Sárkány Tanár Úrral több közös szenvedélyünk van. Ezek közül az egyik bizonyosan a kávé. Egy másik hasonlóan erős kapocs a klasszikus terepmunka becsben tartása. A két szál összefonódása abból is jól látszik, hogy sohasem voltam olyan terepmunkán, ahonnan a kávé hiányzott volna. Még akkor sem, amikor a ’90-es évek elején az amazóniai őserdő mélyén egyetlen matrózzsákban őrizve minden vagyonomat, hónapokig próbáltam beosztani azt a kevés városban vásárolt kincset, ami még éppen belefért, anélkül, hogy veszélyeztette volna az alapvető gyógyszer-, szúnyogírtó-, film- és mikrokazetta-készleteket. A Nescafé, tejpor és cukor hármasa nélkül nem tettem egy lépést sem. Ezeket a javakat az indiánok is nagyra értékelték. Látszólag tökéletes csereeszközök lettek volna egy barterre épülő gazdasági rendszeben. De barterről szó sem volt. Mivel mindenki számára világos volt, hogy egyedül egy fél napig sem élnék túl az őserdőben, minden faluban, ahol megfordultam, egy család fogadott örökbe, és onnantól kezdve a lehető legnagyobb természetességgel osztotta meg velem mindenét, ami sohasem volt sok. A reggeli kávékészítés volt a napnak az a fénypontja számomra, amikor én oszthattam meg a fogadott családommal valamit, aminek ők is örültek. A kávé a kezdetleges piacgazdaság helyett a maussi ajándékcsere komplex rendszerébe vezetett be. Ez volt az első gazdaságantropológiai leckém, még azelőtt, hogy Sárkány Tanár Úrtól elsajátíthattam volna az elméleti alapokat, és fényévekre attól, hogy Polányi nevét akár még csak hallottam volna.

Aztán egy napon átléptem egy magasabb osztályba. Elfogyott a kávém. Éppen egy nagyobb futballpálya méretű szigeten laktam egyetlen családdal, amelynek minden épkézláb tagja néhány napra felhajózott a folyó felsőbb folyásánál fekvő ültetvényükre. Engem azért hagytak hátra, mert éppen levett a láz a lábamról. Az apró falu urát, a nagyapát, aki amellett, hogy főnök, sámán is volt, talán azért hagyták otthon, mert már túl öreg volt, vagy azért, hogy vigyázzon rám. Aimorénak hívták. Napokig vártunk, és a család csak nem jött vissza. Lassan elfogyott minden tartalékunk. Legvégül a kávé is... A lázcsillapítóm már sokkal korábban. Egy vizeslepedőbe csavartam magam, úgy feküdtem órákon át a függőágyban, vártam, hogy lemenjem a lázam, elmúljon az éhségem, vagy történjen végre valami. Házigazdám jobban bírta a koplalást, és biztosan nem ijedt meg egy kis láztól, de egy reggel mégis kiimádkozott a függőágyból, kicipelt magával a sziget végébe, ahol a vastag zöld növényzet alól bámulatos ügyességgel valami kis dolgokat kotort elő. Igyekeztem utánozni, de semmit sem találtam. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem: földimogyorót szüretelünk. Ezután hazamentünk, és Aimore kinyitott egy fonott ládát, amit a tető alatt őrzött. Legnagyobb meglepetésemre egy zacskó kávét húzott elő. Valószínűleg hónapok óta rejtegette-tartogatta. Lekuporodtunk a tűz mellé és komótosan megreggeliztünk: kávét ittunk és földimogyorót ropogtattunk hozzá. Megfordult az ajándékkör. Most nem én adtam kávét vendégszeretetért cserébe. A vendégszeretethez ráadásként kávét is kaptam, Aimore féltve őrzött kincsét. Amíg a betegség le nem gyűrt, azt kutattam, milyen elvek alapján történik az étel elosztása a falvakban. A reciprocitás szabályát nem volt nehéz észrvenni. Ezen a ponton azonban a reciprocitásnak még a látszata is megszakadt. Vajon ez a maussi ajándékcsere rendszer összeomlását jelentette, vagy ellenkezőleg, a betegség és a kiszolgáltatottság annak origo pontjára juttatott el? Ma már ez utóbbit gondolom.

Appadurai a „The social life of things” című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a piaci alapú csere és a szimbolikus csererendszerek között nincs olyan nagy különbség, mint elsőre gondolnánk: minden cserében benne rejlik a szimbolikus jelentés kibontásának a lehetősége. És megfordítva, minden szimbolikus cserében megkérdőjelezhető a teljes önzetlenség, hiszen a presztizs növekedése hatalomhoz, a hatalom pedig anyagilag is kényelmesebb élethez vezet. Polányi ezzel szemben úgy gondolja, létezik egy világos cezúra a piaci alapú és a nem piaci alapú gazdasági rendszerek között. Ellentétben azzal, amit a klasszikus közgazdaságtan mond a barterről, Polányi azzal érvel, hogy ott valójában társadalmilag beágyazott reciprocitásról van szó, amiből nem szükségszerű a társadalmilag beágyazattlan piacgazdaság felé mozdulás. A kávés történet számomra azt üzeni, hogy a kula-körnek hiába keressük a (sokkal inkább logikai, mint történeti) eredetét a barterben megjelenő reciprocitásban. A szimbolikus cserét az üzleti cserétől igazából a reciprocitásról való lemondás lehetősége különbözteti meg. Erre Mauss is utal, amikor azokat a különleges eseteket tárgyalja, amikor a reciprocitás törvénye eltűnik a cseréből, az istenekkel vagy a koldusokkal való kommunikációban. A zéro pont talán nem is az emberi társadalmakban keresendő, hanem annál a pillanatnál, amikor a kiéhezett dinoszaurusz lemond a földön magatehetetlenül fekvő sebesült zsákmányáról, mint Terrence Malick filmjében, a Tree of Life-ban, vagyis abban a szimbolikus pillanatban, amikor a „nagy hal megeszi a kis halat” törvénye mellett megjelenik az altruizmus törvénye a Földön. A reciprocitás elvárhatósága a teljes kiszolgáltatottságban megszakad, és ezáltal a társadalmilag beágyazott cseréből már csak a beágyazódottság marad.

Olyan valakiként, aki egész életét piaci alapú társadalmakban élte le, ezeknek a pillanatoknak a megélése számomra mindig katartikus volt. Amikor egy borsodi cigánytelepen forgattam dokumentumfilmet és láttam, ahogyan nyugdíjosztás napján olyan családtagok között cserél gazdát a pénz, akik a hónap más napjain szóba se állnak egymással. Csak azért találkoztak halálos ellenségek, hogy a gyes kiosztásáig mindenkinek legyen mit ennie, amikor is a pénz majd az ellenkező irányban indul el. Ez a körforgás békét nem teremt, de lehetővé teszi az életet. Amikor Sierra Leonéban koldus barátaimmal sétálva annak voltam tanúja, ahogy az összekoldult pénzből egymást segítik ki. Amikor ugyanitt egy napra én is koldusbotra jutottam egy véletlen balesetnek köszönhetően, éppen akkor, amikor repülőre kellett volna szállnom, hogy hazarepüljek. Ehelyett a repülőtérig sem jutottam el, mert nem volt rá pénzem. A kikötői csomaghordók egy darabig ellenségesen méregettek, amikor elhessegettem őket azzal, hogy semmit sem tudok adni nekik, ám amikor rájöttek, hogy színigazat beszélek, mintha egy orkán kapott volna föl: kézről kézre adva és nem kevés logisztikai tehetségről tanúbizonyságot téve juttattak el a reptérre, még épp idejében az induláshoz. Azt éltem meg, amit Victor Turner – és kevésbé idézett felesége, Edith Turner – communitasnak neveznek, és azt a felszabadító örömet éreztem, mint karneválok idején, amikor is a hétköznapi élet szabályai és viszonyai zárójelbe kerülnek valami nagyobb és erősebb közösségi élmény hatására.

Hogy ezek a példák valójában a gazdaság társadalmi beágyazottságáról szólnak-e vagy inkább a közösségiség minden gazdasági elvet megelőző imperativuszáról, azt jó lett volna Sárkány Tanár Úrral megbeszélni. Erre azonban sohasem került sor. Hogy miért nem? Alighanem egy harmadik közös szenvedélyünk miatt. Úgy alakult, hogy mi ketten eddig keveset kávéztunk együtt, ám sok pohár kiváló vörösbort fogyasztottunk el egymás társaságában. Így sohasem jutott eszembe, hogy elmeséljem neki Aimore történetét. Cserébe sokat beszélgettünk Afrikáról, antropológiáról, filmekről és könyvekről, de leginkább... életről. Most már nem sokat változtatnék a szokásainkon. Végül is a bor fogyasztása éppen úgy kultúra-, identitás- és közösségépítő szokás, mint a kávéé. És ezt Sárkány Mihály tudja a legjobban.