Emlékszel Mihály, amikor 1984-ben útban az első finn-magyar szimpózium turkui helyszíne felé egy hosszú és izgalmakkal teli vonatút után Moszkvából Leningrád érintésével Viborgon (akkor hallottam először finn nevét: Viipuri) át megérkeztünk Vainikkalába, az orosz-finn határon lévő finn falucskába, ahol a vonatunk valamennyit időzött? Kodolányi János bíztatására mindannyian leszálltunk – azt hiszem, rajta kívül valamennyien akkor jártunk először Finnországban –, és kevéske pénzünkből megengedtük magunknak, hogy a takaros vasúti restiben megkóstoljuk életünk első finn kávéját. Bár az ízére is emlékszem (nem mondhatnám, hogy lenyűgözött), mégis akkor és ott inkább mint a szabadság egyfajta szimbóluma maradt meg bennem: Arabia csészékből ittuk a magunknak töltött kávét, ihattuk feketén, tejjel, tejszínnel, cukorral, cukor nélkül, ott az Isten háta mögötti kis finn falucskában. A kávé hozott össze Finnországgal. Aztán a konferencia egy hete alatt kiművelődtünk a finn kávézás szokásaiból. Ittuk a kávét szünetekben, reggelire, ebéd után, vacsora után. Egyszer az akkor még Ilmar Talve által vezetett turkui tanszék kávéceremóniájának is vendégei voltunk. A délelőtti kávézások a nap legfontosabb eseményének számítottak, ott találkoztak minden nap az oktatók, beszélték meg a tanszék ügyes-bajos dolgait, osztották meg tapasztalataikat egymással.

Finnország iránti érdeklődésem és rajongásom is ezen a szimpóziumon kezdődött, ezután sokat jártam Finnországban, hivatalosan és baráti alapon egyaránt, és volt lehetőségem igazán elmélyedni a finn kávékultúra rejtelmeiben. Legyen az a vidéki vendégfogadás, baráti beszélgetés vagy éppen a városi kávéházi kultúra. A kávézás mint a kapcsolatépítés magától értetődő formája beépült finnországi mindennapjaimba: nemcsak Ilmar Talve-val kávéztunk később is, Rácz István, a Finnországban élő fotográfus hívott meg sokszor az Akadémiai Könyvesbolt emeletén lévő Alvar Aalto kávézóba. Kávéztam az egyetemek, múzeumok munkatársaival – igazi barátságok is születtek ezek alkalmával –, kávéztam napjában többször a terepmunkáim alkalmával Lapuában a vendéglátó családomnál és mindenhol, ahol interjúkat készítettem.

Amikor 2008-ban készültünk a (M)ilyenek a finnek?  című kiállítás megrendezésére, egy percig sem volt kétséges: valamilyen módon a kávézás hagyományának is szerepelnie kell a tárlat anyagában. A kiállítás katalógusából idéznék most fel néhány részletet.

Kenyér és kávé

Ez az alapvető élelmiszer és ugyancsak nélkülözhetetlen ital nemcsak minden finn ember hétköznapjainak és ünnepeinek, hanem a finnekről alkotott sztereotípiáknak is fontos része. A magyar utazók, a finnországi élményeikről beszámoló írók, tudósok nem mulasztják el megemlíteni a kenyér szerepét. A kenyérsütés az év fontos eseménye volt, a rúdra felfűzött és idővel megszáradó kenyerek hozzátartoztak a finn parasztcsaládok hétköznapjaihoz csakúgy, mint a náluk vendégeskedő magyarok élményvilágához.

„A kenyerük volt a legcsodálatosabb a szememben. Két hétben egyszer sütöttek – jó barna lisztből – a mi lángosunkhoz hasonló alakú, kerek és lapos lepényeket. Ezeknek a közepén lyukat hagytak, hogy rúdra lehessen fűzni őket. Ott álltak aztán a magasra felfüggesztett vízszintes rudakon, míg lassan el nem fogytak, s az újabb sütésből valók nem foglalták el a helyüket. Időközben persze megszáradtak, jó ropogósak lettek, de mi azért vígan tördeltük, rágcsáltuk őket a tea, a kávé, a halleves mellé, többnyire vajasan.

»Egy tengely, harminc kerék« mondja az ilyen rudakon ropogósodó kenyerekre a finn találós kérdés” (Varga D. 2002: 52).

„A finn étkezésre jellemző, hogy mindig vaj kíséri; nemcsak a reggeli és uzsonnakávét, hanem az ebédet és vacsorát is. Száraz kenyér helyett vajaskenyeret esznek a leveshez és húshoz, néha még jó zsíros sajtot is tesznek rá. Az asztalon sokféle kenyér található. Van búzakenyerük […]. Mellette ott a puha rozskenyér; a fekete, kemény egy cm-es vastag kenyérszeletek, melyeket megpirítottak. Végül a fekete, kb. 3 mm vastag, átlyuggatott, pászkaszerű kenyér, a »munkáskenyér«, melyet vajjal és sajttal megkenve vígan ropogtatnak” (Erdődi 1940: 32).

Észak- és Nyugat-Finnországban, ahol a kandallós kemence volt használatban, évente általában kétszer sütöttek kenyeret. A lyukas, rúdra felfűzött vagy hálóba helyezett kenyeret hosszú időn keresztül el lehetett tartani. A mindennapok kenyerét, amely leggyakrabban árpából készült, szombatonként vagy ünnepek alkalmával sütötték, eleinte élesztő nélkül, később élesztővel. A búzából készült kenyér későn terjedt el, és inkább a városban vásárolták. A kávé elterjedésével szinte egy időben, az 1870–1880-as években kezdtek el az otthonokban is búzából kenyeret sütni – de elsősorban ünnepekre és a vendégeknek (Talve 1990: 144–146).

A hagyományos finn élethez hozzátartozott a karácsony előtti, egy hétig tartó kenyérsütés. A kenyerek nagy részét megszárították, s rudakra fűzve a tupában, illetve a padláson tartották. A finn népi kultúrát bemutató és elemző néprajzkutató, Ilmar Talve megállapítása szerint a népi kultúra utolsó korszakában Finnországban az 1960-as évek óta már nem sütöttek otthon kenyeret (Talve 1983: 139), de voltak olyan területek, ahol tovább fennmaradt az otthoni kenyérsütés hagyománya. Nagyjából az 1950-es évek óta a kenyérsütés ideje és módja is megváltozott, ténye viszont nem. 1985-ben Lapuában például kéthetente sütöttek kenyeret s egyúttal különböző kalácsféléket is. Ezeket azonban már nem szárították meg, hanem fagyasztóládákba tették. A tésztát géppel dagasztották, viszont a tupai kandallóban sütötték meg ugyanúgy, mint régen. Az ott lévő hatalmas asztal lapját felfordították, s arra helyezték a sütésre váró kenyereket. A kenyérsütés még így is – tehát a modern eszközök használatával együtt – majdnem egy teljes napot vett igénybe (Szarvas 1992). Az 1990-es évek óta már nem sütnek kenyeret Lapuában. A kenyér kultusza azonban Finnország-szerte tovább él: az üzletekben óriási választékban kaphatók a különböző formájú, állagú, friss és csomagolt, különböző lisztfélékből készült, ízletesebbnél ízletesebb kenyerek.

„Az étkezés másik állandó kísérője a kávé: a reggeli és délutáni kávén kívül az ebéd és vacsora után is kávét isznak… A kávé nagyon fontos élelmük. Panaszkodott is tréfásan az egyik parasztgazda: »Oly rossz idők járnak, hogy naponta csak egyszer van kávé. Reggel föltesszük a kávéskannát a tűzre és csak este vesszük le.« […] Reggelire, uzsonnára és este nem is egy, hanem két-három kis csésze kávét isznak, kaláccsal, aprósüteménnyel vagy szendviccsel” (Erdődi 1940: 33).

A kávé az 1700-as évek elején terjedt el Finnországban a felsőbb társadalmi osztályokban, a parasztság körében pedig az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején lett népszerű. Az 1870–1880-as évekig elsősorban az ünnepek itala volt (Talve 1990: 152), s csak ezt követően lett a hétköznapok elengedhetetlen kelléke. Olyannyira, hogy mindenhol, minden időben és nagy mennyiségben fogyasztják. Erdőben, mezőn munka közben, békében, háborúban, otthon, vendégségben, kávézóban, hétköznapon és ünnepen, falun, városban, reggel, délben, este és éjjel. Óriási kultusza és rendkívül kifinomult eszközkészlete van.

A bő vízben főzött, legtöbbször tejszínnel fogyasztott hosszú kávé nélkül a finn élet szinte elképzelhetetlen, és az érkező vendéget is mindig kávéval kínálják. Ilyenkor szimbólum is: a barátság, a vendég megbecsülésének jele (Bernáth 1975: 192). A vendéget otthon, munkahelyen a kávézáshoz megterített asztal várja, nélküle nem kezdődik el sem hivatalos tárgyalás, sem baráti beszélgetés. „Láthatóan ez olyan rítus, amely nélkül a finn ember nem vág bele semmiféle vállalkozásba” (Bernáth 1975: 193).

S ahogyan tovább élnek például a kenyér és a kávé hagyományai, úgy épült bele a hagyományos paraszti lakáskultúra és eszközkészlet az időközben világhírűvé vált finn design formavilágába és tárgyi valóságába. Mindennek egyik legfontosabb, a magyar szem és tapasztalat számára szokatlannak tűnő sajátossága, hogy a designtermékek jelentős része a finn otthonok mindennapjainak szerves része. Miként a paraszti kultúra berendezési tárgyainak és használati eszközeinek a funkció volt a meghatározó eleme, a mai designtermékek is a finnek ünnep- és hétköznapjainak szolgálatában állnak; nem pusztán a díszítés a szerepük, sokkal inkább használati értékük van. Az emblematikus, híres formatervezők által tervezett bútorok, textilek, üvegek, kerámiák, fémtárgyak ott vannak szinte valamennyi finn otthonban, és nap mint nap használják őket. E mögött természetesen más, egyetemesebb jelenség is érzékelhető, nevezetesen a design átértelmezett szerepe az ipari és késő modern társadalmak korában. A design ekkor már nem elsősorban művészeti alkotás, formai kísérlet vagy akár extravagancia, sokkal inkább e társadalmak mindennapi tárgykultúrájának jelentésteli rendszere. A designtárgyaknak saját története, életrajza van, s amikor kikerülnek a „szent” fogalmából – ami tervezőjükhöz köti őket –, a mindennapi „rendetlenség”, összevisszaság részévé válnak. Amikor a designtermék a használó tulajdonába kerül, alkalmazkodik annak személyes életéhez, s az egyéni tárgyból inkább csoporthoz tartozó lesz; ezt az együttest a használó által meghatározott közös értékek jelölik ki (Attfield 2000: 5–7). A design jelentése: a „magatartással” bíró tárgy (Attfield 2000: 11–43).

Irodalom 

Attfield, Judy 2000 Wild Things. The material culture of everyday life. Oxford–New York: Berg.

Bernáth Zsigmond 1975 Egy nyár Finnországban. Budapest: Gondolat.

Erdődi József 1940 A mai Finnország. Szeged: Magyar Téka.

Szarvas Zsuzsa 1992 Eriävät tiet – eriävät mahdollisuudet. Maatilojen kehityksen kulku Suomessa ja Unkarissa. Kotiseutu 4. 152–160.

Talve, Ilmar 1983 Periods in Folk Culture, Exemplified in Finland. Ethnologia Europea 13. 1989. 1. 113–144.

Talve, Ilmar 1990 Suomen Kansankulttuuri. Helsinki: Suomalasen Kirjallisuuden Seura.

Varga Domokos 2002 A Szampó népe. Szentendre: Kalevala Baráti Kör és Polar Alapítvány.

Képek