- Esszé -
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a kávéról fogok írni. Nem annyira fontos téma ez a terepemen, Nyugat-Szibériában, hogy erre készülhettem volna. Viszont Sárkány Mihály születésnapja elegendő indok arra, hogy végiggondoljam, mit lehet elmondani a kávéról az én terepemen átszűrve a nemes italt.
1992-ben végeztem első terepmunkámat a vaszjugáni hantik között. Ottlétem éppen egybeesett a „лихие девяностые” (lihije gyevjanosztüe), vagyis a ’súlyos, gonosz kilencvenes évek’ időszakával. Erről a korszakról, amely valójában a független Oroszország első évtizedét, Borisz Jelcin regnálását jelenti, makroszinten is lehet beszélni, és akkor az augusztusi puccs, a Gajdar-reform brutális gazdasági megszorításai, az állami vagyon kiszervezése az akkor születő orosz oligarcharéteg számára, az árak liberalizálása, az alkotmányos válság, a csecsenföldi háború, a terrorizmus és a szervezett bűnözés térhódítása; vagy éppen a demokratikus intézmények bevezetése, a lokális és etnikus önrendelkezési jogok elismerése, és a nyugatosodás kezdete az, amit meg kell említenünk. Ha a hétköznapi emberek mikroszintjét tekintjük, akkor viszont a hónapokig, esetenként akár egy évig is el-elmaradó fizetések, a lakossági megtakarítások leértékelése (egyik napról a másikra a megtakarítások három nagyságrenddel kevesebbet értek), az ellátási bizonytalanság, az árú- és pénzhiány, a bűnözés és a bódítószerek elszabadulása, az állami ellátórendszer összeomlása, a kollektív vagyon felszámolása és ezáltal a munkahelyek megszűnése, a totális létbizonytalanság jellemzi ezt az időszakot. Ekkor, amikor alapélelmiszereket sem mindig lehetett kapni az éppen akkor megszűnés alatt álló novüj vaszjugáni állami boltban (ОРС, Отдел рабочего снабжения = ORSZ, Otgyel rabocsego szanbzsényija, vagyis Munkásellátási Osztály – állami bolthálózat), amikor a legnagyobb luxusnak a cukrozott sűrített tejes konzerv számított, amit kanállal ettünk édesség helyett, fel sem merült az, hogy bárhol, bárkinél kávét lehetne inni. A tea volt az egyetlen olyan forró ital, amit inni lehetett – a tea fogyasztásának amúgy is évszázados hagyományai voltak addigra nemcsak Oroszországban, de Szibériában is.
1998–99-ben jártam másodszor a vaszjugáni hantik között. Utam ekkor egybeesett az 1998-as gazdasági válsággal, a rubel összeomlásával, a bankválsággal és az ezzel párhuzamosan elvesztett magánmegtakarításokkal, cégcsődökkel, az infláció elszabadulásával, a továbbra is fennálló fizetéselmaradásokkal és pénzhiánnyal, az életszínvonal további esésével. Mindennek ellenére ezt az időszakot a fogyasztási lehetőségeket tekintve a kialakult magánkereskedői hálózatoknak köszönhetően Nyugat-Szibériában is jelentős árugazdagság jellemezte: a termékeknek az eddiginél jóval szélesebb és igényesebb kínálatát vehette meg az, akinek erre pénze volt. Ebben a helyzetben a különböző meleg italok fogyasztása is lehetővé tette a társadalmi határok kialakítását, az egyéni identitások kifejezését. Vagyis ekkor azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik között javarészt a terepmunkám zajlott, továbbra is kizárólag teát fogyasztottak, ugyanakkor a falu gazdasági, politikai és kulturális elitje egyre gyakrabban fogyasztott kávét. Amikor velük találkoztam, náluk vendégeskedtem, engem, a külföldi, ezért magas presztízsű vendéget olyan ételekkel és italokkal kínáltak, amelyeket ugyancsak magas presztízsűnek ítéltek, és amelyekről úgy gondolták, hogy nálunk „nyugaton” azt szokták enni-inni az emberek. Ebben a presztízsfogyasztási stratégiában, amely a külföldi – amúgy erősen kettős megítélésű – normákkal, életszínvonallal való azonosulást, sok esetben annak imitálását, valamint a társadalom szegényebb rétegeitől való elhatárolódást jelentette, nagyon fontos szerepe volt a kávénak. Ebéd vagy vacsora után kávéval kínáltak, behozták és büszkén mutatták az instant kávé dobozát, beszéltek arról, hogy mennyire szeretik ők is a kávét. Én, a kofemán, ebben a helyzetben az időnként az orrom előtt elhúzott kávé-mézesmadzag hatására „komolyan szenvedtem” a kávé hiányától, ami 1992-ben fel sem merült. Ennek most sem biológiai oka volt, mert ha kávémániám biológiai függést jelentene is, akkor a teában levő koffein egyértelműen helyettesíteni tudta volna a kávét, hanem egyértelműen a kávé íze, a kávézás rítusa volt az, amelynek hiányát éreztem. Az alkalmankénti látogatásaim a falu elitjénél ezért azt jelentették, hogy a folyamatos teázás közben igazi kávészünetet tartottam, és úgy ittam bögréből a hosszan felvizezett instant kávét, mint otthon a legjobb mokkát. A hasonlóság az otthoni mokka és a terepi sokvízben oldott kávé között nemcsak az élvezet hasonló szintjét jelentette ott és akkor a számomra, hanem a helyzetbe kódolt eleganciát is: én bizonyosan, de akkori érzéseim – és naplóm elszórt jegyzetei – szerint a kávét feltálalók is a minket körülvevő valóságtól való elemelkedésként, egy másik világhoz való virtuális kapcsolódásként élte meg a pillanatot.
2001-es, 2008-as és 2012-es terepmunkáim során a kávé köznapivá válásának folyamatát éltem meg. A 2008-ig tartó folyamatos gazdasági növekedés, az infláció lassulása, a bérek kifizetésének rendszeressé válása, az emberek életszínvonalának lassú emelkedése és még a falusi boltok kínálatának folyamatos bővülése is azt jelentették, hogy sok, korábban elérhetetlen árucikk hétköznapivá vált. Így járt a kávé is, amely elvesztette identitásképző szerepét, hiszen mindenki és bármikor hozzá tudott férni, nem volt továbbra alkalmas társadalmi rétegek, osztályok elhatárolására, ellényegtelenedett a kávénak a társadalmi ranglétrán betöltött hely kijelölésére szolgáló funkciója. Ekkor már én sem csak a helyi elitnél találkozhattam vele, hiszen a kávésdobozok egyre állandóbban ott álltak az asztal közepén, a teafilterek, a cukorkás edény és a kristálycukor mellett, és 2008-ban már a házigazdám házában is megjelenő vízforralóval már nemcsak teát, hanem kávét is bátran forrázhattam magamnak szinte bárhol. Sőt, 2012-ben házigazdám vőjével az erdőt járva, a tábortűz mellett megpihenve, a kotnyeles kutyát arrébb-arrébb hessentve már nem teát dobtunk a tűz fölött lobogó teáskannába, hanem a piros dobozos Café Peléből kanalaztunk bele. Mert egyvalami állandó maradt: a kávét porból készítettük, sok vízzel leöntve gyengén ittuk, és még cukrot is tettünk strapabíró bádog bögréinkbe. A külföldöt idéző vélt eleganciáját azért nem veszítette el teljesen a kávé, mert az említett erdei tábortűz melletti kávézásunk alatt érezni lehetett, hogy útitársam ezzel a saját társadalmi helyzetéről és életéről dédelgetett álmait fogalmazza meg, mint ahogy a kávézás közben a ketchup és az adzsika (csípős paprikával, fokhagymával és más fűszerekkel készített, időnként ketchup állagú kiszerelésben is kapható kaukázusi eredetű paprikakrém) közti élvezeti különbségekről, a sózott és a gyengén sózott uborka előnyeiről és hátrányairól, a gomba helyes elkészítési módjáról és a Bloody Mary receptjéről folytatott, ugyancsak elegánsnak feltételezett gourmet beszélgetés is erre szolgált. A hétköznapivá vált kávé nekem azonban már egyáltalán nem okozott olyan örömet, mint korábbi terepmunkámon, elvesztette az otthont felidéző képességét, ezért egyre jobban éreztem vízszerű hígságát, az „igazi” mokkára csak nyomokban emlékeztető fanyarságát. Ezért – magamat is meglepve – egyre többször választottam a teát a kávé helyett. Ekkor már a tea kapott nosztalgiát ébresztő szerepet: emlékeztetett korábbi terepmunkáim – minden nehézsége ellenére – ekkor már idillinek tekintett pillanataira, amikor egyre öregedő és kávét soha nem ivó házigazdámmal még rendszeresen jártuk az erdőt, amikor hónapokat töltöttünk erdei vadászházában, amikor vendéglátó családomból még mindenki élt, és rajtuk kívüli legjobb barátaim sem haltak még meg, többnyire erőszakos halállal. Csak utólag tűnik tudatosnak, de a kávé mellőzése, a tea fogyasztása engem egy eltűntnek tekintett világhoz kötött, amit házigazdám veje semmiképpen nem érthetett meg, mert neki az évek alatt bekövetkezett változások egészen mást jelentettek, nélkülözték a nosztalgia leghalványabb árnyalatát is. Más vágyak, más álmok, más nosztalgiák határozták meg azt, hogy teát vagy kávét teszünk a bádogbögrébe.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a kávéról fogok írni. Nem is tettem. Valójában terepmunkám időben folyamatosan változó kereteiről, a társadalmi presztízsről, az identitásképző folyamatokról, a helyiek és a saját külön utakon járó vágyainkról, és saját terepi érzéseimről, nosztalgiáimról írtam.
Köszönöm Sárkány Mihálynak, hogy ezt véigiggondolhattam.
Ezt is köszönöm neki!
Kávézás a tajgában, 2012 (saját felvétel)