Ha már rögtön e dolgozat címében kíméletlenül elspoilereztem a mondandóm lényegét, hát jöjjön akkor a feketeleves mindazok számára, akik gőzölgő csészéjük tartalmát szertartásosan kortyolgatva már elandalogtak úgy, hogy magukat a 19. század vége vagy a századelő valamelyik csupaablak kávéházába képzelték.

Magyarországon immár nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a kávéház intézményéről nem lehettek személyes tapasztalataik, csupán csak olvasmányélményeik. Talán éppen ezért még az egyébként kifejezetten erős forráskritikai vénával rendelkezőket is magával tudja ragadni a kávéházat övező kötelező értelmiségi elragadtatás. „Mindenképpen közhely, ám mégis e tézis kijelentésével kell a téma tárgyalásába fognunk: a kávéház hamisítatlanul városi (nagyvárosi), egyszersmind polgári intézmény” – szögezte le 1996-ban a Budapesti Negyed kávéházaknak szentelt számában Gyáni Gábor (Gyáni 1996: 57–58), s A kávéházba járó polgár című tanulmányában voltaképpen ennek az intézménynek a valóságos apoteozisát fogalmazza meg: „amikor a modern városi középosztály tagjai e szenvedélyüknek a kávéházba beülve hódolnak, »nem a forma és a ceremónia, hanem az ital és az annak tulajdonított fiziológiai hatások állnak a középpontban. A kávé józanná és éberré tevő hatása megfelel a modern fejlődést kísérő protestáns etika elveinek: a józanságnak és a mértékletességnek. A kávé ezzel egyúttal a kulturális síkon fellépő racionalizmus és a protestantizmus kémiai-farmakológiai megfelelője. A két dimenzió összhangban áll egymással, és együtt konstituálja a racionális, érzelmeit uraló és józanul tervező embert... Érzékennyé teszi az észlelést, serkenti a gondolkodást«” (uo. 66–67). Persze, nem tagadja, hogy nemcsak a „modern városi középosztály tagjai” látogatták a kávéházakat, hanem a „a polgárság alatti rétegek tagjai vagy a kispolgári szűkösség viszonyaiba kényszerült értelmiségiek” is (uo. 58), de a jeles történész – ahogy lényegében a témával foglalkozó mindegyik szerző – kétségbevonhatatlan axiómaként, mintegy magától értetődő módon, jellegzetes városi jelenségként kezeli a kávéházat.

Ízelítőül néhány megfogalmazás: „minden kisvárosban volt belőle legalább egy-kettő” (Sármány – Juhász 1996: 245). „A legkisebb városka is igyekezett saját kávéházzal bizonyítani, hogy létfontosságú sejtje az Organizmus egészének. … Gyakorlott szemmel még mindig könnyen felfedezhetjük nemcsak minden osztrák vagy magyar kisvárosban, de az egykori Monarchia egész területén, hol működött akkoriban az a számtalan kávéház” – írja Wilhelm Droste, majd egy kitérő után ekképp folytatja: „a legeldugottabb vidék is teremtett magának egy csöppnyi kozmopolita csillogást. Ha a város valamivel nagyobb volt, egészen biztosan több kávéház is üzemelt benne, különböző arculattal. Egy némileg előkelőbb, ahol a kisnemesség elvegyült a nagypolgársággal. Ez legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. És egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel természetesen szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott, vagy néha játszott egy parti rexet barátaival” (Droste 1996: 17). A századfordulón és a századelőn keletkezett többé-kevésbé szépirodalmi igényű munkák alapján Varga Éva egyenesen leszögezi, „a kávéház a korszak irodalmában – és talán nem túlzás állítanunk, a közgondolkodásában is – a városiasság egyik fontos szimbóluma” (Varga 1996: 71).

Következzen néhány adat.

1892-ből rendelkezésünkre áll egy, a maga nemében páratlan forrás,^[1] egy országos léptékű korabeli Arany Oldalak: a Jekelfalussy József által közreadott Magyarország iparosainak lak- és czímjegyzéke, amely többek között a kávéház-tulajdonosok listáját is tartalmazza.^[2] Az adataikat kigyűjtve azt láthatjuk, hogy az ország 208 településén volt jelen ez az intézmény.^[3]

Jóllehet, a város egy jogi kategória is, amely bizonyos többletjogokat biztosít az e körbe tartozó települések számára, azonban a szakirodalomban már jó ideje bevett gyakorlat, hogy a joginál tágabban, bizonyos központi funkciók halmozott megléte alapján tekintsen városnak egy települést. Jómagam is ekként tettem, Beluszky Pál módszerét^[4] követve az 1892. évi adatok alapján az ún. központi funkciók számba vételével megkonstruáltam a funkcionális városállomány hierarchiáját (Szulovszky 2016). Budapest székesfővárossal együtt összesen 216 település képezte ezt a halmazt.

Ez a szám azonban nyolccal több, mint ahány településen kávéház volt. Egyszerű matematika: tehát legalább 8 városból hiányzott.

Már ez is elgondolkodtató annak a szakirodalmi közhelynek az igazságtartalmáról, amely minden város elmaradhatatlan intézményének tekinti a kávéházat. Azonban ennél sokkal rosszabb volt a helyzet: a 216-ból nem 8, hanem 102 (!) olyan város akadt, amelyikben hiába keresték ezt az intézményt. Ugyanis ez csupán alig több mint a városok felében, egészen pontosan csak 52,7%-án volt jelen 1892-ben. A kávéház csupán csak a városhierarchia legfelső három szintje (teljes értékű regionális centrumok, részleges regionális centrumok, teljes értékű fejlett megyeszékhelyek) városainak volt elmaradhatatlan része, viszont a részlegesen fejlett megyeszékhelyeknek már csak 2/3-ában volt megtalálható. E szintnél kedvezőbb, 88%-os mutatóval rendelkeztek a teljes értékű megyeszékhely-szintű városok. Az ez alatt lévő szintek közül csupán a teljes értékű középvárosok esetében fordult elő minden másodikban (52,1%) kávéház, a többinek ennél több százalékponttal rosszabb értékei voltak (részleges megyeszékhely-szintű városok, illetve részleges középvárosok: 45,5-45,5%), s a kisvárosok közül csak minden harmadik büszkélkedhetett azzal, hogy a településükön van ilyen intézmény (Szulovszky 2021: 343).

Még ha első hallásra meghökkentően hangzik is, az adatok azt mutatják, hogy a 208 kávéházzal rendelkező településnek közel a fele, 45,2%-a faluállományhoz tartozott. Természetesen ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a kávéház a falusi életvilág szerves része lett volna, hiszen az a 94 kávéházzal rendelkező falu nem éri el a falvaknak még az egy százaléknyi hányadát sem, s Petőfi Sándor közismert verse a falu végén nem véletlenül emleget kurta kocsmát, nem pedig kávéházat.

A 63 megyéből 33 területén nemcsak a városokban, hanem a falvakban is működött kávéház. Ez abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy 19 megyében csak a városokban volt, illetve 3 felföldi (Árva, Szepes, Ugocsa) és 8 erdélyi (Csík, Fogaras, Háromszék, Kisküküllő, Nagyküküllő, Szilágy, Torda-Aranyos, Udvarhely) megye területén egyetlen egy ilyen intézmény sem akadt, tehát még a városokban sem. A falusi kávéházak jelenléte ráadásul számos esetben egyáltalán nem volt elhanyagolható mértékű. A 33 megyéből 20-ban a kávéházzal rendelkező városokhoz képes a falvakban működő kávéházak aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot: 9 megyében (Abaúj-Torna, Békés, Heves, Liptó, Máramaros, Sáros, Szabolcs, Temes, Ung) falusi volt minden második kávéház, öt megyében (Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Nógrád, Torontál, Gömör és Kishont, Győr) legalább kétharmadnyit tett ki az arányuk, Arad, Borsod, Esztergom és Moson megyében 4-ből 3, Fejér megyében pedig 9-ből 8 falun működött (1. táblázat). A kései utókorral szemben ezen a kortársak egyáltalán nem lepődtek meg. Egy 1882-ben közreadott lexikon azt tartotta fontosnak kijelenteni a vonatkozó szócikkében, hogy a kávéházak „mint a társas élet hathatós emelői folyton terjedtek és jelenleg nemcsak a városokban, hanem kisebb helyeken is fordulnak elő”.^[5]

1. táblázat. A kávéházak megoszlása Magyarország megyéiben 1892-ben

* Budapest nélkül

Ha a kávéházzal rendelkező települések eloszlását (1. térkép) megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy míg Erdélyben az országos összesből e településeknek csupán 7,2%-a található, addig a másik három nagytáj^[6] részesedése 30% körül mozgott (Alföld: 32,8%, Dunántúl: 30,9%, Felföld: 29%). Ha nemcsak e vállalkozások székhelyeire, hanem az ott működő kávéházak számára is tekintettel vagyunk, akkor némileg módosul a kép: a székesfőváros adatai nélkül számított Alföldön (34,8%) és a Felföldön (31,9%) még erősebb lesz a jelenlét, ugyanakkor a másik két régióban egyaránt csökkenő az aránya (Dunántúl: 27,1%, Erdély: 6,1%). Mivel Magyarország településeinek csak 1,6%-án volt megtalálható ez az intézmény, még a jobban ellátott térségekben is szórványszerűnek tűnnek a kávéházakkal rendelkező települések.

1. térkép. A kávéházak száma Magyarország településein 1892-ben

Figyelemre méltó, hogy 16 helységben kettő, 5 községben 3, egy-egy helyen pedig 4, illetve 16 kávéház is működött a faluállomány településein (2. térkép).

2. térkép. A kávéházak száma Magyarország falvaiban 1892-ben

Ha az abszolút számok adatai helyett inkább azt a viszonyszámot nézzük, hogy ezer lakosra hány kávéház jutott, azt tapasztaljuk, hogy a faluállomány jelentős része jónéhány városnál is nagyobb arányt tud felmutatni (3. térkép, vö. 1. sz. függelék).

3. térkép. Az ezer lakosra jutó kávéházak aránya Magyarország falvaiban 1892-ben

Kiugróan magas volt az iparossűrűség, jelen esetben az ezer lakosra jutó kávéházak aránya Herkulesfürdő (ma: Băile Herculane, Románia) esetében: 5,4. A 369 lakosú településen ugyanis két kávéház is üzemelt, nyilvánvalóan a fürdővendégek ez irányú igényei miatt. Fele ekkora értékkel állt a rangsor második helyén Liptószentmiklós (ma: Liptovský Mikuláš, Szlovákia), amelynek 1854 fős népessége öt kávéház közül választhatott, hogy melyikbe ül be. Aligha véletlen, hogy a társadalmi élet fontos színteréül szolgáló intézményből ennyi működött itt, hiszen a város a szlovák nemzeti ébredés központjának számított. 2,3 iparossűrűséggel a harmadik a 428 lakosú Moson megyei Királyhida (ma: Bruckneudorf, Ausztria) volt. A település neve sokak számára ismerősen csenghet, mivel Jaroslav Hašek örökbecsű regénye – Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban – egyik fejezetének a helyszíne volt. Ugyanis a falu az Osztrák-Magyar Monarchia egyik katonai kiképző tárborának is helyet adott. E körülmény egyúttal magyarázatul szolgál arra, hogy miért is létesített itt egy vállalkozó kávéházat: aligha a helyi népesség, hanem az itt szolgáló tisztek igénye teremtette meg a működésének a feltételét. Jóllehet, a negyedik helyen álló Gömör megyei falu, Tornalja (ma: Tornaľa, Szlovákia) fejlődése számára nagy fellendülést hozott a vasút kiépülése, amelynek révén a környék politikai, gazdasági és kulturális központjává vált, ám ezzel együtt is fölöttébb figyelemre méltó, hogy itt ezer lakosra két kávéház is jutott, mivel három működött az 1510 fős helységben. A Nógrád megyei Gácson (ma: Halič, Szlovákia) 1,5 volt az iparossűrűség értéke: a 1294 lélekszámú faluban két kávéház is volt. Ezek az ezer lakosra jutó arányszámok azért is feltűnően magasak, mivel ekkor a csaknem félmilliós székesfővárosban a 399 kávéház révén mindössze 0,8 volt ez a mutató. Ennél az értéknél a már említett helységekkel együtt összesen 9 város és 14 falu rendelkezett jobb értékkel. Az utóbbiak közül néhánynál magyarázatul szolgálhat a jelenlétre és a népességhez viszonyított magas arányra, hogy Herkulesfürdőhöz hasonlóan fürdőhelyek (Balatonfüred, Siófok, Trencsénteplic) voltak, azonban a legtöbb településnél még kérdőjelek követik a kérdést: miért létesült pont ott ez az intézmény?

Az azonban e kérdések megválaszolása nélkül is egyértelmű, hogy a statisztikai adatok azt tanúsítják, tévedés a kávéházat kizárólagosan – „jellegzetes”, „tipikus” – városi intézménynek tekinteni.^[7]

Irodalom

Beluszky Pál 1967 A magyar városok központi szerepköre. Statisztikai Szemle 45. 1967. 6. 543–563.

Beluszky Pál 1996 Az alföldi városias jellegű települések központi szerepköre. Földrajzi Értesítő 15. 1966. 329–345.

Csató Tamás 1994 A belkereskedelem Magyarországon a 19–20. században. Budapest: Aula Kiadó.

Droste, Wilhelm 1996 Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában. Létező, mert történelmileg megvalósult utópia. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 9–26.

Gyáni Gábor 1996 A kávéházba járó polgár. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 57–68.

Jekelfalussy József (szerk.) 1892 Magyarország iparosainak és kereskedőinek czím- és lakjegyzéke. Budapest: Pesti Könyvnyomda Rt.

Sármány Ilona – Juhász Gyula 1996 Amit a századforduló kávéházainak berendezéseiről tudunk. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 243–260.

Szulovszky János 2016 A magyarországi városállomány 1892-ben. Történeti Földrajzi Közlemények 4. 2016. 3–4. 75–86.

Szulovszky János 2000 A gazdasági címtárak forrásértéke. Statisztikai Szemle 78. 2000. 7. 536–549.

Szulovszky János 2021 A magyarországi városok életvilága a foglalkozások tükrében 1892-ben. Századok 155. 2021. 2. 317–352.

Varga Éva 1996 Hölgyközönség a pesti kávéházakban. Budapesti Negyed 12–13. 1996. 2–3. 69–93.

Jegyzetek

^[1] Értékelését adja: Szulovszky János: A gazdasági címtárak forrásértéke (Szulovszky 2000).

^[2] (Jekelfalussy 1892: 732–735, 1945–1947)

^[3] A címtár adatbázisba rendezését az OTKA F020745 sz. kutatási pályázata keretében végeztem el.

^[4] Leírását adja pl. (Beluszky 1996: 331–335; 1967: 544–551).

^[5] Magyar Lexikon 10. kötet. Bp., 1882. 169.

^[6] Jóllehet, nagytájaink nem illeszkednek teljesen a nagyobb közigazgatási, törvényhatósági határokhoz, ám mivel a rendelkezésre álló statisztikai adatok ez utóbbiak szerinti bontásban kerültek közreadásra, kénytelenek vagyunk az ehhez legjobban igazodó csoportosítás szerint elemezni az adatokat. Így a továbbiakban – Csató Tamás beosztását követve (Csató 1994: 139–141) – a Dunántúl Baranya, Esztergom, Fejér, Győr, Komárom, Moson, Somogy, Sopron, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megyék területét jelenti; a Felföldet Abaúj-Torna, Árva, Bars, Bereg, Borsod, Gömör-Kishont, Heves, Hont, Liptó, Máramaros, Nógrád, Nyitra, Pozsony, Sáros, Szepes, Trencsén, Turóc, Ugocsa, Ung, Zemplén, Zólyom megyék alkotják, az Alföldet Arad, Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Hajdú, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Szabolcs, Szatmár, Temes és Torontál megyék képezik, Erdély pedig Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kis-Küküllő, Kolozs, Krassó-Szörény, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Udvarhely megyék területét öleli magába.

^[7] A problémáról bővebben írok a sajtó alatt lévő Városi jelenség volt-e a kávéház Magyarországon a 19. század végén? című tanulmányomban.

1. sz. Függelék

 2. táblázat. Kávéházak Magyarországon 1892-ben