Kedves Mihály, antropológus mesterem!

Neked köszönhetem, hogy kaptam egy nézőpontot, ahonnan antropológusként figyelhetem a világot és ahonnan értelmet adhatok azon dolgoknak, amelyeket a terepen tanultam a világ működéséről. Sajnos az eredeti témafelvetésben, a kávéfogyasztásban nem éreztem sem a múlt szibériai, sem a jelen közép-ázsiai terepét meghatározónak. Később azonban a honlap egyik szerkesztője arra sarkalt, hogy a teázás témájában készített rövidebb írással járuljak hozzá nyolcvanadik születésnapod vidám, ám mégis méltó köszöntéséhez. Ezért most két, számomra mindmáig érdekes terepmunka-tapasztalatot szeretnék felidézni, és egy kicsit újra körüljárni azokat a tiszteletedre.

Az egyik esethez 2008–2009-re kell visszamenni, amikor Tányával egy évet éltünk együtt egy bajkálontúli réntartó evenki vadász-gyűjtögető csoporttal. Kutatásunk fókusza vizuális antropológiai jellegű volt, vagyis nem tudással és narratívákkal operáltunk, mivel evenki barátaink számára ez nem volt érdekes. Sokkal inkább azon élmények kerültek előtérbe, amelyeket közösen, velük együtt tapasztaltunk, és amelyeket közös portyáink során láttunk. Mivel ezek közös gyakorlati-vizuális élmények voltak, már nem is volt mit beszélni róluk.

A kutatás során igyekeztünk véletlenszerűen fotókat készíteni és filmet forgatni, hogy majd ezekből a nyers dokumentumokból a terepről visszatérve a felmerülő témákat kibonthassuk. Emiatt, az itthoni munka kezdetén fotográfiai-elemzéssel és antropológiai rövidfilmek összeállításával foglalkoztunk elsősorban. Az ilyen típusú anyagokat, a kutatás ezen fázisában nem kevertük más anyagokkal, igyekeztünk a tisztán belőlük kibontható kérdésékhez eljutni, és csak ezt követően utánamenni más típusú anyagokban (naplókban, és terepmunkajegyzetekben) a válaszoknak. Ezt a megközelítést hívtuk nem-illusztratív antropológiának. Ezen megközelítés alkalmazásával jutottunk el az alábbi témához. A kutatási kérdésként felmerülő kutatási téma abból eredeztethető, hogy voltak olyan jelenségek, amelyek bizonyos elemekkel és tárgyakkal való elrendezettségükben hasonló gondolatokhoz vezettek.

A tajgában töltött életünkben a téliről tavaszi rezsimre való fordulás egy jelentős periódusváltást jelentett. Ekkor már kifogyóban voltak az őszi, tél eleji tartalékok, ám a tavasziak még nem voltak elérhetők. Ez tehát egy olyan feszített időszak volt, amikor ésszel, érzelmileg nehezen volt kezelhető az, hogy mi fog történni. Habár a korábbi évek tapasztalata azt mutatta, hogy az időszakos éhezést egy könnyebb, élelemben gazdagabb időszak fogja követni – ám ezek a tapasztalatok csak a házigazdáink számára voltak mértékadóak. Számunkra ezek akkor még csak magyarázatokként jelentek meg, nem saját tapasztalatként.

Szóval, három jelenség kapcsolatát vetette fel a fotóelemzés az egymással összefüggő tárgyak elrendezettségével kapcsolatban. E tárgyak egyike a tea és a hozzá kapcsolódó teafogyasztás. A három jelenség: a vadászkunyhó, a tajgába induló evenki egyén és a sámánfa. Elsőként e három jelenséget veszem sorra. Ezt követően a tárgyak közös konfigurációját vizsgálom meg közelebbről, végül egy további megvilágító személyes esetet adok közre. Ez egy személyes és a helyi sztereotípiákkal szemben jelentkező különös tapasztatot vet fel. Talán egy kicsit úgy, ahogyan Te tanítottál engem: vagyis, hogy az antropológus (egyik fő) feladata az, hogy valóságelemeket csempésszen be az egy-egy kultúráról alkotott sztereotip képbe.

Az úgynevezett sámánfáról általában akkor beszélnek evenki kontextusban, ha a faluból a tajga irányába mozgunk. A helyiek egy útmenti fánál mutathatnak be áldozatot annak érdekében, hogy a vadász sértetlenül visszatérhessen a családjához, a közösségéhez tajgai küldetése végeztével. A sámánfát a tajga, az erdő kapujának is lehet nevezni. A legáltalánosabb áldozat egy szalag, esetleg egy kendő. Ne felejtsük el azt sem, hogy az evenkiknél a sámánfa szelleme nem antropomorf, nem emberalakú, hanem maga a fa. Konkrét esetünkben, amelyről most írok, a sámánfa egy, a téli tábor közvetlen közelében álló, kis fenyőfa volt a kilátóként szolgáló kis hegy lábánál.

A második jelenség a tajgába induló vadász. Az evenki vadász általában úgy és akkor indul a tajgába, távolabbi térségeket felkeresve vadászni, ha már minden egyéb lehetőséget mérlegelve nem látszik más választása, lehetősége. Amikor az éhezés fenyegető érzése erre szorítja. Amikor a rendelkezésre álló élelemkészletek kifogyóban vannak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről evenki kontextusban. Megjegyzem, hogy rendkívül nehéz kitalálni azt az arányt, élelemmennyiséget, amely még segítséget jelent a kutatókat befogadó közösség számára, de nem rak többletterhet az evenkikre az antropológus kutatók ott-tartózkodása idején. Tehát nem akkora mértékű, hogy megváltoztatná az evenkik napi rutinját. Esetünkben az történt, hogy az evenkik féktelen rohamban semmisítették meg, emésztették fel a magunkkal hozott élelemkészleteket, hogy aztán ugyanolyan helyzetbe kerüljenek, mint amikor hozzájuk érkeztünk. Más szóval, hogy ott folytathassák életüket, annak a problémának a megoldásával, ahol akkor voltak, amikor találkoztunk velük. Ez a helyzet ösztönzi ugyanis a vadászt arra, hogy elinduljon a tajgába.

A harmadik jelenség a tajga mélyén rejtező vadászkunyhó. Ez a kis épület elsődlegesen menedéket jelent a vadászata során. A kunyhót úgy hagyja hátra a vadász, hogy segítségére legyen az utána ide érkező ismeretlen vadásztársának, esetleg saját magának. Tűzifát és gyufát hagy hátra, olyan formában, hogy azt a legkönnyebben és leggyorsabban lehessen használni a megérkezést követően, és azonnal meleget lehessen csiholni a vadászkunyhóban.

.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy mi köze mindennek a teához, a teafogyasztáshoz? Ahogy már korábban említettem, a tárgyak egy bizonyos elrendezettsége figyelhető meg mindhárom esetben. Ezen tárgyak közül az egyik a tea, a másik a vadászkunyhó kontextusában megjelenő gyufa (és tűzifa). Ezenfelül egy kis adag rizst, néhány kekszet, egy-két cukorkát (édességet) és minimális mennyiségű cukrot és maximum egy-két lőpatront találunk az együtt megjelenő tárgyak között. Ezeket mind külön, vízhatlan módon csomagolva, úgy teszik el, hogy a hívatlan tajgai „vendégek”, a medve és az egerek, valamint a ház körül ólálkodó kutyák ne férjenek hozzá. Mind a három esetben, vagyis a sámánfára felfüggesztve, a tajgába induló vadász felszerelései között és a tajgai vadászkunyhóban gondosan elrejtve, ám mégis gyorsan elérhető módon úgy találjuk meg ezeket a csomagokat, hogy egy tajgai vadász könnyen hozzájuk férhessen. E tárgyak együttesen egy tajgai vadász egynapi munícióját jelentik, tehát éppen annyit, hogy az első vadászkunyhóig vagy az azt követőig eljuthasson. Ez az evenki tajgai lét körciklusa, a túlélés, az életben maradás biztosítéka.

A tea, a teafogyasztás tajgai formája az, amelyet tárgyalni szeretnék. Mielőtt a vadász elhagyja a tajgai kunyhót, gondosan rendet rak és ahogyan már említettem, elrejti a szükséges hátrahagynivalókat. Másképpen fogalmazva, előkészíti azt, hogy később a leggyorsabban, és legkönnyebben használni lehessen e tárgyakat. A tűzifát apróra vágja, a gyújtóst felhasogatja, hogy könnyebben kapjon bele a láng. A teát is előkészíti, a vizet felforralja és teafüvet dob bele. Ezt aztán a tűzhelyen hagyja, amikor elhagyja a kunyhót. Tudatában van, hogy meg fog fagyni a tea, de ha legközelebb valaki nagy nehézségek között éri el a kunyhót, már nem kell felforralnia a vizet, csak fel kell melegítenie a teát és így gyorsabban tud maga is felmelegedni. Ez pedig életet menthet kritikus helyzetben, de mindenképpen azzal a kellemes érzéssel jár, hogy nincs egyedül, amikor másoknak is hasonló tapasztalata van a tajgai létről.

A másik párhuzamos eset egy hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet. Nyugati tajgai burját sámán-vadász barátommal, Bargajjal, akit apja korai halála után, annak barátai, a környékbeli evenkik képeztek ki vadásznak, számos esetben utaztunk együtt a tajgába. Ezen alkalmak során többször volt lehetőségünk közösen tábort verni (és bontani); megpihenni a hosszas tajgai vándorlás során. Az evenkik nem védekeznek a tél hidege ellen gondos felöltözködéssel. Ők a mozgást részesítik előnyben. De amint elfáradnak vagy más okból (például egy coboly felkutatása céljából) megállásra kényszerülnek, az első dolguk az, hogy tüzet rakjanak és teát forraljanak. Csak ezt követően fognak a vad elejtéséhez vagy a zsákmány feldolgozásához (zsigereléshez vagy nyúzáshoz), az étel előkészítéséhez. Bargaj azonban hidegen szerette a teát. Elmondta, hogy mire visszajutott a teához, addigra az már mindig kihűlt. Ő pedig ezt megszokta, idővel már meg is szerette. Nem is tudta másképpen elképzelni a teázást, még akkor sem, amikor a faluban, családtagjai, rokonai körében tartózkodott. Ezt a sámán hóbortjának tartották a faluban, a burját közegben, de a tajgai evenki vadászok megértően hallgatták Bargaj történetét teázási szokásáról. Nem találtak benne semmi furcsát vagy különöset.

Még egyszer, tisztelettel köszöntelek, Mihály, mint antropológus mesteremet! Jó egészséget, sok meleg és langyos teát kívánok Neked nyolcvanadik születésnapod alkalmából!

Sántha István