mint a szegények és a műveletlenek számára a pálinka, azzal együtt, hogy körükben is megjelentek más élvezeti cikkek is (Deutsch 1887: 868; lásd még: Balázs 1998).

A Népszava újságírója is összekapcsolta ezeket a termékeket, és mint a szegények mindennapi táplálékára hivatkozva, ugyancsak a pálinkával érvelt: „Ha most azt a kis kávét, czukrot és sört is megdrágítják, miből éljen a munkás és más szegényebb család? A sör igen egészséges és tápláló ital. A bor aránylag drágább, ha jó, és az olcsó bor vagy lőre, vagy hamisított gyártmány, mi az egészségre káros. Mire fog a szegény ember szorulni? A pálinkára, úgy a férfi mint a nő is” (J. 1881: 1).

A témához egészségügyi szakemberként Imre József (1851–1933), szemész orvos, 1896 májusától az országos közegészségügyi tanács tagja is hozzászólt a Budapesti Szemlében megjelent programadó írásával, „Az állam teendői az iszákosság ellen” címmel. „A munkásosztály táplálkozási módjának hiányossága ellen, mi kétségtelenül egyik oka annak, hogy a pálinka túlságos ivása oly makacs szokás, maga az oktatás semmit sem ér; meg kell tenni mindent, hogy a munkás a lehető legolcsóbb áron kapja meg azon tápszereket, melyek a pálinka ingerlő hatása nélkül is képessé teszik a szükséges munkára.” Azaz határozottan javasolja, hogy minden alapélelmiszert, például a húst is adómentessé kell tenni, mert az áremelés még inkább a pálinka felé viszi a szegényeket. Éppen ezért azt is javasolta, hogy azokat a nem alapélelmiszereket, de a pálinkát pótló vagy kiváltó élvezeti szereket is adómentessé kell tenni – sör, kávé, tea, cukor –, melyek ártatlan inger nyújtása által elszoktathatják a köznépet az ártalmas ingerlő szer élvezetétől (Imre 1883: 183).

Majd két évtized is eltelt már a kávévám emelése és a pálinka ártalmainak összekapcsolása körül kialakult vita óta. A pálinka megmaradt, az alkoholizmus is komoly egészségügyi és társadalmi problémát okozott. Alapvető változás nem történt még a megoldási javaslatok szempontjából sem. Ezt bizonyítja az Országos Magyar Gazdasági Egyesület szociális bizottságának alakuló ülése, amely a falusi nép védelme érdekében gyűlt össze 1910-ben. A Budapesti Hírlap röviden megemlékezett az ülésről és kiemelte, hogy Mandelló Gyula (1868–1919) neves közgazdász két megoldással állt elő az alkoholizmus felszámolása érdekében. Az egyik, amelyik gazdaságilag is hasznos lehetne, a szesz nagyobb mértékű ipari felhasználása. A másik javaslatát szociálpolitikai szempontból tartotta fontosnak, ami szerint a népet kávé- és tea-ivással kellene vagy legalább részben lehetne leszoktatni a pálinkaivásról (n.n. Budapesti Hírlap, 1910. febr. 18.).

Pálinka vagy kávé? – volt a kérdés a 20. század elején. A vita nem dőlt el, sokféle választ adott rá az élet a városokban és a falvakban egyaránt. A század közepére vidéken is egyre inkább a pálinka után vagy előtt, a kávé is ott volt a háziak és a vendégek előtt. Máig így van ez, mindkettővel rendre megkínálják a terepen kutató, házról házra járó etnográfusokat és antropológusokat is.

Irodalom

Balázs Géza 1998 A magyar pálinka. Budapest: Aula Kiadó.

Deutsch József ifj. 1887 Tanulmány a répaczukoradóról. Nemzetgazdasági Szemle 9. 1887. 12. f. 844–890.

Gortvay György 1953 Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Budapest.

Imre József 1883 Az állam teendői az iszákosság ellenében. Budapesti Szemle, 1883. 35. k. 80. sz. 161–187.

J… 1881 Hiszen csak egy pár krajczárral lesz drágább. Népszava 9. 1881. 4. 1.

Kisbán Eszter 1988 A kávé bevezetése Magyarországon. Ethnographia 99. 1988. 149–177.

Kapronczay Károly 1999 A kávézás. Valóság 42. 1999. 8. 72–79.

Matlekovits Sándor 1890 Értekezések a vámok hatásáról. Nemzetgazdasági Szemle 14. 1890. 7. f. 563–593.

n.n. 1880 Cukor, kávé. Pesti Hírlap 2. 1880. 335. 1.

n. n. 1881 Az Országgyűlés. Képviselőházi ülése január 27. A Hon 19. 1881. 28. 1.

n.n. 1910 A falusi nép védelme. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület szociális bizottsága ma délután Mailáth József gróf elnöklésével alakuló ülést tartott a Köztelek tanácstermében. Budapesti Hírlap 30. 1910. 41.17.

Sárkány Mihály 2001 Kávé és földtulajdon a kikujuknál. In Hála József – Szarvas Zsuzsa – SzilágyiMiklós (szerk.): Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére. 171–177. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet.

Sárkány Mihály 2015 Hogyan termelnek és nem termelnek kávét kikuju kisbirtokosok? In Jakab Albert Zsolt – Kinda István (szerk.): Aranykapu: Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. 617–617. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság – Székely Nemzeti Múzeum – Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum.

Telkes Simon 1887 Az eledelipar. Nemzetgazdasági Szemle 11. 1887. VII. f. 466–497.

^[1] htps://net.jogtar.hu/getpdf?docid=88100004.TV&targetdate=&printTitle=1881.+évi+IV.+törvénycikk&referer=1000ev (utolsó letöltés: 2024.07.15.)