A 2023-ban megjelent, Földrajz mint sors című könyvében, amely Anglia 10.000 éves történelmét tárgyalja, a régész és ókori történész Ian Morris többször visszatér a kávé társadalmi jelentőségére. Eszerint a 17. században a kávéház fontos szerepet játszott a kulturális polgárosodásban. Szemben a teával, amely később érkezett a szigetországba és rövid időn belül könnyebben megfizethető lett mindenki számára, a kávé magas ára miatt hosszú ideig kizárólag az elit számára volt elérhető. Morris visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában a közép-angliai Stoke-ban a kávézásnak sznob csengése volt. A Starbucks előtti időszakban az észak-amerikai kultúrával asszociálták (Morris 2023: 290). Akkor még nem latte macchiato-ról volt szó, hanem porból készült Nescaféról, amit egy nagy csészéből vagy bögréből ittunk. Tizenévesen én is így ismerkedtem meg a kávéval, sokáig nem ismertem más készítési módszert.

Morris kitér a koffeinfogyasztás messzemenő társadalmi jelentőségére. A sör (eredetileg ale) fokozatosan elvesztette a hagyományos paraszti társadalomban betöltött szerepét az angolok táplálkozásában. Azok az emberek, akik nem jártak gyakran a szomszéd kocsmába, és félig meddig ittasan-álmosan töltötték napjaikat, az energiát követelő iparosítás kihívásaira a teafogyasztásra való áttéréssel reagáltak, a koffeintartalmú italt cukorral édesítve (Morris 2023: 288–289; cf. Mintz 1985). S mivel a tea elkészítéséhez szükséges volt a víz forralása, az új divat hozzájárult az egészségügyi helyzet javulásához, valamint az átlagéletkor növekedéséhez (Macfarlane – Macfarlane 2003).

Én először budapesti ösztöndíjasként fedeztem fel az erős presszókávét, valamikor 1975–76 táján. Olvastam a híres kávéházakról, amelyek a Monarchia idején és még utána is legalább olyan fontosak voltak a magyar fővárosban, mint a 18. századbeli Londonban (1979-ben rövid ideig a New York kávéház óriási épületében volt a munkahelyem). Az volt a benyomásom, hogy Angliával szemben a szocialista Magyarországon a kávé nemcsak sokkal finomabb, de alapvetően jóval demokratikusabb ital volt. Zuglóban és Angyalföldön éppen olyan jóízű, erős feketével kínáltak barátaim, mint amilyet az akadémiai intézetben kaptam Budán, és 2 forintért minden kis presszóban kapható volt a dupla (a szimpla ára ki volt ugyan írva, de nem emlékszem, hogy valaha kértem volna ezt a pici mennyiséget). Keverve a cigarettafüsttel, a kávé szaga mindenütt jelen volt.

Amikor 1976-ban terepmunka céljából vidékre költöztem, rá kellett jönnöm arra, hogy a kávéfogyasztás a magyar társadalomban mégsem univerzális. A vidéki káderek között éppolyan elterjedt volt a jó fekete, mint Budapesten, de a falusi házinénimnek nem volt kávéfőzője; az ő konyhájában csak híg teát ittunk. A szomszédban lakó unokája és családja főzött ugyan kávét, de nem minden nap. Nekik a feketekávé már nem számított különlegességnek, de mégis inkább vendégeket kínáltak vele. Sok parasztgazda inkább saját készítésű pálinkával kezdte a napját, mint kávéval; és inkább saját borával folytatta – mint ahogy azok az angolok, akik az iparosítás előtt ale-t fogyasztottak nagy mennyiségben. De idővel, ahogy Morris írja Angliáról, a kávé a magyar vidéken is „a korábban mámoros nemzetet egyre szélesebb körben koffeinizálta” (Morris 2023: 290). Így felborult a korábbi egyensúly a szeszes és koffeintartalmú italok fogyasztása között, mégpedig az energiadúsabb italok javára.

Noha ez a tendencia más szocialista országban is megfigyelhető, emellett tovább éltek a nemzeti sajátosságok is. Lengyelország nem rendelkezett presszókávé hagyománnyal, ehelyett forró vizet öntöttek a finoman darált kávébabokra. Sajnos a 80-as évek elején szinte lehetetlen volt valódi kávét találni a varsói boltokban. Örülni kellett, amikor sikerült egy drága üveg Nescafét vásárolni a dollár boltban (Pewex). Ezekben az években Magyarországon is népszerűvé vált a Nescafé. Nem volt olcsó, engem korábbi angol tapasztalataimra emlékeztetett, de elkészítése egyszerű volt, és elérhetőségének körülményei bizonyos presztízst kölcsönöztek neki.

Ezek a jelenségek természetesen globális összefüggésben értelmezhetők. Közismert, hogy a kávé az Oszmán birodalomból került Európába. A legtöbb török mind a mai napig tisztában van azzal, hogyan kell főzni a hagyományos török kávét az erre szolgáló kis fémedényben. Mégis, az 1950-es évektől kezdődően Törökországban a tea vált nemzeti itallá: ugyanannyi koffeint tartalmazott, mint a kávé, és ugyanúgy kellett hozzá a sok cukor, de a tea sokkal olcsóbb volt. Nem is kellett importálni, mert a Fekete tenger keleti partján fekvő Rize környékén a csapadékos éghajlat kedvez a teacserje telepítésének. Kisüzemi módszerrel csípik le a felső leveleket, amelyeket aztán a teagyárak felvásárolnak. Ez hasonlít ahhoz a termelési konstellációhoz, amelyet Sárkány Mihály tanulmányozott Kenyában, ahol teát és kávét egyaránt képesek termelni. Itt a gazdasági antropológus kutatási kérdései összefonódnak az agrárszociológus és a fejlődéstanulmányokat folytató szakember érdeklődésével.

Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az erősödő globalizáció eredményeként a Nescafé növekvő népszerűségnek örvend Törökország-szerte, és egyre több város, köztük Rize, a teagyártás hagyományos fellegvára is, saját Starbucks-szal dicsekedhet, amelyet elsősorban a tehetős középosztály fiataljai látogatnak. Magyarországon is a Starbucks elszaporodása képviseli a globalizációt, de létezik sok specializált egyéni barista is, akiknek üzletei nagyobb teret engednek a differenciálódásnak. Manapság mindenki, aki megengedheti magának, otthon, saját konyhájában készítheti el kávéját a legmodernebb technológiával. Rég nem láttam azt az egyszerű kotyogót, ami az én szememben a szocialista kávékultúra demokratikus jellegét jelképezte.

Manapság azt mondják a külföldi turistáknak Budapesten, hogy a szocializmus alatt bezárták a kávéházakat, mivel Sztálin tartott a szabad polgári kultúrától (Gallo 2018). Ekkora badarságot! Nemcsak, hogy nem zárták be a kávéházakat, de még a közértekben is árultak jó minőségű babkávét forintért, sokszor a világpiaci áron alul. A Kádár-rendszerben ezt valaki a vezetőségben fontosnak tartotta. Igaz viszont, hogy a posztszocialista fővárosban megváltozott a kávékultúra. Még mindig kapható az Omnia, a legkedveltebb szocialista márka, amit ajándékozni szoktak most is (például amikor magyar vendég jön hozzánk Cambridge-be). Története éppen 1968-ig nyúlik vissza, az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetéséig; ugyanabban az évben, amikor Sárkány Mihály ösztöndíjasként az Országház utcában működő Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjához került. Az Omniát annak idején csak kávébab formában lehetett kapni; a technológia még nem volt képes a koffeinmentes változat előállítására.

A szocialista tulajdonviszonyok persze nem élték túl a rendszerváltást. Eladták a Compack céget, és az Omnia márkát a holland Douwe Egberts birodalom kebelezte be.[1] Népszerű a Barista Editions, és természetesen kapható kapszulás formában is. Kérdés, hogy a továbbra is Omniát vásárló fogyasztó éppen olyan hűségesen ragaszkodik-e a hagyományos magyarországi borokhoz, és elvi alapon elutasítja a magyar árunál olcsóbb import bor vásárlását. Az a fogyasztó, aki a koffeinmentes kávét részesíti előnyben, vajon munka után inkább szeszmentes sört rendel? Ezek a kérdések is a gazdasági antropológia témaköréhez tartoznak, átfedéseket mutatnak a cultural studies-zal, sőt a közönséges piackutatással is. A jelenlegi piacon sok más, erősen cukrozott, ún. energiaital található a kávén kívül, és bámulatos a szeszes italok választéka, de az iparosítás utáni társadalmakban hiába keresné a kutató a Morris által vizsgált átalakulást; újabb modellekre és hipotézisre van szükség, amit terepmunkával kellene tesztelni és továbbfejleszteni.

Nem emlékszem, hogy ittam volna valaha Nescafét Sárkány Mihállyal. Starbucks-ban sose jártunk. Ha munkanapon kevés idő állt rendelkezésünkre, az ő intézeti szobájában ittunk egy feketét. De legtöbbször az intézettől pár száz méterrel odébb található, hangulatos Mézeskalács Boltba mentünk, ahol igazi, jó minőségű presszókávét kaptunk. Nagyon sajnáltam, hogy a néprajzosoknak el kellett távozniuk az Országház utca 30. alatti szép épületből. A vállalkozó, aki a Mézeskalács Boltot 30 éve családilag üzemelteti, nagyon szeretné megvásárolni; de az eddigi polgármesterek (pártállásuktól függetlenül) a privatizálás helyett inkább minden évben egyre magasabb bért követelnek tőle. Bízik benne, hogy a vétel majd egyszer sikerül. Az üzlet egyelőre inkább a pizzából él, mint a presszókávéból, és nem Omnia babszemeket őrölnek, hanem az olasz Lavazza cég márkáit, amelyek a magyar piacot dominálják. Mégis nagyon sajnálnám, ha a Mézeskalács Bolt helyére valamikor egy Starbucks költözne.

Irodalom

Gallo, Kathy 2018 ‘Hungarian coffee culture. All you need to know’. Daily News Hungary, 30th November.

Macfarlane, Alan – Macfarlane, Iris 2003 Green Gold. The empire of tea. London: Ebury.

Mintz, Sidney W. 1983 Sweetness and Power. The place of sugar in the modern world. New York: Viking Adult.

Morris, Ian 2023 Geography is Destiny. Britain and the world, a 10,000 year history. London: Profile.

Mérzeskalács Bolt cégére, WikipédiaA Mézeskalács Bolt cégére
(forrás: Wikipedia Commons)
 

 Mézeskalács Bolt belülrőlA Méseskalács Bolt belül, Országház u. 8. Várnegyed, Budapest (saját felvétel, 2024.06.07.)

 Jegyzet

[1] Manapság Jakobs Douwe Egberts. Lásd: https://www.omnia.hu/rolunk/