A kávéfogyasztás már évszázadok óta a társadalmi együttműködés, szociális interakciók kedvelt módja és ürügye. Bár a felgyorsult életmód miatt gyakran gyorsan és egyedül is fogyasztjuk, a kávéivás sokkal több, mint a mindennapi koffeinadag magunkhoz vétele, erősen őrzi a kommunikációs rítus és a szociális aktus szerepét, lehetőség egy jó baráti beszélgetésre, a munka monotóniájának megszakítására, értékes gondolatok és érzelmek átadására. A kávézás közösségi élmény, amely újra és újra összeköti az embereket, új kapcsolatok teremtésére és a meglévők ápolására ad lehetőséget, békés és meghit környezetet teremt a kávéház vagy az otthon keretein belül.
A kávé eredetileg Etiópiából származik, a kávéital fogyasztása azonban a mekkai muszlim vallási szekták között terjedt el a 16. században. A szufik közösen, élénkítő italként fogyasztották a kávét, hogy minél tovább éberek tudjanak maradni, és ebben az összetartó vallási közegben a kávéivás erősen rituális jelleget öltött. A forró, fekete ital azonban gyorsan terjedt a muzulmán kultúrkörben, így 1511-ben Kairóban megnyílt az első nyilvános kávéházra hasonlító intézmény, majd a század közepére már voltak hasonlók Szíriában és Konstantinápolyban is, ahol számuk rohamosan növekedett (a 16. század végére már több mint 600 kávéház működött a fővárosban). Jellegénél fogva a közel-keleti kávéházi kultúra teljes mértékben a férfiak területe volt, ami a muszlim társadalom éles nemek szerinti elkülönüléséből fakadt (Bibina 2019). A kávéfogyasztás az otthonokban is terjedt, a háremekben a nők nemcsak megtanultak jó kávét főzni, hanem maguk is előszeretettel fogyasztották (Albrech 1994; Bibina 2019).
Hogy mikor került pontosan az akkor már az Oszmán Birodalom részét képező bolgár területre a kávé, pontosan nem állapítható meg, de tekintve közelségét a fővárossal, valószínűleg valamikor a 16-17. század fordulóján lehetett. A kávéház (кафене) a 19. századra már a bolgár települések szerves részét képzete, azonban a bolgár népi kultúrában megfigyelhető összekapcsolása a török etnikummal és a muszlim vallással. A bolgár népdalokban kibontakozik a kávéházban üldögélő, kávét ivó törökök, illetve a hűs borozóban vörösbort fogyasztó bolgárok ellentétpárja (Vinczéné Peneva 2001). Ebből kifolyólag a kávéivás a bináris oppozíciók sorában a „női” oldalra kerül, függetlenül attól, hogy a kávéházakat is csak férfiak látogatták. Kávét inni „nőies” dolog, a „férfi”, az igazi bolgár hazafi nem megy be a kávéházba, nem iszik kávét, hanem csak erős vörösbort a kocsmában, amely egyébként ugyanazt a társadalmi funkciót tölti be, mint a lenézett kávéház. A kávéházakban ún. török kávét (турско кафе) szolgáltak fel, ami nagyon finomra őrölt kávéból készült, speciális kávésibrikben, forró homokon (a „török kávé” elnevezés nem az eredetre, hanem az elkészítés módjára utal). A kávét háromszor kellett felforralni, ezután szolgálták fel, általában valamilyen édességet (pl. erősen cukrozott, citromos vagy más gyümölcsből készült dzsemet, török csemegét – lokum) és hideg vizet adtak hozzá.
Arról sincsenek pontos adatok, mikor jelent meg a kávézaccból történő jóslás Bulgáriában. Elterjedése, majd eltűnése is a török kávé fogyasztásához, illetve annak háttérbe szorulásához kapcsolódik. A leírások szerint első lépésben el kell készíteni a török kávét, úgy, hogy a személynek, akinek jósolni fognak, szintén jelen kell lennie. A kávét háromszor kell felforralni rézibrikben (джазве), kiöntés előtt tisztára kell törölni a fehér porceláncsészét, hogy minden gonosz eltűnjön. A kávé tisztán fekete, nem szabad cukrot vagy tejet tenni bele. Az erősebb hatás kedvéért érdemes két kézzel tartani a csészét. Meg kell inni az egészet, egy kevés folyadékot hagyva az alján, amit jól meg kell rázni, hogy rátapadjon a bögre oldalára. Ezután fel kell fordítani a bögrét a csészealjra, várni pár percet, amíg lecsorog, és lehet is jósolni. A csészealjjal kell kezdeni, ott jelenik meg az információ az alany magánéletéről. A csészében három szektor található: a jobb oldali mutatja a jövőt, a bal a jelent, az alj pedig a múltat. Minél magasabban vannak a figurák, annál hamarabb fog megtörténni az adott esemény. A jóslás végén az alany belenyomja a hüvelykujját a zaccba és kört húz, a forma mutatja, be fog-e teljesülni a kívánsága. A zaccot nem szabad letörölni, mert kitörlődik a szerencse is. Részletes listák találhatók a kávéból kirajzolódó figurák jelentéséről, pl. a csizma sikert, az üveg kellemes meglepetést, a vízesés jó előjelet, a fészek pedig új otthont és családi boldogságot jelent. Nem jó jel viszont a holló (rossz hír), a legyező (hűtlenség), a kulcs (csalódás) vagy az ágy (betegség).[1]
A kávézaccból történő jóslással először gyermekkoromban találkoztam, 1917-ben született nagymamám, Marija Szimeonova jósolt az erre vágyó barátoknak, rokonoknak ezen a módon. Emlékeim szerint nála minden sokkal egyszerűbb volt, egy sima fehér zománcozott dzsazve-je volt, a kávét ugyan maga darálta finomra, de az 1980-as években, Bulgáriában kapható kávé minősége elég rossz volt. A kávéba a főzés során cukor is került, de tej, tejszín nem. A háromszori felforralás megvolt, de nyilván nem forró homokon, hanem a villanytűzhelyen. Nagymamán csak olyan embereknek jósolt, akiket jól ismert, és soha nem mondott semmi igazán negatív dolgot. Kérdésemre, hogy hisz-e ebben, illetve tényleg lát-e dolgokat, azt válaszolta, hogy ez inkább csak szórakozás, játék, amihez sok fantáziára van szükség, és fontos ismerni azt az embert, akinek jósolunk, rosszat pedig nem szabad mondani, de lehet esetleg óvatosan figyelmeztetni az illetőt. A jóslást kérők döntő többsége nő volt, csak nagyon ritkán fordult elő, hogy férfiak is részt vegyenek ebben. Az otthon gyakorolt kávézaccjóslás funkciója tehát inkább a társasági kapcsolatok fenntartása, elmélyítése, nem utolsó sorban szórakozás, szórakoztatás, játék, kellemes időtöltés egy csésze török kávé mellett, főleg női társaságban. A jóslatokat igazából senki sem vette komolyan, de a pszichológiai hatás egyértelműen megvolt, hiszen az alany elmondhatta a problémáit, majd nagy eséllyel az élettapasztalat által diktált, bölcs tanácsot kapott.
Második találkozásom a kávézaccjóslással, amelynek már én voltam az alanya (Etropole, 1992) sok mindenben hasonlított korábbi megfigyeléseimhez. A jósnő személye korban és élettapasztalatban hasonló volt a nagymamáméhoz, a kávé elkészítésének a módja szintén megegyezett, ahogy a meghitt otthoni körülmények és a baráti kapcsolat is, amely a családomat kötötte össze a jósnővel, bár én magam őt előtte nem ismertem. Rokonaim szerint Vaszka néni (szül. 1920) erős intuícióval, komoly emberismerettel és empátiával rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy tényleg „lásson dolgokat”. Az én érdeklődésem nagyrészt szakmai volt (akkor kezdtem el tanulmányaimat kulturális antropológia szakon), illetve az otthon szerzett tapasztalatok alapján a társasági élmény és a kellemes időtöltés egy kávé mellett. Máig nem tudom, hogy igazi látóval találkoztam-e, de utólag az az érzésem támadt, hogy minden jóslata beteljesült, és erre 30 év távlatából sem tudok semmilyen, minimálisan is tudományos magyarázatot adni.
A török kávé fogyasztása az elmúlt évtizedekben erősen visszaszorult Bulgáriában. Ez a jelenség természetesen nem most kezdődött, a törökös kávékultúra mellett már a 19. században megjelentek a bécsi, illetve a francia kávéfőzési módok és kávézási szokások. A szocialista rendszer hiánygazdasága és alacsony színvonalú vendéglátása egyrészről eltűntette a török kávét a kávéházakból, másrészről viszont jobb híján megőrizte azt az otthonokban. Ma már kuriózumnak számít az a néhány kávézó, ahol újra lehet „igazi” török kávét inni, több helyen már nem is ezen a néven említik, hanem homokon készült kávéként (кафе на пясък), az eredeti elkészítési technológiára utalva. Ilyen pl. az „Etar” szabadtéri múzeum Gabrovóban, ami a török kávé fogyasztását skanzeni jelenséggé teszi (ott meg lehet próbálkozni a kávézaccjóslással is).
A kávézaccjóslás szintén kiveszőfélben van, bolgár internetes oldalakon lehet még néhány hirdetéssel találkozni, de az adatok számából látszik, hogy ma már „nem divatos”. A korábbi leírások (pl. Marinov 1994) alapján gyanítható, hogy inkább otthoni jelenség volt, nem pedig a professzionális jósok terepe. Az otthoni kávéfőzési és fogyasztási szokások változásával, illetve a 20. század első felében született generáció kihalásával már családi, baráti körben sem gyakorolják igazán. Összefoglalva az otthon végzett kávézaccjóslás bulgáriai tapasztalatait, megállapítható, hogy funkciója sokkal inkább társasági, szociális, vagyis az egymást jól ismerő, főleg nők kapcsolatának szorosabbá tétele, lelki támogatás, jótanácsok, élettapasztalat átadása a fiatalabbaknak. A finom kávé mellett folytatott jóslás, beszélgetés gondűző, szórakoztató funkciót is betöltött, de arra is lehetőséget adott, hogy az alany átgondolja helyzetét és lehetőségeihez mérten helyes döntéseket hozzon a jövőben.
Irodalom
Albrecht, Misli 1994 Turkish Cypriot and Mediterranean Cookery. London: Havellia Publishing.
Bibina, Yordanka 2019 Le café et les cafés dans la culture turque. In Zaimova, Raia (ed.): Café Europe. 9–20. Sofia: Institut d’Études balkaniques & Centre de Тhracologie, Académie bulgare des Sciences.
[Marinov] Маринов, Димитър 1994 Народна вяра и религиозни народни обичаи. София: БАН.
Vinczéné Peneva Lilia 2001 A bor képe a bolgár népdalokban. Haemus 2001/1. www.slovo.bg/old/f/hu/haemus/101/h200101006.htm. (utolsó letöltés: 2024.07.10.)
Homokon készült kávé az „Etar” Szabadtéri Múzeumban, Gabrovó, Bulgária
(A kép forrása: https://www.rositza.com/16411/gledajte-si-na-kafe-v-motkovoto-kafene-v-muzej-etar/ )