„Cafecito?” (Egy kis kávét?) –ez volt az első kérdések egyike, amellyel a családfő fogadott, ha beléptem egy kunyhóba a terepmunkám kezdetekor, 1996-ban, a mexikói Pachiquitla faluban. Martin, a falu nemrég odaérkezett orvosa, akinek máig nagyon hálás vagyok a segítségéért, előre elmondta, hogy „a kávét nyugodtan fogadd el, a vizet előtte mindig jól felforralják a helyiek”. Nem ok nélküli volt a tanácsa, három évvel azelőtt egy nagy kolerajárvány söpört végig a falun a száraz évszak végén, amikor könnyebben elfertőződhetnek a források menti kutak. Több mint százan megbetegedtek, néhány idős ember meg is halt. Mondhatnánk, hogy ez a tragikus esemény „tette fel a falut a térképre”. A választások közeledtével az állami politikusok hirtelen a szívügyüknek érezték, hogy segítsenek az elmaradott indián falvak szimbólumává vált településen. Így a következő évben bevezették az áramot, egy földutat építettek az addig csak ösvényeken megközelíthető, hegyek között eldugott nahua faluhoz, majd felépült egy kis orvosi rendelő is – és így lett aztán az egyik kutatási témám a hagyományos gyógyítás és a nyugati orvosi ellátás kapcsolatának tanulmányozása. (1. kép)

1. kép. Vendégségben. Pachiquitla, 1996. (Fotó: Szeljak György) 

Bár néhány ház mellett piroslott a kávécserje termése, nagyobb ültetvények nem voltak a faluban. Az indiánok az eladott kukoricáért, babért, nádcukorért kapott pénzen szerezték be a Veracrúz államból hozott kávét a járásközpont piacán. A helyben fogyasztott café de olla elkészítése meglehetősen egyszerű volt. Az asszonyok egy nagy, kiégetett agyagedényben forralták fel a vizet a sárral tapasztott kunyhó sarkában lévő nyílt tűzhelyen, majd a már forrásból levett vízbe durvára őrölt pörkölt kávét, majd finomítatlan nádcukordarabot (piloncillo) kevertek. Ezt állni hagyták, majd leszűrték és már kész is volt az ital. Esetleg fahéjjal ízesíthették még, de sosem itták tejjel. Szarvasmarhájuk sem volt, de nem is szerették a tejet, még a gyerekek sem.

A kávét reggelente készítették el az asszonyok, bőségesen, hogy egész napra elegendő legyen. Hajnalban elmentek a forráshoz, friss vizet hoztak és felszították a tüzet, hogy mire a férfiak felkeltek, a tortillalepénnyel, babpürével vagy enchilados-szal (csiliszósszal leöntött tortilladarabok) együtt elkészüljön a kávé is. A reggeli után aztán a férfiak elindultak a meredek hegyoldalakban lévő parcellákra (milpa), és nyolc-tíz órát dolgoztak a tűző napon. Este újból meleg étel és kávé várta őket otthon.

A kávé tehát biztonságos volt, híg és gyenge, sokat lehetett belőle inni. Ez fontos volt, mert így naponta akár négy-öt pohár kávét is elfogyaszthattam anélkül, hogy a vérnyomásom az egekbe szökött volna. Invitálásból pedig egyre kevésbé volt hiány. A terepmunkám korai szakaszában ugyanis a családfotók készítése segítette a beilleszkedésemet. A félve elővett analóg gépemre (hol voltak akkor még a digitális kamerák és a mobiltelefonok?) adott első reakciókból értettem meg, hogy a fényképezéshez itt már nem a léleklopás képzetét társítják, hanem a kamerában egy olyan eszközt látnak, amely segít a jelen rögzítésében, a család egységének a reprezentálásában. És szerepet kapott a környékbeli meszticekkel folytatott emlékezetpolitikai vitákban is. A következő években pedig, amikor a városok felé tartó elvándorlás nagyon felgyorsult, a fényképek által tudtak emlékezni az elmentekre. Sőt, a rítusokban is felhasználták, a fénykép mutatta meg az isteneknek, hogy kinek kérik a segítséget. Egyedül nekem volt fényképezőm, így lettem az 1200 fős falu fotográfusa. Egymás után látogattam meg a családokat, hogy elkészítsem a kívánt családfotókat. A színes negatívokat Mexikóvárosban előhívattam, majd visszavittem nekik a képeket.

Ha megérkeztem egy-egy fotó elkészítéséhez, a családfő fogadott, leültetett, majd megkérte a feleségét, hogy kínáljon meg kávéval. A vendégnek az italt a piacon vett keménycserép vagy üvegpohárban szolgálták fel, rítusok során az oltárra is ezekben a poharakban került fel a kávé, bár ők a mindennapokban gyakran csak műanyag pohárból itták. Amíg mi kávéztunk és beszélgettünk, az asszony összeszedte és felöltöztette a gyerekeket a családi fotóhoz.

Később a képet szintén a családfőnek kellett átadnom, miközben a figyelő tekintetek és a nagyon sűrű pletykaháló miatt óvakodnom kellett, hogy a feleségével, nagyobb lányával egyedül maradjak a kunyhóban. Ezért a fényképeket este a munka után, de leginkább hétvégenként vittem vissza. Ilyenkor a családfő szintén kávéra, és ha alkalmas volt, akkor ételre invitált. Vele együtt, az asztalnál ülve fogyasztottam el lassan, miközben egymással beszélgettünk, ismerkedtünk. Én fényképet adtam, ők ételt, kávét, információt, barátságot, biztonságot. Az asszonyok és gyerekek is ihattak ilyenkor, de mindig csak a kunyhó hátsó felében, az asztalnál csak mi ültünk. A kávét a nők főzték és szolgálták fel, de a meghívó fél mindig a férj volt. Ha a kapott képet nézegetve elfelejtkezett az invitálásról, a feleség suttogva hívta fel rá a figyelmét, de ő közvetlenül sosem kezdeményezhetett. A nőkhöz a férfiakon keresztül vezetett az út. És talán a kávézásról is többet tudtam volna meg, ha kutatásaimat nem a férfiak között végzem elsősorban.

Már több mint húsz éve annak, hogy írtam a Tabulába egy tanulmányt a helyiek alkoholfogyasztási szokásairól, ami aztán spanyol és angol nyelven is megjelent. Az alkoholfogyasztást nem egészségügyi problémaként értelmeztem, bár kétségtelen, hogy a férfiak alkoholizmusa sajnos sok család életét megkeserítette. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a cukornádpálinka különböző társadalmi kontextusokban történő nyilvános felajánlásának és elfogadásának milyen szimbolikus gyakorlatai és jelentései vannak, hogyan tudhatunk meg ezáltal többet egy indián közösség értékrendjéről, világképéről.

A kávéfogyasztásra akkor nem fordítottam annyi figyelmet. De utólag átgondolva, a kávé kínálása és elfogadása – ha nem is olyan sűrű jelentéstartalommal – ugyanúgy fontos része volt a helyi társadalmi gyakorlatoknak. Ezeket az ott élő nahuák a tisztelet (tlaltepanitalistli) komplex fogalmával magyarázták.

A megadta a tiszteletet”, illetve a „nem adta meg a tiszteletet” kifejezés a hagyományos értékrend és normarendszer elfogadásával, illetve megsértésével kapcsolatos viselkedésmódok értelmezésére szolgált. Ez az élet minden területére kiterjedt. A tisztelet fogalomkörébe beletartozott például a fizikai konfliktusok, verekedések elkerülése, a kölcsönös segítség, a megállapodások betartása, a fölparcellák határainak tiszteletben tartása, a közösségi munkán való megjelenés, a falubeli tisztségek, kötelezettségek elvállalása, a komasági kapcsolatok ápolása, halottak napján az ételek cseréje, a rituális felajánlások a szinkretista vallásban szerepet kapó lelkeknek, isteneknek és katolikus szenteknek – és még sokáig folytathatnánk a sort.

A tisztelet és a szolidaritási kapcsolatok megerősítésének egyik fontos eleme a kölcsönösség volt, ami a mindennapok során leginkább az étel- és italfelajánlásokban testesült meg. A helyiek számára a kávé a mindennap elérhető és megfizethető „üdítő” kategóriájába tartozott. Egyfajta Jolly Joker volt. A faluban teát nem ittak, a boltban árult szénsavas üdítő pedig drága és a mindennapokban megfizethetetlen luxuscikk volt. A kukoricából készített és nádcukorral ízesített atolét leginkább az esős évszak végén, a halottak napján és karácsonykor fogyasztották, gyakran rituális környezetben. A nádpálinkát pedig csak a férfiak ihatták, és fogyasztása többségében olyan társadalmi terekhez, eseményekhez és férfitársaságokhoz kötődött, ahol a nők nem voltak jelen. Ezzel szemben a nemi szerepek szerint szigorúan tagolt közösségben a kávét férfiak, nők, nagyobb gyerekek együtt fogyaszthatták el az év minden napján. Fogyasztása leginkább a házhoz és a háztartáshoz, illetve a közösségi ünnepekhez és rítusokhoz kötődött. A kocsmaként is szolgáló egy-két falubeli boltban egyáltalán nem árultak kávét, ahhoz meg kellett valakit látogatni a saját házában. Fogyaszthatták magában, édes süteménnyel (pan dulce), vagy egy nagyobb étkezés részeként is.

A kávéra való invitálásra számtalan alkalom adott lehetőséget, például, ha rokonok érkeztek a házhoz. De a komasági kapcsolatok ápolásának – melyek gyakran szorosabb szövetségeket jelentettek, mint a közvetlen rokonokkal kialakítottak – is fontos elemei voltak a rendszeres oda-vissza látogatások és a kölcsönös étel- és italfelajánlások. A kalákában vagy bérmunkában elvégzett munkák során a föld tulajdonosának az étel és a pálinka mellé kávét is fel kellett ajánlania a munkásoknak. Halottvirrasztás alkalmával a falubeliek kukoricát, babot, kávét és pálinkát vittek este a halottas házhoz, hogy így járuljanak hozzá a virrasztás és a tor költségeihez.

A kávé a falu évente megválasztott tisztségviselőinek is járt. A tisztségviselői hierarchiában minden 18. évét betöltött férfinak kötelező volt az élete során különböző, általában egy-egy évig tartó, fizetéssel nem járó feladatokat elvállalnia, míg végül el nem érte a bírói posztot. Amíg kisebb tisztségeket töltött be, addig a munkájáért a bírótól kapott rendszeresen ételt, kávét és pálinkát. Például a hetenkénti közösségi munkák vagy a rendszeres esti gyűlések idején. Ha azonban eljutott a hierarchia csúcsára és bíróvá választották, akkor abban az évben neki kellett a felesége és más családtagjai segítségével az ételt és italt biztosítani a többi tisztségviselőnek. Emellett ráhárult a falu védőszentjének rendezett háromnapos ünnepség szponzorálása is, amikor banánlevélbe tekert tamalt (kukoricadarába töltött és megfőzött bab vagy hús), kávét és pálinkát kellett felajánlania több alkalommal az egybegyűlt sokaságnak, és fizetnie kellett a zenekar költségeit is.

Az élők szolidaritási kapcsolatainak a mintái megjelentek a halottakkal való viszony során is. A halottak lelkei szinték szerették a kávét. Október végén a családok feldíszítették a házi oltárt. Először az elhunyt gyermekek, majd a felnőttek lelkei érkeztek meg a temetőből induló virágsziromösvényeken haladva a házba, hogy halottak napja alkalmából meglátogassák a még élő rokonaikat. Az élők és a holtak lelkei ilyenkor biztonságban találkozhattak a kunyhó szakrális részén, a házi oltárnál. A feldíszített oltárra ételeket és italokat, köztük kávét és édessüteményt is helyeztek, ezzel várták a lelkeket. Ők az ételek és italokok esszenciáját vették magukhoz, a felajánlást később a család tagjai maguk fogyasztották el. Ha valaki nem állított oltárt és nem tett étel- és italfelajánlást, az kitette magát a halott lelkek dühének, akik mérgesek lettek, hogy az élő rokonaik már nem emlékeznek rájuk és nem tisztelik őket. Ilyenkor betegséget hozhattak a családra. A kávéfelajánlást a halottak napi ünnepek végén a sírnál is megismételték, amikor a halott lelkek egy évre visszatértek a „másik világba”. A falu külön oltárt állított a főtéren azoknak a lelkeknek is, akiknek már nem éltek rokonaik a faluban. (2. kép)

2. kép. Halottak napi oltár kávéval és édes süteménnyel. Pachiquitla, 1998. (Fotó: Szeljak György) 

Mindazt, ami az embereknek finom vagy luxus volt, fel kellett ajánlani a szinkretikus vallás természetfeletti lényeinek is, akik a munkájuk során szintén elfáradhattak és éhesek lehettek. A gyógyító és termékenységi rítusok többsége a házi oltároktól a természeti környezet kiemelt helyeire (pl. forrás, folyópart, termőföld, a hely, ahol valaki elvesztette a lelkét), majd a szent hegyek tetejére tartott, végül a sámán vezetésével a résztvevők visszatértek a házi oltárokhoz. E zarándoklat egyes állomásait az eltérő helyeken megteremtett szakrális terek, a felállított oltárok kötötték össze. Ide hívta a sámán például a földanyát, az esőisteneket, az egyes természeti helyek lelkeit, vagy az ártó rossz szeleket (ahakatl), de imájában kérte a katolikus szentek támogatását is.

Az oltárok az „az istenek asztalai” voltak. Középpontjukban a virággal díszített kereszt állt. Kerülhettek az oltárra gyertyák, a kopálfa meggyújtott kérge füstölőben, a lelkeket megjelenítő kivágott papírfigurák, valamint cigaretta, étel- és italáldozatok is. A rítusokra – akár a halottak napja esetében – a helyiek a vendéglátás, közös vigasság elképzelései szerint tekintettek. Minden rítus alapja a tisztelet megadása volt, amelynek a megteremtése leginkább az ételek, italok, cigaretta felajánlása alapján történhetett. Még a legveszélyesebb ártó lelkeket sem agresszióval próbálták a gyógyító specialisták (tlamatijketl) kiűzni a testből, hanem a rituális lakoma felajánlásával kérték meg őket, hogy távozzanak a beteg testéből és környezetéből. Ezeket az ételeket és italokat a sámán az imájában részletesen felsorolta. A felajánlott italok közé kerülhetett pálinka, sör, Coca-Cola – és kávé is. Minden rítus valójában egy közös lakoma volt. Miután a sámán hívó imájára odaérkeztek a lelkek és magukhoz vették az ételek és italok szemmel nem látható esszenciáját, a jelenlévő élőknek (így nekem is) kötelezően fogyasztaniuk kellett a felajánlásból. Istenek, lelkek és élők együtt ettek-ittak… és kávéztak. Ami megmaradt, azt szétosztották a sámán és a rítust rendező család jelen nem lévő tagjai között. (3. kép)

3. kép. Don Galileo felajánlása egy termékenységi rítus alkalmával a szent hegy tetején. Xochiatipan, 1996. (Fotó: Szeljak György) 

Ahogyan a cukornád, úgy a kávécserje sem volt őshonos a gyarmatosítás előtti Amerikában. Így a kakaóval ellentétben nem jelent meg a mezoamerikai prekolumbián mítoszokban és ikonológiai ábrázolásokon – és ezen a területen is csak a 19. században terjedt el a termesztése. Ettől függetlenül mára a Mexikóban termesztett kávé a nemzeti büszkeség fontos eleme lett és a Huasteca területén élő indiánok mindennapjainak és ünnepeinek is elmaradhatatlan itala. A közös kávézás nyitottságot, az együttműködés hajlandóságát, a rokoni, baráti, közösségi kapcsolatok ápolását, a kölcsönösséget és a természetfeletti lényekkel való harmónia megteremtésének szándékát jelzi. Vagyis a tisztelet megadását. Úgy a Huasteca nahua indián közösségeiben, mint számos más helyen a világon.