Emlékeim a beás rokonságban, barátoknál töltött kávézásokról Sárkány Mihálynak

Naponta 10-12 kávét iszom és ezt roma rokonságom is tudja, így föl is készülnek rá, ha tudják, jövök. Ha váratlanul megyek (ami a roma családjaimban nem jelent gondot, jövök-megyek, ahogy akarok), vagy ismereteim szerint szegényebb rokonokhoz, barátokhoz érkezem, akkor viszek magammal kávét, kotyogóba való őröltet. Ma már kotyogó majd mindenhol van, a gazdagabbaknál fejlettebb gép is.

De nem mindig volt így.

A Nagykanizsa környéki beás roma közösségekben a kávéfogyasztás és -kínálás a nem roma környezetből került be a kényszerek és lehetőségek hatására az 1970-es évektől. Mik is voltak a kényszerek? Elsősorban a nem roma környezet elvárásai, főleg a vegyes etnikumú dolgozókat alkalmazó, már kávézási szokásokkal rendelkező munkahelyeken (merthogy voltak csak roma brigádok is például a kanizsai tsz-ekben vagy az erdészetnél). Több beás családba a munkahelyi környezetből került be a kávézás, nem feltétlenül a munkahelyen fogyasztottak szünetekben, hanem nem akartak kimaradni a munka előtti reggeli együtt kávézásból a roma dolgozók, akár a nők, akár a férfiak. A valamikori kanizsai lámpagyárban (Izzó, Tungsram) a beás asszonyok még össze is dobtak egy-egy csomag kávéra valót, mondván: „ne maradjunk szégyenbe a parasztok előtt”. Otthon viszont csak akkor honosodhatott meg a kávézás, amikor már volt a háznál megfelelő eszköz (kávéfőző), és jutott a kávé és cukor beszerzésére elegendő jövedelem. Megfigyeléseim szerint az élvezeti cikkek tekintetében egy zalai beás családban legelőször a cigarettára költöttek, majd a borra (esetenként olcsó házipálinkára), és csak azután a kávéra. Eleinte a beás férfiak a kávézást „női szokásnak” tartották, még akkor is, ha ők a gyárban vagy a brigádban a főnökkel már kávéztak.

A kávézás mint vendégfogadó rítus

Ez minden családnál szokásban volt és van ma is Nagykanizsa vidékén. A kávézás együtt járt a köszöntéssel, és a vendégek hellyel kínálásával. Ezt a kínáló vendégfogadó és a vendég is el kellett, hogy fogadja, ha nem így történt, akkor zavarba került mindkét fél. A rítus azonban különbözött attól függően, hogy ki, milyen céllal és milyen társadalmi csoportból érkezett:

1. Kávéval kínálás a beás hajlékba hivatalból érkezők esetében

Amikor jön az orvos, a védőnő, a tanító, a tanárnő családlátogatásra, illik megkínálni. A zalakarosi és a murakeresztúri cigánytelepeken hamar híre ment egy-egy ilyen vendégnek, és akkor elsősorban attól kérték kölcsön a kávéskészletet, akinek volt, illetve befutottak kávéért a kocsmába (de persze ilyenkor a gyereket küldték és nem az amúgy odajáró embert, hátha ott ragad), sokszor, akárcsak a bort, hitelbe hozták. (Koma Laci valamikori korcsmatulajdonos barátom mesélte, hogy az elszámolásnál a bort, pálinkát kifizettette vagy – ha a beás férfi ezt választotta – ledolgoztatta. A kávé árát viszont elengedte („Nem sok volt, amúgy se ők itták meg az egészet.”).

A valamikor telepen, a vendégfogadásra kevéssé alkalmas hajlékokban lakók azt mesélték, hogy ilyenkor valahonnan szereztek kávét és poharat is, cukrot is (amit néhányszor el kellett dugni a gyerekek elől, meg ne egyék), hogy meg lehessen kínálni a hivatalos embert. Őt pálinkával vagy más szeszes itallal nem illett kínálni. Ekkor a vendégfogadás a hajlék előtt folyt le, kitéve egy kis asztalt, széket, és a kávét, amit szereztek és őriztek a vendég számára, lehetőleg termoszban. Ott szolgálták fel a kávét, amit a vendégnek illett is elfogadnia. A családból mindig egyvalaki (aki a fogadóbizottság vezetője is volt) kávézott velük. Amint a kávézás szertartása véget ért, a vendég benézhetett a hajlékba, illetve kérhette, hogy a családfőkkel négyszemközt beszélhessen (ez a nagycsaládban amúgy feszültségeket is okozhatott), és szóba hozhatott kényes témákat is. Ilyenkor a család kiöltözött, a hajlékot rendbe rakták (ezt több védőnő is megerősítette, jellemző mondattal: alig van valamilyük, de a putri, kunyhó, ház tiszta, rendezett volt, a lakói igyekeztek).

Fontos a saját hagyományaikat tartani akaró beás közösségeknél a kínálás és annak elfogadása. Ha ez nem történt meg, akkor annak különös oka és következménye volt: leginkább egyfajta kommunikációképtelenség. Azaz a hivatalos ember nem jutott érdemi információhoz, érezhette az idegenkedést. (Ha tudta a közösség, hogy retorzió miatt jön a „tanácstól” valaki, akkor nem, hogy kávéval, de még vízzel sem kínálták meg. Ha valaki egészségi okok miatt (vagy mert nem kávézik) utasítja vissza a kávét, akkor mindig kínálják mással is, és általában elvárja a beás család, hogy valamit fogyasszon velük a vendég, mert ezzel jelzi, hogy velük valamelyest egyenrangú tárgyalópartner.

A kilátogató pedagógusok egy része azzal magyarázta a nem elfogadást, hogy olyan nagy szegénységet tapasztaltak, hogy nem volt szívük elfogadni. Ez elfogadható ugyan, de a beás család felől inkább az látszott az esetek többségében, hogy nem tartja őket tisztának, a kávét megfelelőnek, lenézi őket a pedagógus.

2. Kávézás családtag vagy rokon látogatásakor

Ilyen esetekben a kínálásnak természetes része a kávé. Ha férfi jön, akkor pálinkát vagy bort kínálnak előbb, és csak ehelyett vagy emellé szolgálják fel a kávét. Ha nő jön, akkor csak kávét kínálnak (nőknek még ma sem illik a hagyományait tiszteletben tartó zalai beás közösségekben szeszes italt kínálni). Ilyenkor a hangulat fesztelenebb, azaz a kínáló dohányozhat is, illetve nincs előtte nagy készülődés. Kivételt képeznek a nagy ünnepi alkalmak, mint a keresztelő, a lakodalom vagy a virrasztás. A virrasztás esetén itt, Dél-Zalában még ma is itatják a halottat, azaz főznek neki kávét (kiteszik a számára készített étel mellé) vagy loccsintanak a kávéból a földre, ahogy pálinkából, borból is.

3. Nem beások érkezése és kávéztatása

E harmadik csoport tulajdonképpen az előbbi két csoport közötti átmenet, vagyis azok a nem a beás közösséghez tartozó emberek, akik – lehet, hivatalból jöttek először (ide tartozhatnak a roma közösségek kutatói is), de a többszöri látogatásokkal megerősített ismeretség kapcsán a beás család már nem teljesen külső személyként tekintett rájuk. Ez a vendégfogadás rítusa alól ugyan nem menti fel sem a vendéglátót, sem a vendéget, azonban annak lefolyása lazább, kevésbé feszélyezett.

Általános szabályok is vannak, függetlenül attól ki a vendég:

– Minden eseten illik dicsérni a kávét, kávéfőzőt. Ez az elfogadás része.

– A kávé erősségéről, minőségéről a kínáló véleménye a mérvadó, azt kell elfogadnia a vendégnek, azaz csak dicsérni szabad, ami kávé esetében a „jó, erős” kávét jelenti.

– A zalai beás cigányok nem tesznek semmit (se tejet, se szeszt) a kávéba, és a varsányi vagy a kecskeméti cigánysoron sem tapasztaltam ilyet. A férfiak a kávé helyett, mellett vagy kávézás előtt isznak röviditalt. A kávé mindenhol, ahol jártam, a rövid presszókávét jelentette cukorral, sehol sem főztek más módon, másfajta minőségű kávét.

A kávézást már gyakorló dél-zalai roma közösségekben (és elsősorban nem a beásoknál, hanem a kolompár és köszörűs családok esetében) megismertem néhány olyan szokáselemet is, amelyek a kávét már más szokásokba is beépítik. Ilyen volt pár jósnő zaccból jóslása (nemzettségen belül nem pénzért, hanem „ingyen”, pontosabban valamilyen viszonzást azért várva). Hasonlóképpen virrasztáskor a kávézaccot nem lehet kiönteni, össze kell gyűjteni (ami persze idegen e beás családoknál), vagy a tűzben kell elégetni, mert egyes beás vélekedések szerint az „fekete lelket, szellemet hoz”.

Kávézás terepen, Varsányban

Sohasem felejtem el a varsányi gyűjtés első napját a kávézás szempontjából sem. Varsányba Sárkány Mihály kutatócsapatának tagjaként jutottam el az ottani romungro közösség feltérképezésére. Mint már említettem, sokat kávézom.

Busszal mentem az első nap Nagykanizsáról, előbb Budapestig, majd Balassagyarmatig, aztán Szécsénybe, s onnan végül Varsányba. Öt presszókávéval. Gyarmattól egy varsányi bácsikával utaztam, Szécsénybe meg is hívtam egy kávéra (amit fröccsre cserélt), és minden faggatás nélkül mesélni kezdett a varsányi „úri és munkás cigányokról”, azaz a vállalkozó és nagyon katolikus Berki családról és az ELZETT gyárban dolgozó romungro lakatos munkásokról, meg a pár üzletelő, főleg oláhcigány családról (Hevesiék, Ráczék). Ő javasolta, hogy a „cigánykocsmában, ahová a cigányok jobban járnak”, még többet is megtudhatok.

Mielőtt Varsányban elfoglaltam a szállást, és mert a csapat többi tagjánál (Misinél, Piroskánál) jóval korábban értem oda, úgy gondoltam, jó volna egy terepszemle. Elsétáltam a kocsmába, majd a „cigánysorra”. A kocsmában is kávét kértem, de láttam, hogy csak kávéval gyanúsnak tűnök, hát kértem egy sört is, és ez megoldotta pár ott lévő ember, köztük egy lovakat tartó roma nyelvét. Hozzá másnap mentem át, és aki először kávával kínált, majd pár tapogatozó kérdés és erre adott válasz után pálinkával. Lovakról beszéltünk leginkább, és ebben otthon voltam, lévén volt – saját családi gazdaságunk okán – „lóhajtási engedélyem”. Ő azon különleges emberek közé tartozott, aki a patkoláson kívül a jó házassághoz is értett, hiszen úgy dicsérte felesége kávéját, mint saját pálinkáját. S valóban, meg is felelt emlékeim szerint mindkettő e dicséretnek. Azért vigyáztam a fogyasztással, így még egy kiadós sétát tettem a cigánysoron, s innen tértem vissza szállásra, ahol a házinéni (a nevére sajnos nem emlékszem már) kávéval és pálinkával kínált.

Másnap és harmadnap minden felkeresett család kávéval és ülőhellyel kínált (hál’ isten pálinkával csak ritkán), akkurátusan lesöpörve asztalt és széket előtte (hiszen viszonylag váratlanul érkeztem). Hevesiéknél, mivel erősen dohányosok voltak, dohánnyal is kínáltak, s mire mondtam, nem szívok, rákérdeztek, „nem baj, ha mi?, úgy is már csak ez a doboz van”. Jó történeteik azonban feledtették, hogy később rendszeresen kértek ők is és a szegény Berkiék is valamicske hozzájárulást a kávéhoz és dohányhoz…

Az asszony megjegyezte egyszer: „régebben láttam ólomba, most csak zaccba” – azaz régen ólomból jósolt, most pedig zaccból. De csak falun kívülieknek! Szécsényieknek, rimóciaknak. Szóval az első néprajzi gyűjtéssel töltött hétvégém sok-sok kávával telt, amelyek között – nem a szokás miatt, hanem az intimitása miatt – leginkább az asszonyok kávé mellett, mellé elmondott szavai hatottak meg. Egyikük arról panaszkodott kávézásunkkor (a férj dolgozott, de mivel már sokszor voltam náluk és tudta, hogy a régi szokások után érdeklődőm és nem az asszonya után, bízott bennem), hogy az ő varsányi élete miatt teljesen elzáródott rimóci lovári családjától, és nem is beszélt már évek óta „cigányul” (vagyis ez esetben lovárul), és ha megtenném, egy üzenetet elküldhetne-e testvérének…

Megtettem, azóta már találkoztak is.

Hálás köszönetem mindezekért Mihálynak, aki bízott bennem és bíztatott mindvégig.