Zande férfi egy excelsa kávécserje előtt az Equatoria Teak kísérleti farmján
(2023, Ian Paterson fényképe)
„Kóstold meg! Excelsa kávé, vadkávé, nem robuszta vagy arabika, sokkal alacsonyabb magasságban is termelhető, jobban ellenáll az egyenlítői klímának és a napnak, na meg a klímaváltozásnak, most éppen ezzel kísérletezem egy kis részen, pár hektár, de ha megmarad, kiterjesztjük ötven hektárra, csak a rohadt NGO-k miatt nehéz embert szerezni, mindenki workshopokra és képzésekre jár, ahelyett, hogy dolgozna. A kávé a jövő, nyereségessé tesszük a céget, nyereséget termelnek a termelőink és kiemelhetjük a zandékat is a nyomorból” – magyarázta Ian a táborában 2019 májusán. Ian egy zömök, nyugdíj előtt álló, kérges kezű skót kapitalista, ritka fajta Dél-Szudánban, ahol az európaiak szinte kizárólag mind segélymunkások. Ian 17 éves kora óta afrikai erdőkben él és erdészeti cégeknek dolgozik, volt éjjeliőr Malawiban, sofőr Ghánában, termelési vezető Dél-Afrikában, hogy csak egy pár állomást említsünk. Kacskaringós élet, de a fához nagyon ért. Ian nem hisz a segélyezésben, szerinte a felemelkedéshez csak az általa idealizált kemény munkán keresztül vezet az út. Számára egy haszonnövény, amelyik jelentős bevételt hozhatna a farmereknek és neki, mint feldolgozónak is, többet ér ezer elfuserált fejlesztési projektnél. 2013 óta Dél-Szudánban él, nem menekült el a többi európaival, amikor kitört a polgárháború, sőt még 2016-ban is a táborában maradt, amikor a háború elérte Nyugat-Ekvatóriát.
Nzara városának a szélén, a Zandeföldnek nevezett térség fővárosától, Yambiótól húsz kilométerre jártunk. A periféria perifériájának a perifériája. A zande népcsoportot minden antropológus jól ismeri, Evans-Pritchard 1937-es etnográfiája a zande boszorkányságról a tudományunk egyik örök klasszikusa.[1] Sok minden történt az elmúlt száz évben a zandékkal, a gyarmati kormány megpróbálkozott egy kapitalista fejlesztési tervvel, a Zande-tervvel, amely gyapottal és haszonnövényekkel látta volna el a világpiacot, a független Szudán alatt előbb ez összeomlott, majd elérte az első szudáni polgárháború a területet (1955–1972). Szudánban szocialisták, katonák és iszlamisták váltották egymást, és az ország déli része újra polgárháborúba süllyedt (1983–2005). Épphogy csak békét kötöttek a dél-szudáni lázadók és a szudáni iszlamista kormány, Nyugat-Ekvatória lakosságát az Ugandában alapított, keresztény-fundamentalista Lord’s Resistance Army kezdte terrorizálni, majd Dél-Szudán függetlensége után nem sokkal, 2016-ban elérte Yambiót és Nzarát a dél-szudáni polgárháború is. A polgárháborút úgy-ahogy lezáró békemegállapodás óta a kiélezett interetnikus viszonyok az állam többségét adó zandék és az észak-nyugati területeken lakó balandák között több ezer ember halálát okozó konfliktusban csúcsosodott ki.[2]
Az Equatoria Teak telephelye 2013-ban, amikor még zajlott fakitermelés (a szerző felvétele)
Ian a kenyai-dán tulajdonú Equatoria Teak vezetője, az egyetlen cégé, amelyiknek jogosultsága van a tíkfa exportjára Dél-Szudánban. Ez persze a gyakorlatban semmit sem jelentett. Dél-Szudán 2011-es függetlenné válása után szomáliai és indiai üzletemberek lepték el Yambiót, és ügynökeik segítségével potom áron felvásárolták az életerős tíkfákat és mahagónit, amelyeket még a gyarmati korban ültettek. Mire az Equatoria Teak észbe kapott, addigra az ültetvényeket kivágták, a fatörzseket az éj leple alatt átvitték a határon, és a fa kongóiként vagy ugandaiként jelent meg a világpiacon, persze csak jelentős kenőpénzek kifizetése után, amelyek a helyi politikai és katonai elit kezébe vándoroltak. Jobb dolga nem akadván, Ian a kivágott ültetvények helyein, ötezer hektáron sajátokat hozott létre, de ezeknek még húsz évig nőniük kell, és addig is szeretne bevételt termelni a cégnek, ezért mindennel kísérletezik és foglalkozik, szerecsendiótól kezdve a vanílián át a kávéig. „Unaloműzésnek se utolsó”, ismeri el hamiskásan. De a kávé projektben szentül hisz.
Ian kávéja savanykás, de kellemesen gyümölcsös ízű volt, hígra főzött filteres kávé, már-már majdnem teának tűnt és érződött. Kétségkívül felüdülés volt; hetek óta Ekvatóriában tartózkodtam már, részben modern zande boszorkánypereket figyeltem meg a saját antropológusi „szórakozásomra”,[3] részben az Egészségügyi Világszervezet felkéréséből a Kongóban tomboló Ebola járvány elleni felkészültség állapotát és az Ebolával kapcsolatos helyi kulturális prekoncepciókat kutattam, beutazva szinte a teljes határsávot.[4] A két kutatás jelentősen összefüggött egymással.[5] Ezekben a hetekben szinte kizárólag az emberi fogyasztásra csak mérsékelten alkalmas instant kávét ittam, még yambiói lakhelyemen, a katolikus püspökségen is csak Ugandából importált Nescafé volt elérhető. Pedig szállásadóm, Edward Hiiboro püspök is a kávéban látja a terület jövőjét, bár nagyon másként képzeli el ezt a jövőt és az oda vezető utat, mint Ian.
Hiiboro püspök megáldja az általa ültetett kávécserjét a Yambio-Tombura püspöki palota udvarán 2019 májusában (a Yambio-Tombura Püspökség fényképe)
Hiiboro püspök is 2019 májusban indította el a saját projektjét, amelynek keretében kávépalántákat oszt a katolikus híveknek, hogy a farmerek készpénzbevételhez jussanak a háztájiban, saját fogyasztásra megtermelt alapvető termékek mellett. Akárcsak Ian, Hiiboro püspök is hisz abban, hogy a kávé fogja kiemelni Zandeföldet a szegénységből. Hiiboro püspök azonban nem egy csendes kapitalista, mint Ian, hanem egy politikus, aki tudatosan használja a szociális médiát a saját személyes brandjének az erősítésére. Vasárnapi szentmiséi után több ezer kávépalántát osztogatott el az évek során zande és egyéb törzsbeli földműveseknek, gondosan ügyelve rá, hogy a terebélyes médiacsapata minden egyes alkalmat alaposan dokumentáljon.
Hiiboro püspök kávécserjéket oszt a húsvéti szentmise után (2024, a Yambio-Tombura Püspökség fényépe)
Hiiboro püspök és Ian radikálisan más megközelítésben hisz. Ian szerint központosított szárító, pörkölő és feldolgozóüzem kell a cége irányítása alatt, és a termelés javát is az Equatoria Teak adná, a helyi termelőknek fix felvásárlási árat kínálva. A püspök terve ennél homályosabb, nem tiszta, mi történik a kávébabbal, miután a cserjék termőre fordulnak a konyhakertekben. A püspök szerint a gazdák pár cserjével a házak körül leginkább a helyi piacra termeljenek, a termést hagyományos szárítással előkészítve. „Egy kevés bevétel is sokkal több, mint a semmi. A kávé elcserélhető másra is a piacon” – mondta nekem a püspök. Hiiboro víziójában a termelést kell beindítani, és utána lehet a fejlesztési szervezetekhez és NGO-okhoz fordulni, hogy támogassák az infrastruktúrafejlesztést. Ian terve szerint az egzotikumra és „jó sztorikra” vevő európai és amerikai piacot kell meghódítani, és a magas árrésből építkezni.
Mindkét elképzelés rizikós, kevés esélye van a túlélésre, hiszen nem nagyon veszik figyelembe a helyi és globális realitásokat. Piaci alapon egyetlen ilyen vállalkozás sem tud megélni, mert nincsenek piaci viszonyok Dél-Szudánban. Jelen prekariátus helyzetében Dél-Szudán alkalmatlan a kapitalista termelésre, és a bizonytalanság miatt szinte kizárt, hogy külső befektetők piaci alapon finanszírozzanak ilyen vállalkozásokat vagy bankok kölcsönt nyújtsanak helyi termelőknek.
A polgárháború során szétlőtt iskola Nyugat-Ekvatóriában (2018, a szerző felvétele)
Nyugat-Ekvatória rettenetesen izolált, a 440 kilométeres út Dzsubába, az állam fővárosába legalább három napos zötykölődés egy teherautónak. Legutóbbi kutatóutam során 23 katonai ellenőrzőpontot azonosítottam Dzsuba és Yambio között.[6] A ENSZ Világélelmezési Alap saját kutatása szerint 270 dollár összeget fizet ki ezen útvonalon átlagosan minden humanitárius szervezethez tartozó teherautó, és a kereskedelmeikre kivetett sarcok még ennél is sokkal magasabbak.[7] Yambiói kereskedők elmondásai alapján jobban megéri Kongó úttalan útjai felé szállítani az árut, mert a sarcok jelentősen alacsonyabbak, akár teherautónként háromezer dollár is lehet a különbség. Ezek a költségek természetesen megjelennek a termékek áraiban is, egy apró üvegcse Nescaféért akár a kenyai vagy ugandai beszerzési ár kétszerét, 15 amerikai dollárt is elkérhetnek a piacon.
A fő országút Dzsuba főváros és Yambió között (2021, a szerző felvétele)
A kereskedelmi teherautók gyakori célpontjai a 2018-as békemegállapodást alá nem író National Salvation Front gerilláinak és egyszerű útonállóknak egyaránt. A 2018-as békemegállapodás bár létrehozott egy nemzeti egységkormányt a fő lázadószervezet (a többségében nuer SPLM-In Opposition) és a kormánypárt (a dinka dominálta SPLM) között, egyben kiélezte a centrum-periféria ellentéteket. A központi kormány semmi pénzt nem nyújt a vidéki államigazgatásnak, magára hagyva a perifériát. Helyi politikusok és katonai vezetők így aztán a lakosságot, a kereskedőket és a segélyszervezeteket sarcolják, lényegében teljes büntethetetlenséget élvezve.[8] Az esetleg megtermelt kávénak kicsi piaca van a dél-szudáni belső piacon, hiszen az ország gazdasága lényegében összeomlott és az állam képtelen béreket fizetni, a lakosság teljesen elszegényedett.[9] 2013 decemberében, a polgárháború kirobbanásakor három dél-szudáni fontot kaptunk egyetlen amerikai dollárért. Tíz évvel később az árfolyam háromezer-ötszáz az egyhez, miközben a helyi fizetések alig követték a leértékelődést. A 12 milliós lakosságból 9 millióan szorulnak humanitárius segítségre, és 7,1 millióan – a lakosság 60%-a – krónikus élelmiszerhiányban szenvednek.
Természetesen mind Ian, mind Hiiboro tisztában vannak a realitásokkal – okos és tapasztalt emberek mindketten – és tudják, hogy folyamatos külső támogatás nélkül a dél-szudáni kávé nem piacképes. Máshogy képzelik azonban ennek a formáját. Ian szerint az Excelsa kávé egyediségére építve a legmagasabb szegmenset kell megcélozni, és kávékülönlegességeket forgalmazó specializált kereskedőkre és kávézóka kell építeni. A történet része Ian világában a „fair trade” termelés, ahol a termelők nincsenek kizsákmányolva, hanem kiszámítható, korrekt hasznot jelentő áron adhatják el garantáltan a kávét. „Az első években tudatosan alacsony áron vesszük át a kávébabot, két dollárt fizetünk kilónként, de a teljes profitunkat visszaforgatjuk majd a kistermelők között szétosztott bónuszba. De csak ha lesz profitunk. Érdekeltté akarom tenni őket, hogy nyomás alá helyezzék a helyi kormányt. Ha túladóztatnak minket, ha elrabolnak mindent az ellenőrzőpontokon, akkor a politikusokra legyenek dühösek, ne énrám!”. A püspök szerint a kávé helyett a történet a fontos, a szimbólum, hogy a kávé, mint elképzelt hasznot hajtó termék, kiemeli a zande parasztokat a mélyszegénységből és beemeli őket a XXI. századba. „Ezt az üzenetet kell eladni a nemzetközi segélyezésnek, a USAID például imádja az ilyen történeteket”, magyarázta lelkesen egyik este vacsora mellett a püspök a rezidencián. Addig is, a termelők a helyi piacon tudják eladni vagy elcserélni a termést.
A külső támogatásra épített, papíron kapitalista, mégis világjobbító tervgazdálkodás története egészen a késő gyarmatosítás koráig vezethető vissza. Az 1920-as években, éppen Evans-Pritchard terepmunkája előtt, a gyarmati kormányzat az álomkórra hivatkozva az utak mentén sebtében felállított falvakba költöztette a zandékat. Evans-Pritchard nem véletlenül figyelt meg mindent átható boszorkányságot, és leírásával ellentétben ez nem egy, a zandékat ősidők óta átható hiedelemrendszer volt, hanem az emberi léptékkel követhetetlenül gyorsan változó világra adott logikus védelmi mechanizmusa a társadalomnak. Alig húsz évvel azután, hogy Evans-Pritchard a brit gyarmati kormánynak dolgozva leírta a zande népcsoportot, a terület a gyarmati Szudán egyik legambiciózusabb fejlesztési projektjének a központja lett. A Zande-terv központi elképzelése szerint a gyarmati utak mellé telepített zandékat újra szétköltöztetik úgynevezett ’vonalak’ mellé, és minden háztartásnak kijelölnek egy körülbelül egy hektárnyi területet, ahol haszonnövényeket (gyapot, kasszava, szezámmag és kávé) kell termeszteniük. Bár maga a Terv népszerűtlen volt a zandék között, de az utak elhagyásának örültek. Nem véletlen, hogy Evans-Pritchard doktori tanítványaként az ötvenes évek elején a Zande-tervet kutató Conrad Reining már arról számolt be, hogy a boszorkánysággal kapcsolatos diszkurzus visszaszorult a személyes szférákba.[10]
Az egykori Zande-terv központi épülete, az elhagyatott textilgyár Nzara városában, 2013 tavaszán (a szerző felvételei)
A Zande-terv a késő gyarmati korszak kétségbeesett és elfuserált kísérlete volt, hogy bevonja a gyarmatbirodalom korábbi ötven éven át tudatosan elhanyagolt és elszegényített perifériáit a kapitalizmus vérkeringésébe. A Terv sosem működhetett. A Zandeföldön megtermelt gyapot sosem versenyezhetett Indiával és az Egyesült Államokkal. A Tervet egyedül a bőkezű londoni támogatások tartották életben, és amint Szudán kikiáltotta függetlenségét, a Terv majdnem egyből összeomlott. Egyedül a fakitermelési ágazat maradt életképes, egészen 1976-ig, amikor a könyvelői iroda álmennyezete fölé befészkelt denevércsaládnak köszönhetően kitört a világ első dokumentált Ebola járványa. Ironikus módon Ian telephelye az egykori fűrészmalom mellett áll, míg a klinkertéglás központi gyárcsarnokot, telepakolva XIX. századi liverpooli és birminghami szövőgépekkel, szép lassan felfalja az egyre terjeszkedő ekvatóriai dzsungel.
Mind Ian, mind a püspök úgy beszél a kávéról, mintha soha senki sem próbálkozott volna korábban a piaci alapú termesztéssel a mai Dél-Szudán területén. Pedig a fent említett Zande-terv kezdeti része volt a robuszta kávé, bár a gyapot kiszorította ezt a kezdeti próbálkozást. Mintegy tíz évvel korábban, az 1930-as években máshol is próbálkoztak kávétermesztéssel. A Haggar család kávé- és teaültetvényeket telepített a közép-ekvatóriai Yei városának a vonzáskörzetében. Haggarek később az egyik legbefolyásosabb és -gazdagabb családdá váltak Szudánban, de a haszonnövényeik a magas állami dotációnak köszönhetően termeltek pénzt nekik, nem tisztán kapitalista alapon.
Dél-Szudán kávétermesztő régiói. A szerző térképe.
„Mi itt a Haggarék óta termesztünk kávét” – mondta el nekem Johnson, a yei fiatalok egyik politikai vezetője 2024 tavaszán. „A Nespressó nagy tervekkel érkezett a polgárháború előtt, de kivonultak 2016 után, amikor a polgárháború elérte a várost” – tette hozzá. Valóban nagy tervekkel érkezett a svájci gigász, a Nestlé tulajdonában lévő Nespresso. Többpárti amerikai segítséggel, 2011-ben kiáltotta ki függetlenségét Dél-Szudán, és a nemzetközi sajtóban kialakult hurráoptimista kép miatt irdatlan fejlesztési pénz zúdult az országra. Ezt meglovagolva, az amerikai állam fejlesztési ügynökségének, a USAID-nek a támogatásával a Nespresso is megjelent az országban. Dzsubától délre, Yei városának környékén kezdtek el kistermelőket támogatni és képezni. Az elképzelés szerint a termelők szövetkezetekbe tömörülnek, és a Nespresso által telepített és üzemeltett nedves malmok dolgozzák fel a kávécseresznyéket. A tervek szerint a nedvesen feldolgozott kávé piaci ára sokkal magasabb lesz, mint a Dél-Szudánban elterjedt szárazon feldolgozott kávéé. A Nespresso 2013-ban 2 tonna, egy évre rá már 10 tonna kávét exportált Dél-Szudánból. Nem apróztak el semmit, a kapszulákba zárt kávét George Clooney reklámozta világszerte, míg egy helyi zenekar a kávétermesztést népszerűsítő dalokat komponált a cégnek.
(A népszerű dél-szudáni zenekar, a Yeiből származó Jay Family kávétermesztést népszerűsítő dala, amit a USAID felkérésére írtak)
A 2013 decemberében kirobbant polgárháború az első években nem érintette Ekvatóriát. 2016-ban azonban összeomlott az első békemegállapodás, és Yei környéke az egyik legfontosabb csatatér lett, mert a többségében nuer etnikumú lázadók, Riek Machar egykori alelnök vezérletével Yeien keresztül menekültek Kongó irányába. Ráadásul 2017-ben a Dinka-dominálta hadsereg (SPLM) legfontosabb ekvatóriai parancsnoka, a helyettes vezérkari főnöki tisztet betöltő Thomas Cirillo is dezertált és megalapította a saját lázadó szervezetét, a National Salvation Frontot. A hadsereg bevetette a hírhedt dinka milíciát, a Mathiang Anyoort, amely előtte a fővárosban vett részt a nuer civilek lemészárlásában. „Mindannyian ellenségek lettünk nekik, minden ekvatóriai. És a kormány nem végez félmunkát, a civilek elűzése után kivágják az összes tíkfát és kávécserjét, mert tudják, hogy akkor nem fogunk visszatérni”, fejtette ki Johnson. A polgárháború miatt a Nespresso kivonult, a drága pénzen telepített nedves malmok hátramaradtak. Az csak egy végső projektdokumentumból derül ki, hogy az elfuserált program rettenetes negatív mérleggel zárt. A befektetett 3,2 millió dollárra mindössze 140.000 dollárnyi bevétel jutott.
Johnson saját kávépalántái, Yei, 2024
Johnson máshogy látja a történetet, látja a hosszú távú pozitívumokat is. „A Nespresso megmutatta, hogy van értelme a kávénak, de azt is, hogy magunknak kell megszerveznünk magunkat. A Nespresso két dollárt fizetett kilónként, de most, mivel az összes import az országba nagyon megdrágult, mi négy dollárt is elkérünk Dzsubában egy kilóért. Innen Dzsubába viszonylag nyitott az út, és nincsenek túl drága ellenőrzőpontok. Odafele torei mézet[11] és kávét viszünk, és ha teherautók helyett motorbicikliket használunk, akkor kevéssel is beérik a katonák. Dzsuba nagy, hiába szegény, kávéra azért van piac. És hagyományos módon, szárazon dolgozzuk fel.” Ezek szerint a püspöknek van igaza, és a helyi termelőknek a helyi piacra kell termelniük? Yeiben alaposan visszaesett a termelés a Nespresso kivonulása óta, és mióta a polgárháború farmerek százezreit kényszerítette Ugandába vagy a városokba.
(A Deutsche Welle német közszolgálati csatorna riportja 2015 decemberéből. Alig nyolc hónappal később a polgárháború megérkezett Yei környékére)
Az esszé miatt újra felvettem Iannal a kapcsolatot, egy sztrók után csak pár hetet lábadozott és újra visszatért szeretett Nzarájába. Éppen Ugandában értem utol, ahol egy kávéval foglalkozó konferencián vett részt. „Ha sikerülne megszerezni a Rainforest Alliance minősítést, akkor sokkal könnyebb lesz eladni. A szűk specialista piacot célozzuk meg.” A 2019-es tervezgetést és kísérletezést felváltotta egy konkrét projekt. Ian a holland nagykövetségen keresztül másfél millió dollárt szerzett egy fejlesztési ügynökségtől, és egy NGO-val szövetkezve kidolgozták az üzleti tervet. Ötven hektáron ültettek excelsa cserjéket, és 1500 helyi termelő további ötszáz hektárt telepített. Ez minden bizonnyal az eddigi legambiciózusabb terv a dél-szudáni kávétermesztés történetében. Ian tervei szerint a termelés 2030-ra éri majd el az 500 tonnás határt. Ez az eredeti Nespresso projekt csúcstermelésének a húszszorosa lenne. De továbbra is kérdéses, hogy képes lesz-e nyereséget termelni a projekt, és a beígért bónusszal együtt tisztességes árat fizetni a termelőknek a kávéért. Miért adná el éveken át két dollárért a termést az ETC-nek egy termelő, ha a helyi piacon eladhatja négyért? Egyelőre ez a projekt is külső támogatás miatt életképes, csak már nem a gyarmati kormányzat Londonból karol fel terveket, hanem fejlesztési ügynökségek és NGO-k. A püspöknek talán abban is igaza van, hogy a központosított termelés sokkal sérülékenyebb. Ahogy Johnson is említette Yei esetében, a telepített kávéfarmok célpontjai a területeken gyakran átvonuló hadseregeknek és lázadó szervezeteknek, ellenben a háztájiban megbújó 2-3 kávécserje akkor is jó eséllyel túlél, ha a tulajdonosoknak ideiglenesen menedéket kell keresniük valahol. Az egyik – alig kutatott – aspektusa a dél-szudáni polgárháborúnak az elképesztő urbanizáló hatása. Szerte az országban milliók kényszerültek belső és külső menekülttáborokba, összesen majdnem négy és fél millió ember kényszerült elhagyni a lakóhelyét. Ezek az emberek városok szélén felhúzott, urbánus – bár borzasztó körülményeket kínáló – táborokban élnek. Sok helyen, így Nyugat-Ekvatóriában is, kiürültek a falvak, mert a város egyszerre kínál valamelyes biztonságot és a segélyszervezetek által üzemeltetett iskolákat, kórházakat és élelmiszersegélyt. Zande földművesek elmondták, hogy nagy kiterjedésű kávéfarmokat ültetni irdatlan energiabefektetéssel olyan pillanatban, amikor szinte lehetetlen előre tervezni, nem túl vonzó. Ellenben az ajándékba kapott pár kávécserje feldobja a ház melletti, a városokon belül vagy a biztonságos határában található háztájiakat, és az a kevés pénz, ami befolyik a hagyományos módon megtermelt kávéból, több a semminél. A jelenleg Yeiben zajló termelés a két modell közötti félút. Az agrárminisztérium 2023-as adatai szerint a korábbi hatezer termelőből csak 1800 maradt Yeiben, és ők hatszáz hektáron termelnek. Egy-egy családi farm 100 és 500 kávécserje méretű, összesen körülbelül 600 hektárt művelhetnek a Yei környéki gazdák. Ez a méret nagyjából megfelel az Ian által említettnek (1800 termelő 500 hektáron), és ez a határa annak, hogy egy család még saját szükségletekre elegendő alapvető élelmiszert (kasszava, kukorica, cirok) is képes legyen megtermelni. Jóval több, mint a püspök által vizionált pár cserje. Abban mindenkinek igaza van, hogy Ugandába és Kenyába nincs értelme drágán előállított kávét exportálni, a két járható út vagy az Ian által megcélzott ’specialty’ kávé, ahol a vonzerő az ízen felül a ’polgárháborús országban kiutat mutató kávé’ története lehet, vagy a püspök és a yei gazdák útja, kihasználva az import drágaságát és a kemény valuta elszaladó árfolyamát, és megpróbálni kicsivel a nagyon drága import alá célozni a belső piacon. A kilónként négy dolláros eladási ár nagyon kecsegtető egy országban, ahol egy katona fizetése – ha egyáltalán kézhez kapja – harminc dollár környékén van havonta. Ian tervének meg kell küzdenie a bürokráciával, és konstansan magas minőségben kell exportálnia nagy mennyiségben. A yambiói és yei gazdáknak a limitált helyi piaccal kell megküzdeniük, közel sem végtelen a felszívóképessége a kivéreztetett dél-szudáni lakosságnak. Az még a jövő zenéje, hogy az apanázs-kapitalizmust valaha felváltja-e a piaci kapitalizmus Zandeföldön, de a történelmi tapasztalat nem sok sikerrel kecsegtet. Mindenesetre izgatottan várom a fejleményeket.[12]
Egy termőre fordult kávécserje Yei környékén (2023, a Yei Farmers Limited fényképe)
Irodalom
Allan, Tim 2007 Witchcraft, Sexuality and HIV/AIDS among the Azande of Sudan. Journal of Eastern African Studies 1. 2007. 3. 359–396.
Braak, Bruno 2024 (várható) Witchcraft, Disputes, and Trials among the Azande (2014-6). HAU Journal of Ethnographic Theory.
Evans-Pritchard, Evan 1937 Witchcraft, Oracle and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press.
Craze, Joshua – Markó, Ferenc Dávid 2022 Death by Peace: How South Sudan’s Peace Agreement Ate the Grassroots. African Arguments. https://africanarguments.org/2022/01/death-by-peace-how-south-sudans-peace-agreement-ate-the-grassroots/
Markó, Ferenc Dávid 2024 (várható) “Deaths by guns will never outnumber magic”: New oracles among the Azande. HAU Journal of Ethnographic Theory.
Matthysen, Ken –Schouten, Peer 2021 Checkpoint economy: the political economy of checkpoints in South Sudan, ten years after independence. IPIS Research. https://ipisresearch.be/publication/checkpoint-economy-the-political-economy-of-checkpoints-in-south-sudan-ten-years-after-independence/
Pendle, Naomi – Markó, Ferenc Dávid 2019 Key considerations: cross-border dynamics between South Sudan and DRC. London: SSHAP.
Jegyzetek
[1] Evans-Pritchard, Evan 1937 Witchcraft, Oracle and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press.
[2] A békemegállapodás rejtett hibáival kapcsolatban lásd: (Craze – Markó 2022).
[3] Az új zande orákulumokról és arról, hogy a törzsfőnökök hogyan használják fel a boszorkánypereket a saját hatalmi pozícióik megerősítésére lásd (Markó 2024).
[4] Lásd Pendle, Naomi – Markó, Ferenc Dávid 2019 Key considerations: cross-border dynamics between South Sudan and DRC. London: SSHAP.
[5] A kétezres évek legelején Zandeföldön tomboló AIDS-járvány és boszorkányság kapcsolatól plasztikusan írt Tim Allan (2007).
[6] Kutatás a Centre for Humanitarian Dialogue számára, 2023 novembere.
[7] Matthysen, Ken – Schouten, Peer 2021 Checkpoint economy: the political economy of checkpoints in South Sudan, ten years after independence. IPIS Research. https://ipisresearch.be/publication/checkpoint-economy-the-political-economy-of-checkpoints-in-south-sudan-ten-years-after-independence/
[8] A szerző részletesen írt arról, ahogy a békeszerződés ellehetetleníti a politikát. Lásd (Craze – Markó 2022).
[9] Az ország fő bevételét jelentő olajkitermelés súlyos válságba süllyedt, amikor a szudáni háborúban megrongálódott a legfőbb olajvezeték, lásd South Sudan on Edge as Its Neighbour’s War Disrupts Oil Exports. 2024. International Crisis Group. A devizahiány hiperinflációval sújtotta az amúgy is elgyötört gazdaságot, a helyi fizetőeszköz árfolyama a dollárhoz viszonyítva pár havonta feleződik.
[10] Arról, hogy Evans-Pritchard félreértelmezhette a boszorkányság időtlenségét, lásd Bruno Braak ’Witchcraft, Disputes, and Trials among the Azande (2014-6)’ című tanulmányát (Braak 2024). Conrad Reining legfontosabb munkája az 1966-ban megjelent ’Zande Scheme: An Anthropological Case Study of Economic Development in Africa’ (Northwestern University Press, Evanston, Illinois). Reining később az Amerikai Antropológiai Társaság elnökeként futott be fényes karriert.
[11] Tore városka Nyugat- és Közép-Ekvatória határán, híres a méztermeléséről.
[12] Az esszé megírásában – mint ahogy az összes eddigi zande terepmunkámban – óriási segítségemre volt a dél-szudáni zande antropológus, Isaac Waanzi Hillary, aki jelenleg éppen a Közép-Európai Egyetem antropológushallgatója. Szeretnénk majd közösen írni a kávéval kapcsolatos zande közgondolkodásról, ez az esszé az első kísérlet, hogy formalizáljuk a gondolatainkat.